Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Mostanában úgy látszik, hogy egyre gyakrabban vesznek elő monodrámákat a színházak, bár lehet, hogy csak én észlelem ezt, és eddig is sok volt. Azon kívül, hogy ez felettébb költséghatékony megoldás, és hatalmas esély EGY színésznek, hogy a legtöbbet adhassa magából, jellemzően ezek az előadások mind valamiféle fontos társadalmi kérdéshez nyúlnak hozzá (épp tegnap láttam egy másikat a homoszexualitás elfogadásáról), egyértelműen kiderül, hogy az alkotók VALAMIT AKARNAK TŐLÜNK, direkt vagy kevésbé direkt módon valóban érezzük, hogy meg akarják változtatni az életünket. A művészet segít élni, vagy legalábbis néha ezt a funkcióját is be tudja tölteni, nem csak puszta szórakoztatásról van szó.

duncan-macmillan-dolgok-amikert-erdemes-elni-pokorny-lia

Pokorny Lia monodrámáját nézve ez jutott eszembe, igen – ez az előadás egy óriási adag plusz energia, jót tesz bárkinek, aki most így tél előtt belefásult a napi rutinba, vagy egyébként is hajlamos a depresszióra, vagy a panaszkodásra, azaz akinek a félig tele pohár teljesen üres.

Az előadás legnagyobb értéke, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az életünk tele van apró értékekkel, és ezek a kis dolgok azok, amelyek elviselhetővé teszik az egészet akkor is, amikor a dolgok a benyomásaink szerint alapvetően rosszul mennek. Ha valaki itt abbahagyja az olvasást, és a darab főhőséről példát vesz, maga is elkezd egy listát írni arról, mi az, ami igazán örömet okoz neki (akár csak képzeletben is eljátszik a gondolattal), már nem kattintott ide hiába. Az előadásból ehhez konkrét tippeket is kaphat. A közönség reakciójából látszott, hogy nem kellemetlen ez a téma, sokaknak jól esett a ráismerés a lista egy-egy elemére.

Most amerikai szerzők (Duncan MacMillan és Jonny Donahoe) művét Csukás Márton és Csukás Barnabás fordításában teszi elénk a Lepkegyűjtő Produkció az ugyancsak a Kisszínpadon évek óta játszott Lepkegyűjtő és az Átrium repertoárján szereplő Pillanatfelvétel után. (Az amerikaiság letagadhatatlan, a történet nem túl bonyolult, szentimentális és valóban túl szimpla, de hatásos. Bevonódunk a szereplőnk sorsába, még akkor is, ha az egyes fordulatok túl kiszámíthatóak. Az is látszik, hogy a rendező és a színpadra alkalmazó, Horgas Ádám igyekezett a magyar viszonyokhoz közelíteni, az értékek listájára került Sinkovits Imre hangja is, vagy a „titokban a Balatonba belepisilés” is. A szemlélete, a pozitív gondolkodás vágya viszont nagyon nem a mi sajátosságunk, pedig jót tenne nekünk. (Megszólal ez azért a mi drámáinkban is, kicsit összetettebben, ott van „az élet szép, tenéked magyarázzam” gondolat, de most ez a direktebb üzenet se jön rosszul.)

A színlapról azonnal kiderül, hogy nemcsak a monodráma-jelleg az, amit az átlagos néző valószínűleg nem szokott meg, de interaktív színházi előadásról lesz szó, azaz Pokorny Lia – akit a nézők már ismerhetnek erről az oldaláról – improvizálni fog, ÉS nem másik színésszel, hanem a nézőkkel. Ez nagyon érzékeny helyzeteket hozhat létre, és nagyon szerencsés, hogy ennyire egyértelmű, hogy ez lesz, mivel a nézőket megosztja erősen az, ha be akarják vonni az előadásba. Van aki kifejezetten gyűlöli, ha megszólítják, csak megfigyelőnek megy, semmiképp nem szeretne résztvevővé válni, míg mások számára kifejezetten plusz értéket jelent, hogy szerepelhet ő maga is. (Talán a nézők fele is be van vonva valamennyire, ebben a tekintetben is különleges az előadás.)

EZT a tényezőt kell mindenkinek figyelembe vennie, amikor a megtekintés mellett dönt. Nyilván a beleszólás nem kényszer sose, de valakit már annak a lehetősége is nyugtalansággal tölt el, hogy őt megszólíthatják. (Igen, és néha fel kell állnunk, sőt énekelni is van mód…de ezt sem erőltetik nagyon.)

Pokorny Lia egy interjúban azt is kifejtette, hogy előadás előtt kimegy az előtérbe a nézők közé, beszélget – és emiatt célszerű időben érkezni.

Emiatt mentem én is a délutáni előadásra a megszokottnál korábban, és nagyon kíváncsian, hogy mi fog történni. Nem láttam sose a művész egyetlen improvizációs előadását sem (a Beugrót), viszont pályakezdése óta nagyon sok mindenben igen, az Alföldi-féle Sirálytól kezdve. Legutóbbi nagy dobása a Rózsavölgyiben (Valami csajok) pláne emlékezetes, Pokorny Lia kedvelői számára kötelezően megtekintendő előadás, ahogy ez a mostani szintén nem kihagyható.

