Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Bohéméletet néztem – és azonnal kétszer. Három napon belül. Aki tényleg ismer, az most minimum hátrahőköl, hogy most meg mi van. 32 év után MOST valóban megszerettem Nádasy Kálmán rendezését, amelyet korábban a szereplők miatt azért rendszeresen megnéztem, de nem szívesen.

Van az a szereposztás, amelyikre nem lehet nemet mondani, még akkor sem, ha mindenféle egyéb dolgokat át kellett miatta szervezni. NEKEM ez volt a lehetséges legjobb  összetételű csapat, egyetlen énekessel sem volt problémám, mindenkire illett a szerep, és úgy sem csalódtam, hogy magas elvárásokkal mentem. Már a 2.0-ás verziónál is inogtam Bohémélet-ügyben, hátha mégsem olyan rossz ez a mű, annak ellenére, hogy mindenki ezt akarja hallani, de most adtam meg magamat egészen.

Dőlt ránk az energia a színpadról, azonnal a legelső pillanattól kezdve, ahogy Fekete Attila és Molnár Levente megjelent, és aztán megjött a másik két barát is – Cser Krisztián és Sándor Csaba. Négy főszereplő alkatú ember együtt, akik egyenként is el szoktak vinni a hátukon egy előadást, akik nekem önállóan is elég jók ahhoz MIND, hogy csak miattuk megnézzek egy operát, és erre aki a róluk szóló bejegyzéseket megnézi, találni is fog példákat. "Odateszik magukat" egészen, ha színpadra lépnek, és nem lehet a hatásuk alól szabadulni.

VAL 1979 resize

Négy, magát felnőttnek álcázó férfi ökörködik előttünk, kéziratot égetnek, kedélyesen eszegetnek, ugratják egymást (ez első és a negyedik felvonásban is van egy-egy erre kihegyezett rész), olyanok mint a gimnazista fiúk, akik a lányok előtt próbálnak jópofák lenni, és mi pedig "olyan helyesek ezek" gondolattal csak nézzük őket, és nevetgélünk, hagyjuk magunkat befolyásolni. Különösen emlékezetes, amikor Fekete Attila udvarló énekét a másik három nem-tenor karikírozza a Momus kávéház előtt, vagy Marcello és Musette kettősét Schaunard és Colline. Ez az áradó jókedv kell a tragédia ellenpontozásához, meg azért, hogy ne fulladjunk bele a szentimentalizmusba. A darabnak ezt az oldalát is nagyon lehet szeretni.

Persze a színpadon annyi minden történik, és vakítanak a sugárzó egyéniségek, nehéz eldönteni, hogy éppen kire is nézzünk, mind érdekesek egyszerre, mindenki a maga módján. Az elvont költő, a szenvedélyes festő, a praktikus zenész és a saját világába merülő filozófus.  A „megfelelő hangok” (próbálom kerülni a szuperlatívuszokat – a darab eleve érzelgősségre csábít) intenzív színpadi jelenléttel kombinálva – egészen képesek kitölteni a Nádasdy-rendezés kereteit ezúttal. Ennek a négy énekesnek így együtt még ebben a darabban is a hatása alá kerültem, muszáj elismerni. És aztán még jött Mimi is, akivel nem lehet nem együtt érezni - a közönség a halálra ítélt áldozattal szimpatizál leginkább.

Szintén a hatás részei a dallamos, könnyen hallgatható zene (vezényel: Kovács János – ez a tény is önmagáért beszél, része a sikernek), és az igazán szép díszlet, amely a harmadik felvonásban nyíltszíni tapsot kapott pénteken (vasárnap egy jól hallható "ahh!" szólt a nézőtérről), nem először. IGEN, vegyük tudomásul, hogy a nézőnek nem mindegy, hogy mit néz két és fél órán át! – a legtöbb díszletből a mondanivaló lejön azonnal, de rossz ránézni, és még sokszor nem is változik – ez pedig alapvető hiba, nem is kicsi. (A Jancsi és Juliskának ez a problémája - a "randa díszletet" nehezen bocsátja meg a közönség.)

