Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

2012.május 11. – ezen a napon volt a bemutatója a Stúdió K előadásának, amely improvizációs jelenetek laza halmazának is látszhat, de nem – ez Forgács Péter rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg közös darabja, meg van írva.

Akkoriban még a blog előtt voltam, mindössze egy hírlevélben bíztattam színházba járásra az ismerőseimet (leginkább volt tanítványaimat), és a négyeshatoson nap mint nap tanúja voltam szokványos és kevésbé szokványos „drámai” jeleneteknek, és nem egyszer bennem is felmerült, hogy akár darabot is lehetne köréjük kerekíteni.

Most, több mint öt évvel később, amikor szinte már csak gyalog mászkálok mindenhova, és a legritkább esetben ülök fel buszra, villamosra, más színben tűnik fel a város, és így már szinte csak színházban fordul elő, hogy tanújává válok idegenek beszélgetésének, amely a tömegközlekedési eszközökön általános jelenség.

Ez az elődás azok közé tartozott, amelyeket valóban meg akartam nézni, és mégis hónapról hónapra halasztottam, most mégsem az érdekelt a legjobban, hogy rám milyen hatással van.

Október 18-án az előadáson jelenlévő hetvenhét néző között ugyanis 54-en „mi voltunk”, három különböző osztály diákjaival mentem, akik maguk választották ezt több felajánlott lehetőség közül. Egy ilyen helyzetben engem valóban az érdekel, hogy azokra, akiket odaviszek, hogy hat az előadás, a még „be nem szokott” diákoknál egy élmény akár véglegesen is eldöntheti, hogy adnak-e esélyt újabbaknak, vagy életük további részében minden lehetséges módon kerülni fogják a színházakat.

Az előadás közben éppen ezért erősen figyeltem a tanítványaimat, különösen azokat, akik a színpadra, a szereplők közé ülhettek le kvázi utasokként, és akik még a többieknél is jobban megtapasztalhatták, hogy milyen érzés kartávolságra lenni egy színésztől, aki éppen játszik. (Kis színház a Stúdió K, aki legmesszebb ült, az se lehetett 5 méternél távolabb a játszóktól. Elsőre maga a helyzet is hatalmas élmény, még emlékszem.)

Az előadás előtt minden osztályban megkapták a feladatot, hogy gondolják át, milyen tipikus jelenetek történhetnek egy villamoson, és csoportos improvizációval jelenítsék is meg ezeket. A különböző osztályokban megszülető jelenetek között sok átfedés volt, láthattunk példát a helyért tülekedő öregasszonyra, aki mindenáron ki akarta erőszakolni, hogy átadják neki a helyet, pedig volt körülötte nem egy szabad ülés is, nem maradhatott ki sehol néhány ellenőr szerepeltetése, de ittas randalírozókat is láthattunk, míg néhány takarékos csoport csak egyszerűen leült egymással szemben és a telefonját nyomkodta 2 percen át – nekik ez jutott eszükbe a villamosutazásról.

Az előadás alkotói ennél mélyebbre ástak, ahogy persze ezt sejteni is lehetett. Kosztolányinál „A villamosutazás” című novella az egész életnek a jelképe, itt ez a Móricztól a Széll Kálmán térig tartó, de végtelenített üzemidejű viszonylat szintén bepillantást nyújt sokféle élethelyzetbe, kihangosítja az utazók gondolatait, és ugyan elhangzanak a villamos vonala mellett elhelyezkedő üzletek, fontosabb helyszínek nevei is (Sipos György által), tagolják a megnézett jelenetek sorát, de igazán szorosan mégsem kötődnek a járműhöz, ami persze nem baj.

Akárkik lehetnének az utasok, és így is átjön sorsuk sokfélesége.

