Szombaton különleges napom volt, három előadást terveztem be, nem élmény-hajhászás céljából, csupán kényszerhelyzetből. Mindhárom érdekelt, és máskorra nem tudtam őket időzíteni. Hosszan készültem rá lelkileg is, és úgy szerveztem a dolgaimat, hogy ne akadjon más sürgős tennivalóm sem. A fiam edzőtáborban volt – még heveny lelkiismeretfurdalás sem zavart bele a házon kívül töltött 11 órába.
A második és a harmadik előadás közti szünetben olvastam a neten egy nyílt levelet, amit egy alkotó páros intézett egy kritikushoz, aki internetes naplót is ír, és számon kérték rajta, hogy abban a 10-15 soros naplóbejegyzésben miért írja le a színházba jutás körülményeit is, miért nem elemez részletesen, miért nem törekszik céltudatosan az olvasó informálására. (Ami a konkrét naplószöveget illeti, nem volt az negatív egyáltalán, és nem vette el valakinek a kedvét, aki a vidéki előadásra el akart menni. Eleve rendkívül kevés ember szánja rá magát, hogy akárkinek a kedvéért lebumlizzon egy másik városba, és befektessen az előadás megtekintésébe a szokásosnál három-öt órával többet.)
Talán az én esetemben (nem vagyok kritikus!) már nyilvánvaló, hogy a személyes elemek beiktatásával még külön alá is akarom azt húzni, hogy ez itt egy BLOG, más, mint a hivatalos kritika.
Előnye: azt nézek, amit akarok, nem kell tiszteletköröket futni kényszerűségből (önkéntesen lehet), megtehetem, hogy nem vagyok ott az összes fontos előadáson és helyszínen (sajnos nem vagyok, hiába nézek havi 25-öt), lehetek aránytalan is a személyesség mellett, és túlírhatom magam. De van hátránya is – mint Céhen kívüli, még akkor sem szavazhatnék díjakról, ha netán sok profi kritikusnál több előadást láttam, és több előadásról írtam – eddig több mint 1200-ról. Ez nem mennyiségi kérdés ugyanis. A megközelítés más. Ez ugyanis egy ajánló, nyomhagyó és visszajelző blog. (ja, és még egy hátrány: nincs módom a kritikusoknak szervezett buszra sem felkerülni, mert nem tartozom közéjük.A falak nem tűnnek fel, de azért ott vannak. Látásból persze a legtöbb kritikust ismerem, de személyes-beszélgetős kapcsolatban ötnél kevesebb emberrel vagyok, és persze ez is csak a szünetekre korlátozódik. Koltai hiányzik, aki pontosan értette, hogy ugyanazt az ügyet szolgálom, amit ők, csak másként, más pozícióból, és ez nem zavarta meg abban, hogy beszélgessen egy céhen kívülivel, és sosem éreztem, hogy leértékelne, mert "csak egy blogger" vagyok.)
A tegnapi nyílt levélváltásra visszatérve egyébként pedig hiszem, hogy a néző állapota igenis befolyásolja azt, hogy miként tudja befogadni az előadást. Jó, ha tudja az olvasó ezt a hátteret, amikor valakinek a benyomásairól olvas.
Nem gondolom, hogy az én véleményem többet érne, mint más mezei nézőé, aki nem tesz energiát abba, hogy írásban is megfogalmazza azt, viszont remélem, hogy kiindulópontnak alkalmas. Ha több írást elolvas valaki, összeveti a saját benyomásaival, akkor utána már talán nem látott előadásokról is meg tudja saccolni, hogy az neki való-e vagy sem.
Minden előadásnak megvan a saját célközönsége, és az lenne az ideális, ha azok ülnének be rá, akiknek készül, akik örülni tudnak majd neki. Ez lehetne a cél, a megfelelő partnerek összehozása. Az én célom ez.
Még egy: a bejegyzések hosszúságáról.
Egy profi kritikus eleve tudja, hogy milyen határok között mozoghat. A sokat emlegetett Fodor Géza nemcsak nagyon jól értett a színházhoz, zenéhez (le tudta zongorázni az operákat) és íráshoz, de tőle megrendeltek 40 ezer karaktert, lehetett részletes. Manapság talán 3000 leütés lehet a maximum, amit még egy lap elviselhetőnek érez, mert az átlagolvasóra terveznek. Az én öt-hét oldalaimat kevesen olvashatják végig alaposan, mindenki gyorsan akar benyomásokhoz jutni, ezért a kiemelések, és néha igyekszem rövidségre törekedni, másfelől, mivel beleteszem magamat, voltaképp nem bánom, ha a gondolataim csak azokhoz jutnak el teljes egészében, akik szintén beleteszik az energiát, és figyelmesen végigolvassák, tehát törvényszerűen nem a széles tömegekhez.
Egy biztos: a nézőknek kell a sok forrásból származó információ, hogy dönteni tudjon, az alkotóknak a visszajelzés, hogy mi az, amit felfogtak az elképzeléseikből, mennyire arattak tetszést, mert néző nélkül nincs színház.
A tegnapi napon megnézett három előadást külön-külön fogom kitenni, és megszabadítottam őket ezektől a reflexióktól, amelyek azért a tegnapi napomhoz hozzátartoztak, és végeredményben a mai napom alakulására is döntő hatással voltak, és leírásukat fontosnak tartottam.
Ez volt a három tegnapi előadás, ma-holnap várható, hogy link lesz a címekből:
Erkel Színház - Olasz nő Algírban (1. szereposztás utolsó előadása)
Ódry Színpad - A vadkacsa (premier – Zsótér-Börcsök osztály)
Mozsár Műhely – Élettörténetek.hu (Egri Kati – Egri Márta)
A hétről van egy további adósságom is, A kaukázusi krétakörön voltam a Kamrában, és még mindig nincs készen a bejegyzés. Remek előadás tényleg, ritkán megy, csak az el nem jött nézők helyére tudnak pótszékes jegyet kiadni az utolsó percben. Érdemes ezzel próbálkoznia annak, aki 2 hónappal előbb nem tud jegyet venni – két hely maradt szerdán is.