Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A  Zsótér-Börcsök-osztály bemutatóját láttam szombat délután, mégpedig Fodor Tamás rendezésében, akihez a színházi adattár által számon tartott 16 előadásból már egy korábbi (1991-es szolnoki) kapcsolódik, és a múlt héten ezt két embertől is hallottam felemlegetve, az egyik főszereplő, Mucsi Zoltán miatt.

Miután ez egy blog, nem kritika most akár bele is írhatom: igen, a frissen nyert MUCCI-pólómban voltam, már emiatt is eszembe jutott a színész, aki a nyeremény átadásához kapcsolódó kis beszélgetésben maga hozta szóba ezt A vadkacsát, mint pályája egyik fontos állomását. Vannak előadások, amelyek hosszan megmaradnak a nézők-alkotók emlékezetében, hiába tűnik úgy, hogy a színháznak vége a tapssal.

A vadkacsából eddig nekem csak a 2007-es Ascher-féle előadáshoz volt szerencsém, és arra szívesen is emlékszem vissza, nyomot hagyott bennem különösen Simkó Katalin és Fekete Ernő alakítása.

Ugyan a jelenlegi előadásnál dramaturg nincs megjelölve, így feltételezem, hogy maga a rendező hajtotta végre a kis színpadi tér és a rendelkezésre álló minimális létszámú szereplőgárda miatt szükségszerű átalakításokat Bart István fordításán, így kimarad vagy lerövidült több beszélgetés, de nem érezzük, hogy ettől sérülne a darab, gördülékenyen megy előre. A változások leginkább az első felvonást érintik, a 13 személyes vacsora több vendége sem lép színre, de nem is érdekes ez nekünk, hiszen minden fontos jelenet a fényképész-műteremben zajlik egyébként is, és ha sűrítve is, de megkapjuk a szükséges információkat.

Mindössze három férfi és két nő játssza el a megmaradt tíz fontos személyiséget, és el is különíti őket egymástól. Ezt az osztályt nem láttam sokat, de Az ingolstadti invázió nyomasztó drámaisága megmaradt bennem, és megjegyeztem magamnak, hogy mennyire markáns színészegyéniségek gyűltek össze ebben az osztályban.

Ami azt illeti, nehéz lehet húsz év körüli személyeknek úgy darabot választani, hogy ne kelljen jelentős életkori kompromisszumot kötni, néhány figurát csak évizedek múlva fognak egyesek viszontlátni, ha szerencséjük van, míg pl. a Hedviget játszó Nagy Katica pontosan most van ideális korban a szerepre, és őt ez el is találja, olyannyira, hogy azt sem tartanám kizártnak, hogy épp miatta vették elő a darabot. (Néha persze még jól is jön ki, ha évtizedek választják el a színészt a szereplő korától, humorforrásnak feltétlenül jó.)  Nagyon szerethető, az ő sorsa érdekel minket a legjobban és egy Vadkacsában erre is van szükség.

23845990 1799833480028752 8291641349017391330 oNagy Katica és Bajor Lili

Bajor Lili elég messzire jut Gina bonyolult szerepének ábrázolásában, egy sorsába beletörődött asszonyt látunk, aki kötelességszerűen robotol, nem valószínű, hogy napról napra végiggondolja, hogy mit rontott el az életben, miért ehhez az emberhez ment hozzá, aki nem a társa. Ugyan Hjalmart ténylegesen átverték, és nem ő a lány apja, de közben eltelt 14 év, amely során a felesége szolgálta ki, általa lett viszonylag kényelmes élete, így a nő kicsit sem érez bűntudatot a történtek miatt, számára a múlt már elévült. Ez a Gina csendben lenézi a tehetetlen férfit, de nem lázad, és nem a lánya miatt, hanem azért, mert nem ilyen alkat, akiben a változtatás gondolata felmerülhet. Lehet akár ilyen is egy hétköznapi asszony, akinek az életét a szerencse határozta meg elsősorban. Ki fogja bírni lánya halálát is, és el fognak együtt Hjalmar Ekdállal vegetálni az évjáradékból, amit egészen biztosan nem utasítanak majd vissza.