Egyértelmű, hogy a színészek is adhattak ötleteket, a színház jelenlegi igazgatójának, Nagypál Gábornak az egyik szenvedélyes monológján egyértelműen látszik, hogy saját élményből született. Egy vajdasági magyar fájdalmát halljuk, aki nincs egészen otthon a választott új közegében sem, de a hazatérés sem lenne megoldás számára, hiszen már megszűnt az a közeg, ahonnan elszármazott. (Ez a jelenet volt számomra a darab legerősebb pontja, rendkívüli energiák robbannak ki belőle, és azonnal eszembe jutott, hogy a legmasszívabb gyerekeknek muszáj lenne Nagypál Gábor Peer Gyntjét is látni.)

négyeshatos2

A többi életsorsból (amelyeket minden esetben az elhangzás időpillanatának megjelölése vezet be, azaz minden szereplő narrálja a saját történetét) nem állapítható meg, hogy mennyi benne a színészek által hozott anyag, de feltételezhetjük, hogy nem csak ez az egy ilyen személyes betét volt.

Spilák Lajos, ahogy az más előadásokban is általános, ütőhangszereken játszik, és kevesebbet beszél, Horváth Zsuzsa – akit jó régen láttam már, de egyike ő is a számomra legmeghatározóbb színészeknek, akik diákkorom miskolci előadásaiban rendre feltűntek -  hitelesen játssza el a húsz éves Julcsit, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is modoros lenne, vagy erőlködne, hogy külsőleg is fiatalabbnak látsszon.

négyeshatos3

Kuna Károlyt szintén már olyan régen láttam, és annyira más kép élt róla bennem, hogy nem ismertem fel – szégyen-gyalázat, de ez az igazság. Rengeteg színész van, akik sosem játsszanak Pesten, (néhány éve emiatt kelthetett igazi szenzációt egy több évtizede pályán lévő zalaegerszegi színésznő megjelenése a POSZT-on), így én is azt feltételeztem, hogy ez a Gábor, aki éppen partnerével, Nyakó Júliával az állatkertbe utazik, a Stúdió K „friss” felfedezése. Annyiban igaz is ez, hogy Kuna Károly szinte csak vidéken lépett fel eddig, az utóbbi időben leginkább Székesfehérváron – ha leszámítjuk egy-egy Stúdió K-beli szereplését. Ha jól visszagondolok, legtöbbet miskolci korszakában néztem, illetve azóta biztosan jól emlékszem rá a 2010-es Danton-ügyből, amelyikben majdnem annyira tetszett, mint korábban az Amalfi hercegnőben. Hiába, nemcsak a nézők öregszenek, a színészek is változnak, ha közben eltelik húsz év. Nyakó Júlia színpadi akcióit keveselltem, sokkal hosszabban is elnézegettem volna.

négyeshatos1

Játszott még Homonnai Katalin, aki a Stúdió K egyik alappillére, és Rusznák Adrienn is, akit még nem sokat néztem (a Danton-ügyben ő is szerepelt), akikről szintén megállapíthattam, hogy szeretik az előadást játszani, még öt év után is.

Az egyes jelenetek témája, a szereplők identitása könnyen módosítható lenne, és a darab a végtelenségig kibővíthető. De nem teszik, jó arányérzékkel megállítják a villamost, és mi úgy megyünk el a színházból, hogy ide más előadásra még vissza akarunk jönni feltétlenül.

A Négyeshatos havonta egyszer nézhető, legközelebb november 2-án 19.30-kor.

Címkék: Kuna Károly Nagypál Gábor Stúdió K Forgács Péter Faragó Zsuzsa Nyakó Júlia Spilák Lajos Homonnai Katalin Sipos György Négyeshatos Rusznák Adrienn Horváth Zsuzsa

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3613083884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sabrina Winter 2017.10.27. 15:55:03