Az előtérbe érkezve a művész már izgatottan beszélgetett a közönségével, vasalt hosszú kék ingben állt közöttük, és mindenféle sárga cetliket osztogatott. Megnyugtatta őket, hogy „nem lesz semmi, ami fáj”, nekem úgy tűnt, hogy szinte túl sok is ez az aggódás, a nézők mintha már többnyire tudták volna, hogy mire számíthatnak, nem tűntek félősnek. (Mivel a bemutató már egy hónapja volt, aki ezt látta, nyilván mesélt róla ismerőseinek, így folyamatosan nőni fog azok száma, akik már valamit tudnak a darabról, egyre kevésbé valószínű, hogy valaki véletlenül keveredjen oda, akit taszít ez a színházi helyzet.)

Ugyancsak az előtérben két tábla is várt ránk, amelyekre már az előadás előtt sárga „post it”-eken fel lehetett írni, hogy kit mi tesz boldoggá. (Ez sem kötelező.) Voltak néhányan, akik a színház művészei közül is soroltak neveket – kis szívecskével. A párhuzamosan futó My fair lady sztárja, Alföldi is jelenti valakinek az élete egyik értékét, sőt a pályakezdő Rada Bálint, illetve maga Pokorny Lia is. Volt aki „az ilyen előadásokért” választ adta, és egyet lehetett utána érteni, valóban hozzáadott érték volt önmagában ez is, hogy ezt megnézhettük. Voltak nyilvánvaló és szellemes posztok, van aki csak annyit írt: „a csülök”.

IMG 20171105 145805

Van benne valami. (Érdekes módon a sör megjelölését nem láttam, míg a zene, szerelem, unokák több cetlin is szerepeltek.) A Lepkegyűjtő Produkció akár össze is írhatná ebből az előadás aktív nézőinek listáját, sőt talán még némi facebook-aktivitásra is lehetne a közönséget sarkallni, hátha lenne kedve sokaknak a lista növelésére.

A történet fordulatait nem mesélném el, nem lövöm le a poénokat, de való igaz, hogy a nézők biztosítanak néhány kelléket, és Pokorny Lia menet közben öt partnert is választ magának az előadáshoz. Jól dönt, mert senki nem utasítja vissza, és mindenki igyekszik helytállni, a nézőtársakra sem lehetett panasz.

Az előadás nyilvánvalóan klisékből van felépítve, az érzelmeinkre akarnak hatni, és észleltem magam körül, hogy a legtöbben hagyják is magukat befolyásolni, bár ült előttem egy nagyon racionális férfi, akire az egész mégsem hatott, hangosan megjegyezte, hogy "ez nem jó". Nyilván nem dobta fel a gondolat, hogy most éppen együtt szedegetjük elő az életünk azon apróságait, amelyektől az elviselhető lesz. Lehet, hogy ő is azt gondolja, hogy igazi depresszióra ezek a kis dolgok nem jelentenek elég gyógyírt.

Az előadás elején Pokorny Lia a nézőteresekkel együtt ültetett, a pótszékeseket áthelyezték előre a meg nem érkezett nézők üresen maradt székeire. (A hátsó pót sorba erre az előadásra – a színház által kihirdetett szabály ellenére – elvileg mégis beengednének későket, bár most pont nem voltak.)

Pokorny Lia úgy járt-kelt valóban mint egy vérbeli nézőtéri felügyelő, a legjobb fajtából. A sajátjának érezte az előadást, egészen világos volt. Majd felszólít minket, hogy kapcsoljuk ki vele együtt a mobilokat. Ezek után veszi kezdetét maga a történet elmondása, és alig telik el fél perc, mégis hangosan megszólal egy telefon. A színész reakcióiból világos, hogy megszokta. De most nem veszi fel az illető, és nem beszélget telefonon. (Kétszer tapasztaltam meg fél éven belül, hogy valaki előadás közben simán telefonált, perceken át, és nem érdekelte, hogy közben operaelőadás folyik…- hát most ennyire nem élesedik a helyzet.) A nézők ezt leszámítva jól viselkedtek, nem ettek, nem ittak, lekötötte őket az előadás, így figyeltek, csinálta mindenki azt, amit kellett. A végén pedig a tavalyi egri után most másodszor is átéltem, hogy milyen az, amikor egy prózai előadáson egyszer csak állótaps alakul ki, egy embert követve vagy 10 másodperc alatt. Megható helyzet volt, a pozitív gondolkodás és Pokorny Lia diadala, akinek ezek után még este is ugyanezen a folyamaton át kellett mennie, és nyilván a kiadott energiáinak egy részét vissza is kapta az ünneplésből. Ezek után valószínűleg ő is felírná a maga listájára, hogy ezért az előadásért is érdemes élnie. Mi pedig az utolsóként megszólaló sláger útmutatásával távozunk, a figyelmeztetéssel, ami megfontolandó: „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld…” Ez az előadás egy időre ad némi muníciót nekünk, majd meglátjuk, hogy meddig tart ki a hatása. Ha csak fél napig, vagy egy hétig, már akkor is megérte.

Címkék: Pokorny Lia Centrál Színház Horgas Ádám

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5013187536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.