Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Van olyan eset, amikor az ember úgy megy színházba, hogy másnak vár élményt, és saját magát ülésmagasítóként, az előadás magyarázójaként fogja csak fel, amikor csak azt akarjuk, hogy a gyerek jól érezze magát. Érzem, hogy sokan ezért viszik, és ezért viszik nehezen és keveset színházba a gyereket, mert ami jó neki, azon ők maguk viszont végtelenül unatkoznak.

Nagyon ritka az olyan gyerekelőadás, amelyik a kísérő felnőttet is örömmel tölti el, de ha van ilyen, az jellemzően évekre ható élmény. Régebben így voltam Az előszobaszekrény boszorkányával (a Kolibriben ment majdnem egy évtizedig), vagy így vagyok jelenleg A rettentő görög vitézzel, A Tíz emelet boldogsággal. Ezeket mindig mindenkinek tudom ajánlani, életkori megkötés nélkül.

Nem tetszett viszont a Bozsik Yvette Társulat első Rozsda lovag előadása (2014-ből), amelyet a Tháliában láthattam, nagyon nem. Viszont az előadást mégis nagyon szerette a fiam, hosszan emlegette, ráadásul voltak benne jó színészek is (Vida Péter!), akik nyomot hagytak, emiatt mégis írni tudtam róla ajánlót, de a 2016. szeptemberében bemutatott újabb kalandra, a „Rozsda lovag és Fránya Fridá”-ra már nem igyekeztem mindenáron eljutni, hiába írják a színlapra „családi musical”. (A musicalt amúgy sem szeretem…)

Az előadás megnézéséhez kellett ez a hétvége, amikor hirtelen felborultak az előzetes terveink, és extravagáns módon színházi leállás helyett napi két előadás bevállalása mellett döntöttem, amelyek egyike sem szerepelt a havi programomban. (Persze, hogy nem, hónapokkal előre lehetett tudni, hogy most jön az őszi szünet, semmit nem írtam be emiatt a naptáramba erre a kilenc napra.)

A Karinthy Színház direktora már tavaly mondta, hogy jól sikerült az előadás, de bennem erősebbek voltak az emlékek, és nem hittem neki. Most nyilvánosan is visszakozok, megállapítottam, hogy a készítők okultak a talán saját maguk által is észlelt hibákból, és egy olyan gyerekelőadást hoztak létre, amely kedvet csinál a színháznézéshez.

Az első sorban a nagyapja ölében ült egy kislány, aki egészen hosszan hátat fordított a színpadnak, csak néha pillantott előre, majd az előadás utolsó harmadára őt is megnyerték a látottak, felengedett és végül már ő is nézőként viselkedett. Ezen az egy gyereken is le lehetett mérni, hogy az élő zenének, a táncnak és a cselekmény pörgésének van hatása a gyerekekre, akik nem estek ki az előadás ritmusából, hanem végig figyelték azt. Az én fiam, aki kilenc éves, szintén szerette, de ahogy néztem, a négy-öt évesek is követni tudták a cselekményt. Nem mondom, egy-egy kislány némiképp megriadt, amikor egy cápa megijesztette, de belefért.

A Thália előadásából kevés szereplő maradt, és jóval kevesebb párbeszéd, rövidebb lett maga az előadás egésze is, összefogottabb, üresjáratoktól mentes. A rendező felismerhette, hogy valóban az élő zene és a tánc a legjobb eszköz arra, hogy a gyerekek érdekesnek lássanak egy történetet.

A régi gárdából négy ember maradt, és négy új csatlakozott hozzájuk. (Megmaradt a zenei rendező is, Wagner-Puskás Péter.)

Mohai Tamás a címszerepben nem kicsit narcisztikus lovag, aki elvileg a megmentő szerepében tetszeleg, de abban, hogy nem lesz tragédia, még csak nem is a királylány (Andrádi Zsanett, aki új a csapatban), hanem a véletlen segíti. Annyit elárulhatunk, hogy békává lesz változtatva (a célközönség úgysem olvas színházi ajánlókat, így nem fogják túl hamar ezt megtudni), és a szerző, Jörg Hilbert nem üti le a magas labdát, a királylány nem fogja megcsókolni ezt a békát. (Nem tetszik neki ebben a formában az egyébként is modortalan lovag, ki hitte volna.)