Konfár Erik három kisebb szerepet is kap, és ezek közül Relling doktorként a legemlékezetesebb, ebben tud a legközelebb kerülni a szereplő lelkivilágához, de képes élesen elválasztani a három figurát. Nem rossz gondolat mégsem, hogy a két eltérő sorsot befutó ember, Werle nagykereskedő és a lecsúszott öreg Ekdál is általa jelenik meg. Werle csak éppen hogy, Ekdal többször is. Nyomatékosítja, hogy ebben a családban van hajlam a múlt elfedésére. Lehet, hogy a túlélésre nincs is más megoldás, a folyamatos panaszkodás lehetne még a másik lehetőség. Hajlamosak vagyunk megbocsájtóan nézni ezt az öregembert, aki könyöradományt fogad el attól, aki tönkretette.

23916553 1799833843362049 7682503045367653346 oFehér András, Konfár Erik (itt Relling) és Hajdu Tibor

Nagyon régen láttam Fodor Tamás-rendezést, aki talán öt éve vonult vissza az igazgatástól, és azóta leginkább színészi vénáját kamatoztatja, újabb virágkorát éli – mondhatjuk ezt is többek között az I. Erzsébet alapján. (Négy és fél év alatt 18 alkalommal írtam róla.)  A Stúdió K-ban töltött évtizedei alatt igazán hozzászokott ahhoz, hogy nulla forintos díszlet és jelmez büdzsével gazdálkodjon, és lényegében egyedül a színészi játékra épülő, de emiatt jóval invenciózusabb színházat csináljon, mint amilyet húszmilliós díszletekben szoktak máshol. Elemében volt most is, és létrehozott egy olyan Vadkacsát, amelyben nem éreztük kellemetlennek azt, hogy kevesebb színész áll rendelkezésre, mint ahány szerep van, és az említett életkori különbségeken sem akadtunk el. Továbbá az előadás egyes jeleneteiben – leginkább a mű elején – sikerrel oldotta meg azt is, hogy a két helyszínen induló jelenetek gyors egymásutánban történjenek és az egyidejűség érzete megmaradjon.

A rendező személyisége mégsem tolakszik az előtérbe, hagyja érvényesülni a színészt és nem alkalmaz olyan rafinált megoldásokat, amelyeket ha megnéz egy kritikus, az jutna eszébe, hogy ezt most azonnal fel kell majd jegyeznie a legjobb rendezéseket tartalmazó cetlijére. (Az ilyen produkciók jobb eséllyel lesznek legjobb előadások, mint legjobb rendezések, úgy gondolom.) A magam részéről nagyon szeretem éppen ezt a színészt szolgáló rendezői hozzáállást, mert a színházban mégis a színész a legérdekesebb, különösen akkor, ha az előadás vizsgának is készül, és azt kell megmutatnia, hogy mit tanultak meg a hallgatók eddig a szakmáról.

A látványhoz kötődő tervező nincs is megjelölve, de azért megemlítem, hogy hatásos és egyszerű, hogy mivel egy nappalinak és étkezőnek is használt fényképész műterem a legfőbb helyszín, egy ideális szobadíszletet festettek egy nagy vászonra, és jelentősége lesz, amikor ezt a háttérfüggönyt leszedik, és kietlen nagy feketeség támad mögötte. Ezt leszámítva nem zavaró, hogy nincs más, a színpadon, csak két kisebb asztal és néhány szék, illetve egy fogas – egy szegény fényképész házában vagyunk úgyis, ez így rendben is van.

A vadkacsa az élethazugságokról szól egyfelől, Hjalmar Ekdal fényképész történetén keresztül lehetőséget kapunk, hogy magunkba nézzünk, nem vagyunk-e mi is kicsit hajlamosak némi önáltatásra, de valószínű, hogy erre mindenki nemet fog mondani, az is, aki esetleg tényleg nem, és az is, aki igen - utóbbiak épp ezért. Ne felejtsük Hjalmart nézve, hogy van olyan típus, aki csak így tud életben maradni, hogy hitegeti magát, ahogy vannak mocsári teknősök, akik szintén nem értékelnék élőhelyük higénikus kiszárítását.