A történet maga is rengeteget számít, és a szerelmi szálon kívül én a négy férfi barátságában, abban, hogy egy lazán, de mégis összetartó közösséget mutatnak meg, szintén vonzerőt látok. A Bohémélet 2.0 verzióban én ugyan kidolgozottabbnak és a mi világunkhoz közelebbinek éreztem mindezt, de van ereje a korhű jelmezeknek is– kicsit így az egész mégis olyan, mintha egy mesét néznénk, nem feltétlenül hajlamos a néző a felvetett problémákat lefordítani, és a saját életére vonatkoztatni.

Nem minden színházcsináló mániája, hogy a közönségnek tükröt tartson, van, aki belemegy abba is, hogy elvarázsolja - elandalítsa. Jelen esetben erről az utóbbiról van szó inkább, de aki nagyon akarja, az persze a párkapcsolati problémák megoldhatatlanságát is megláthatja benne. Az persze túl szép lenne, ha egy Bohémélet akár csak egy nézőjét is arra ösztönözné, hogy ne hagyja szétesni a dolgait, ne várja meg, amíg eljön az utolsó pillanat, és már nem menthető meg semmi.

Két éve hasonlóképpen ezt emeltem ki, a szerelmesek kapcsolata nem a tüdőbetegség miatt ment tönkre – vegyük észre, hogy a tragédia éppen azt jelentette, hogy egy utolsó találkozás még éppen létrejöhetett, enélkül teljesen elvált volna a sorsuk. Nagyon felületesen értelmezi valaki a darabot, aki pusztán annyival elintézi, hogy a szegénység és a betegség minden baj oka. A szerző azért megmutatja négy férfi felnőtté válásának pillanatát, amikor egy tragédiával szembesülve kell felelősségteljesen viselkedni, illetve a lehetőséget erre. Racionalitásra korábban mintha csak egyikük hajlott volna, Schaunard. Marcello és kedvese egymáshoz menekülnek, felismerik, hogy komolyan kellene venni az életet, nem elbaltázni a szerelmüket, a költő a veszteségét még nem tudja felmérni azonnal, ahogy Colline is még csak a döbbenet fázisánál tart, eddig mintha csak az anyagi nehézségek felhősítették volna be látóterét, a halál lehetősége most merül fel benne először.

Minden más helyett térjünk vissza az énekesekre, akik legtöbbet számítanak. A kisebb szerepekben fellépők is nagyon a helyükön vannak – észrevehetővé teszi magát Beöthy-Kiss László is villanásnyi megjelenésével Parpignolként, és körülötte nagyon aranyosak is a gyermekkórus tagjai (betanította őket: Hajzer Nikolett), és ebben a második felvonásban. Rajtuk kívül még valószínűtlenül sok ember tömörül a színpadon, statiszták és az énekkar tagjai (a vezetőjükről, Strausz Kálmánról pláne el szoktam feledkezni, de egyben volt a csapat, most megjegyzem ezt is). Az énekkarban észrevettem Töreky Katalint, aki eddig háromszor varázsolt el, kétszer főszerepben, így ő már NEKEM többet nem tud észrevétlen lenni akkor sem, ha még kétszázan vannak körülötte. (Az énekkari művészek nyár eleji fesztiválja például erre is jó, rádöbben a néző, hogy micsoda források rejlenek a háttérben is.)