Berzsenyi Krisztina jelmezei most is nagyon takarékosak, kifejezőek, és nincs szükségünk ennél többre, hogy magunk elé képzeljük a történetet. Vati Tamás színpadképe is alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz, felhasználja a színház forgóját is a hajózás érzékeltetésére, és néhány kellékre koncentrál csak. Táncelőadásnál nem is lenne szerencsés egy teljesen beépített színpad.

Mohai Tamás még mindig nagyon fiatal, de karakteres jelenség, jó a mozgása, és így most is tetszett, ahogy annak idején az első részben is ő volt az egyik olyan pontja az előadásnak, akibe bele lehetett kapaszkodni. Mégis jó látni egy-egy új színészt, akire rá tudunk csodálkozni. (Korábban a KOMA bázison, a József Attila Színházban játszott, és így keveset láttam, legutóbb a Rózsavölgyiben, ahol szintén nagyon szerethető jelenség volt, „nagyágyúk között” is figyelemre méltó.

Vati Tamás, aki kulcsfontosságú szereplő zenélő óraként (amikor megjelent, akkor kezdett a már említett nem-néző kislány érdeklődni a látottak iránt), énekel is, beszél is – pedig eredetileg „csak” a társulat táncosa volt. Erős személyisége hat, és megjegyezzük piros-fehér csíkos ruhájában. Mi ugyan nem tudunk érte sárkányt adni, hogy Fránya Frida büdös zokni levesét megmelegíthesse a lángján, de mi is szeretnénk egy ilyen zenélő órát, az biztos.

A három rabló egyike az előadás koreográfusa, Vislóczky Szabolcs, a másik kettő Tölgyessy Zoltán és Elek Ányos. Utóbbi egyénisége átüt a háromfős karon, és megjegyezzük rablóként, pandaként és cápaként is. Jó a mozgása, bár nem kifejezetten klasszikus táncos alkat.

Gombai Szabolcs a főszerepben találta magát ezúttal, ő maga Koksz a sárkány, akit annyira meg akar a boszorkány szerezni. Vele sok minden történik, de mégsem vált olyan különlegessé, egy hétköznapi – ámbár tízmillió éves –sárkányról beszélünk, akinek némiképp komplikált a tűzokádás is.

Aki viszont minden pillanatban leköt minket a jelenlétével, és Mohaihoz és Vati Tamáshoz méltó partner, az maga a másik címszereplő, Balázs Andrea.

Balázs Andreát sem most vettem észre, figyeltem még akkor is, amikor kisebb szerepeket kapott itt, a Karinthyban, de mostanára a színház egyik legfőbb értékévé vált. Nagyon erős a jelenléte, van humorérzéke, jó hangja. Alakulhatott volna másként is a pályája, kinéznék belőle egy celebet, egy énekesnőt, akiről minden héten ír valamelyik bulvárlap. Talán a legjobb mégis a Tortúrában volt, amelyiket még ma este is játszani fog. A gyerekekre méretezett viccesen félelmetes boszorkány után néhány órával le fogja bénítani várhatóan az ugyanezeken a székeken ülő felnőtt közönséget.

Ebben a mesemusicalben láthattuk, hogy milyen szőkén (egészen érdekes), és hallottuk énekelni. A fiamnak is ő tetszett a legjobban, ki más? - de nem döbbentem meg tőle, hiszen nekem is. Már olyan sokszor, hogy szinte elképzeltem, hogy egyszer személyesen is gratulálok neki. De nem, a Tortúra és más erős élmények hatására inkább maradok a blognál, és csak messziről drukkolok, hogy a jövőben is találják meg a neki való változatos és izgalmas feladatok, nézzék meg minél többen. (Az, hogy lassan 13 ezres rajongói oldala van, valamit csak elárul – sokan tudják, hogy érdemes odafigyelni rá. És ez jó is így.)

Az előadás ötven jó percet szerez a nézőinek, és ez ma ebben az esős időben különösen jól jött nekünk.

Legközelebb november 17-én délután 15h-kor nézhető.

Címkék: Andrádi Zsanett Karinthy Színház Balázs Andrea Vati Tamás Bozsik Yvette Mohai Tamás Berzsenyi Krisztina Gombai Szabolcs Wagner Puskás Péter Tölgyessy Zoltán Elek Ányos Vislóczky Szabolcs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1613114794

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.