Ibsent zavarja a polgárság öncsalása, de azon kívül, hogy ezt felhánytorgatja, feltesz egy nem kevésbé fontos kérdést is:  mások életébe avatkozzunk-e bele, akár a legnagyobb jószándékkal, vagy sem. Aki ezt a darabot igazán végiggondolja, valószínűleg rájön, hogy még akkor is, ha ismerőse-barátja ugyan hazugságban él, nyavalyás emberi kapcsolatokban vergődik, de mégsem ő született helyretolni az életét, és így a józan válasz a NEM. Igen, hagyni kell, hogy mindenki szépen menjen bele a saját szakadékába, azonnal jobb lesz a világ, ha mindenki a saját életének jobbá tételével kezdene el foglalkozni.

23916381 1799833620028738 6102365560328149044 o Az igazság feltárása folyamatban...

A vadkacsa talán a kelleténél is didaktikusabban, nagy nyomatékkal hívja fel a figyelmet erre. Láthatjuk, hogy nem használ egy gyenge embernek, ha valaki más erőszakosan szembesíti a valósággal, mert visszamenekül úgyis a saját álomvilágába. Aki pedig erős, akinek használna valóban egy "beszélő tükör", az valószínűleg eleve kevésbé valószínű, hogy öncsalásba menekült, nincs is honnan kirángatni, nincs is mit a szemére vetni, amit ne tudna már amúgy is magától, így egy ilyen megjegyzés számára felesleges.

Gregers, az önjelölt „beszélő tükör”, aki küldetésének tekinti, hogy kirángassa a langy mocsárból régi barátját, és 16 év után mindenről felvilágosítsa. Fehér Andrást szintén eltalálja a szerep, és jelen esetben nem kezdünk számolgatni, hogy valójában negyven körül kellene lennie – az idealizmusa talán jobban is illik egy fiatal emberhez. Persze a naivitás nem feltétlenül múlik el a korral, nem kizárt, hogy ezt a szerepet nagyon jól, még talán mélyebben is játszaná majd később, ha ismét találkoznának. Kellően ellenszenves, és nem tudunk mellé állni, hiába jószándékú, hiszen a legszimpatikusabb szereplőnk halálát közvetve mégis ő okozza, és ezt az értelmetlen halált nem fogjuk elnézni neki. Gondatlanságból okozott emberölésnek minősíthető az, amit látunk. Egyetlen mentsége, hogy többre hivatottnak, erős embernek hitte a barátját, de ettől még nem menthető fel. A darabban el is hangzik, és át is éljük: "mintha nem lenne igazság", nem feltétlenül a jó embereknek lesz zavarmentes és boldog élete. (Ha egyáltalán létezik ilyen élet.) A házaspár élete viszont nem lett jobb Hedvig halálától, és Gregers sem riadt vissza, hogy a jövőben is hasonló akciókat kövessen el.

Hajdu Tibor Hjalmar szerepébe nagyon jól beleillik, a szereplő ugyan jóval idősebb, és ezáltal álmodozása a jövőről, a találmányról, még nevetségesebb is lehetne, de így is átjön a lényeg: nem tud mit kezdeni magával, csak vegetál. Elképzeli, hogy ő a családfenntartó, pedig ez nem igaz, és egész egzisztenciája a felesége munkájára, illetve Werle adományaira alapul. Ebből az életformából nem tudna sehogy kitörni, emiatt egészen felesleges a próbálkozás is. Kellően súlytalan és bizonytalan, ugyanakkor szerethető. Nagyon fontos, hogy elhihessük, hogy olyan Hjalmar Ekdal, akiért a lánya rajong. (Na jó, életkortól függ - egy bizonyos fázisban minden apáért rajong a lánya.) Ránézésre tudjuk, hogy ez az ember sosem fog az életén változtatni. Hajdu Tibor viszont láthatóan nagyon a helyén van, éppen annyira, mint amennyire a figurája nincs.