Eddig is a kedvenc jelenetem volt, amikor a háziúr kéri a lakbért és megcsúfolják. Ez változatlan. A már felsorolt négy nagyágyúhoz belép Hábetler András, és még dob a színpad energiaszintjén, most már öten komédiáznak, egészen gátlástalanul. Rövid a jelent, Puccini nem akarta a főcselekménytől elvenni az időt, takarékos szerző – Wagner lehet, hogy jó hosszan színezte volna ezt a figurát is, és visszahozza. Hozzá hasonlóan kevés, sőt kevesebb figyelem esik Alcindoróra, aki Musette kihasznált, gazdag szeretője – neki a második felvonás végén a számlafizetés jut csak. Geiger Lajos alázatosan eljátssza ezt a kis szerepet, a nevetségessé váló férfit, miközben elismerten a Ház egyik legvonzóbb külsejű férfiénekese. (Az Operaház saját blogja jó ötletnek tartotta, hogy kiemelje a legvonzóbbnak tartott férfiakat, még szavazgatni is lehetett – benne volt ő is ebben a kiemelt kategóriában.) Nemrég még Gróf volt a Figaro 2.0-ban, most pedig mellékszereplőként erősíti ezt az előadást. Általa is világos, hogy a szerelem nem (nem kizárólag) a külső tulajdonságokon múlik, Musette nem pusztán egy gazdag, de egy gazdag ÉS a smink ellenére is még mindig jóképű embert hagy ott Marcellóért, és emiatt még jobban átérezzük, hogy mégis a festőt szereti. Ha a darabot így nézzük, akkor Geiger Lajos szerepeltetése inkább előnyös is, még inkább hasonlít a történet egy mesére. Ha a második felvonás végén állna le a cselekmény, akkor feltétlenül lenne egy klassz happy endünk. De persze nem itt áll, teljes négy felvonáson át eszméletlen pörgést és intenzitást érzünk a zenében és játékban egyaránt, a fiatalság lendülete és féktelen életöröme árad felénk.

Musette szerepében sokadszor látom a temperamentumos Váradi Zitát, akire mintha ráírták volna, nagyon jó benne most is, Létay Kiss Gabriella pedig az a Mimi, amilyennek a legtöbb operalátogató eleve elképzeli a szereplőt – elég hamisnak tűnik minden rászórt vád, ami a kacérságára vonatkozna.  Neki is, Fekete Attilának is nagyszerűen sikerült az egy-egy bemutatkozó „sláger-ária”, és most az előadás egyik csúcspontja számomra éppen a III. felvonás búcsúzó kettőse volt, amikor közös megegyezéssel tavaszra tolják ki a szakítás időpontját. Ez az "Addio, senza rancor." - nagyon megérintett, és jó lett volna kicsit ott csendben ülni, ahogy elmennek, de ez mégis egy legnépszerűbb opera előadása, és a taps csak kitör, mintha némi is hezitálás után, de ki. Az énekeseket nyilván az zavarta volna meg, ha nem.

VAL 2099 resize

Musette áriáját most is, mint mindig "szétmozogják" a Momus kávéház asztalánál ülő fiúk, szándékosan persze. Sokkal érdekesebb Schaunard papagájos beszámolójánál is az, ahogy a barátai NEM figyelnek, csak esznek - a rendezés szándékosan elvonja ezekről az egyébként jól elénekelt szólókról a figyelmünk, a történet elmondása az érdekes. (De ad is a szereplőnek esélyt, hogy büntesse a rá nem figyelő barátait. Ezek a kis pontok mutatják, hogy át volt ez a rendezés gondolva annak idején...)

Ha már a zárt számoknál tartunk, Puccini még egy ilyen nagy dobást a mű végére, a negyedik felvonás közepére hagyott: Cser Krisztián fájdalma igazi, amellyel a a kabát-áriát énekli, és előtte látjuk benne megszületni a gondolatot. Megrendítő, különösen így, hogy néhány perccel korábban láttuk piszkavasakra/szeneslapátra emlékeztető tárggyal vívni, földön fetrengeni. A kontraszt még inkább megemeli ezt a két és fél percet, erről a rendező sem igyekezett elterelni a figyelmünk, bár talán nem is tudta volna semmiféle trükkökkel.

VAL 2166 resize

A szerző nem Mozart, neki nem volt szempont, hogy minden egyes énekes kapjon valami hasonló igazi nagy lehetőséget (nem húzza az időt, bár a tanítványaim a 2.0-verziót látva így is hosszúnak érezték a haldoklási jelenetet), így Schaunard szerepében Sándor Csabának van ugyan szólója, de ilyen áriája mésincs, ennek ellenére ő is sokat tesz hozzá, hogy valaki indokoltnak lássa, hogy az estéjét egy tüdőbeteg varrólány szomorú tragédiájának szentelje. Remek színész, ezt a szerepet mással még sose vettem észre, egyenrangúvá teszi ezt a kevesebbet énekeltetett negyedik barátot. Molnár Levente pedig „ezerrel tolta végig” az előadást, ahogy már két éve is észrevételeztem – a helyzet változatlan, dramaturgiailag fontos szerepét még inkább kiemeli. Igaza van, ahogy a szövegben is ott szerepel: nagyon könnyű megszeretni.

Ami azt illeti, ezek után el is kezdhetném részletezni, hogy az említett szereplőket mennyire keveset fogom idén hallani, mert valóban csak elszórtan van egy-egy fellépésük, a többség csak áprilisban nézhető újra - például az Álarcosbálban. Most eltekintek ettől, csak arra tudok mindenkit buzdítani, hogy pillantson rá az opera.hu-ra, írja be a keresőbe az őt valóban érdeklő nevet, és akkor megláthatja, sajnos egyik szereplő esetén sem fog a bőség zavarával találkozni. ÉS akkor megérti, hogy miért vettem rá magam, hogy mégis kettőt nézzek ebből a Bohéméletből, amelyiket sosem kedveltem korábban. Mindenkit akkor és abban kell megnézni, amiben lehet, nem később keseregni az elmulasztott alkalmak miatt. MÉG egy lehetőség van erre a szereposztásra, mégpedig 27-én délelőtt 11-kor. Nézzétek meg helyettem is, arra az időpontra bőven vannak helyek, valószínűleg aznap is lesz akció a maesteszinhaz.hu-n.

ps.1. - Az előadások előtt művészek árultak az Erkel előtt - forralt bort és teát. Pénteken Sáfár Orsolya és Kálmándy Mihály. Az alkalmat kihasználtam, és megkérdeztem a baritont, hogy voltaképp y vagy sima i van a nevében. Kálmándy Mihály a helyes forma, most már tudom. Milyen jó, hogy én következetesen i-vel írtam - biztosan kétszáznál többször. ÉS most hozzáfogtam a javításhoz...a fele ha készen lett mostanáig az átírásnak.

ps.2. Vasárnap Kincses Veronika, aki nagyon emlékezetes Mimi volt, megtekintette az előadást. Egészen messziről láttam, de mintha még így is áradt volna a derű belőle, az emeleti páholy első sorából.

ps.3. Vasárnap jött velem Vilma, akivel utoljára 2 éve, Molnár Levente megtekintése céljából néztük a darabot, és most nem tudott a névsornak ellenállni, bár egy ideje mindig fizika dolgozat van, ha operába hívom. Most viszont ezerrel nosztalgiáztunk, megint intenzíven hatott mindkettőnkre a darab, mintha a kritikusi hajlamait ő is levetkezte volna erre az estére, és ismét lelkesen "elszúrtunk" vagy ötven percet azért, hogy legyenek aláírások. "Vissza nem foly az időnek árja" - azt hiszem, hogy az aláírásgyűjtősdi már végleg a múlté, de ma tényleg annyira elkapott minket az előadás, hogy ez így volt jó. Valamit csak tudott ez a Nádasdy, és az is, aki ezt a csapatot összeállította hozzá 2017 karácsonyára, ajándéknak.

VAL 1887 resize

Berecz Valter fotóiért köszönet az Operaháznak!

Címkék: Opera Molnár Levente Bohémélet Erkel Színház Fekete Attila Cser Krisztián Létay Kiss Gabriella Geiger Lajos Hábetler András Váradi Zita Strausz Kálmán Beöthy-Kiss László Sándor Csaba Hajzer Nikolett Töreky Katalin

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4213499365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.