Itt az én véleményem is :)
:
Új színház. Új lehetőségek. Új esély.
Így indultam neki a színháznak. Nem voltak elvárásaim, hogy, milyen legyen. Ha jó, ajánlom másnak is, ha nem, elfelejtem.
Szerencsére a színház közel van a lakásomhoz. 20 perc sétával simán odaértem időben.
Kicsi volt a nézőtér és családias. Igazából nem is volt nézőtér. Inkább az egész helyiség maga volt a színpad. Azért, hogy olyan legyen, mintha mi is ott ülnénk a villamoson.
Az elején lévő énekléstől megijedtem, hogy az egész olyan lesz. (Szerencsére nem lett)
Tetszett az, hogy bemondták a megállókat s úgy haladtunk előrébb a történetben. Aztán mégsem, hisz a szereplők egyszer hol 2004-et mondtak, hol 1986-ot.
Sok mindenre kellett figyelni, hisz sok szálon futottak a különböző történetek. Egy idő után már nem is próbáltam követni, hogy mi hogy következik egymás után, vagy, hogy hol is hagyta abba és most mit is játszik az adott színész. Csak átadtam magam a történéseknek.
Nem is tudom, hogy a színészek hogy bírtak annyi szerepet megjegyezni (vagy csak én értettem félre?). Azon is elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha minden szerepet más-más ember alakítana. Fel sem fértek volna a színpadra, bár lehet, hogy átláthatóbb lenne (s a jelenet után csak ülnének egyhelyben… hát.. ja, nem igazán lenne jobb).
Néhány szerepet felismertem, el is tudtam képzelni, hogy ilyen tényleg előfordul egy villamoson. Bár, akadtak kivételek. Nem hiszem, hogy meg lehetne énekeltetni egy szerelvényi utast. Vagy, hogy helyeselnek egymásnak, hisz az emberek legtöbbször leszarják a másikat, feküdhet ott ájultan, csak nagyon kevesek mozdulnak ki a saját pici terükből. Nagyszájaló emberek mindig vannak és szinte mindig kellemetlenek. De az emberek nagyrészt róluk sem vesznek, nem akarnak tudomást venni.
Az apa-fia jelenet megfogott. Ott éreztem azt, hogy bármi is jön ez után, ez a darab már pozitívan marad meg bennem. Ugyanis ez a jelenet olyan igaz, olyan mai „probléma” hogy jaj. Mármint, én nem gondolom rossznak, ha a szülők nem engednek, de a helyzetet fel lehet ismerni… Ha lemaradsz, kimaradsz. S oda vissza már nem tudsz többé kerülni.
Néhány monológot nem tudtam hova sorolni. (Nagypál Gáborét igen, mert ő elégedetlenkedő, nagyhangút játszott. Ilyenek mindig, mindenhol vannak). De a két női monológ szerintem egy kicsit kilógott az előadásból.
Tetszett az alkalmazkodás vagy spontaneitás… nem tudom, hogy itt melyik volt, hisz az előadás előtt pár nappal történt a bizonyos KFC-s eset és az előadásba már bele is építették. Nagyon meglepődtem azon.
A szereplők közül nem tudtam kedvencet választani. Mindegyiknek volt számomra egy olyan sora/szerepe, amely megfogott. És ültem ott és csak néztem h: „Basszus, tényleg!”
Humoros volt és egyben egy kicsit kiábrándító is. Talán a humortól volt kiábrándító számomra. Olyanokon nevettünk, ami tényleg megtörténhet(ett) és ezzel megint egy másik világba kerültem. Nem tudom ezt jól megfogalmazni. Hisz például az adott pillanatban te nem biztos, hogy nevetsz. Lehet, hogy fel vagy háborodva etc…
De ezt már nagyon eltereltem más irányba.
Egy dologgal nem tudtam kibékülni a darabban. A végével. (Nem a Moszkva teres poénnal, de azt is meg lehetett volna csinálni másképp) A halál. Sehogy sem értettem, hogy egy ilyen előadásba miért kell belevinni. Ez is. Szomorú volt, hisz meghaltak, de a végén még is nevettél a poén miatt. Értem én, hogy ilyen is megtörténhet, de egy kicsit elütött a többi szituációtól én szerintem.
Összességében jó darab volt. Talán nem is egyszer megnézős, hisz olyan sok fele kell figyelned, hogy egy pár dolgot már most elfelejtettem (két nappal az előadás után). Ezzel a darabbal esélyt adtak arra, hogy mást is megnézzek tőlük. :)