23826380 1799833733362060 71142400401491942 o"Dolgozni kell, keményen.." - Hjalmar Ekdal, a családfenntartó

A darab további kérdése: tényleg elég jól ismerjük a körülöttünk élőket? Biztos, hogy tudjuk, ki mire képes, ki mit bír el? Az idő múlása nem változtat annyit egy kapcsolaton, hogy aztán semmi közünk sem lesz ahhoz, akivel 15 évvel korábban bensőséges kapcsolatban álltunk? - ezeket a néző az előadás kapcsán mind vonatkoztathatja a saját életére is, már amennyiben a szembenézős típusba tartozik.

Könnyen előfordulhat, hogy a viselkedésünk néha olyan messzire nem is áll Gregers hozzáállásától, mi is túlságosan biztosak vagyunk abban, hogy mi a jó valakinek (akár az élet apró dolgait illetően is), de a hasonló akcióknak gyakran lehet annyi az egész hozadéka, hogy barátunk nem változtat semmit a javaslatunkra, viszont "az igazság" feltárásáért ránk haragszik meg. Jó esetben az ember egy, esetleg két hasonló élmény után belátja, hogy nem lehet mások életét megjavítani, és lenyugszik. A darabban Gregersnek ez a haláleset sem volt elég ahhoz, hogy a megváltó szerepkörből kilépjen, de nekünk nézőknek akár több eszünk is lehet, ha már odavetődtünk A vadkacsára. Ha ezt akár csak egy néző is belátja, akkor nem volt hiába a bemutató.

További, már nem szorosan a darabhoz kötődő gondolatok:

Az előadás kapcsán az is eszembe jutott, hogy ezeknek a fiatal színészeknek milyen sok helyzet fog adódni az életben, amikor mások véleményével/ítéletével direktben vagy az interneten találkoznak, akarva, akaratlanul. Minősíteni fogják a munkájukat, akár szelidebben, akár a kinyilatkoztató pozíciójából, akár névtelenül fél mondatban, de lesznek, akik ezt a véleményt AZ EGYETLEN IGAZSÁG nak állítják be, és ehhez valahogy viszonyulniuk kell majd.

Itt lesz óriási szerepe az önismeretnek. Aki tudja, hogy TÉNYLEG bírja a kritikát, az csak szörfözgessen a facebookon, meg olvasgassa a névtelen kommentelőket, blogokat, nézzen szembe, hogy X és Z mit gondol a színészi kvalitásairól, de aki tudja magáról, hogy ez megviseli, azok válasszák a boldog tudatlanságot, és zárkózzanak be. A mai világban ez egyre nehezebb, a véleménynyilvánítás szabad, tehát egy alkotó kiszolgáltatott a médiának is, és illúzió azt gondolni, hogy nem lesz az. (Nyugtassa meg őket az a gondolat, hogy csak az számít, hogy legyen valahogy szó egy előadásról, a néző elég felületes ahhoz, hogy a részletek ködbe vésznek, csak a tény marad meg, hogy VAN az előadás. Én se gondolom, hogy mindenki eljut az utolsó mondatomig, bekalkulálom, hogy nem.)

Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, miközben egy egész héten át írtam a bejegyzésemet, napról napra, és mindvégig gondolkodtam az előadáson, amely már a helyszínen is tetszett, de mivel ennyire hosszan foglalkoztam vele, most még több közöm lett hozzá, úgy érzem. Ezért is írom a blogot, mert így a megírás folyamatával is meghosszabbodik az élmény. 

A vadkacsa kétségtelen  ismét egy hosszabb pályafutásra méltó produkció az Ódry Színpadon, bizakodjunk benne, hogy rálelnek a középiskolai tanárok is, mert jó kezdést adhat a szerző megismerésére.

 ps. A fotók az SZFE facebook oldaláról származnak, onnan töltöttem le őket. (További fotók megnézhetőek az egyetem honlapján az előadásnál.)

Címkék: Fodor Tamás Ódry Színpad A vadkacsa Konfár Erik Nagy Katica Hajdu Tibor Bajor Lili Fehér András

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1613405947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása