Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Mennybe kerülnek-e a giliszták? – a téma szóba kerül az A. Elliot gyurmafilmje által inspirált, de szerző megjelölése nélküli darabban, amelyet Valcz Péter rendezőként és díszlettervezőként, Zsigó Anna pedig dramaturgként jegyez, de nem kizárt, hogy itt-ott hozzátehetett a két szereplő is, Gőz István és Grisnik Petra.

maxmary

2016 április elején volt a bemutató, azóta folyamatosan beírtam a táblázatomba a jellemzően havi egy lehetőséget, de csak ma tudtam ezt a másfél órás előadást végre meg is nézni.

Igyekszem, amit lehet a tavalyi elmaradásaimból behozni, és ez az előadás is érdekelt, mégpedig a színészek miatt. Igen, a Manna és a Tünet Együttes koprodukciós előadása, amely a „Találkozások” program keretében készült elsőként, színészdarab – mégpedig két más generációhoz tartozó színészt hoz össze, ahogy a szintén ebbe a sorozatba tartozó „Az aranjuezi szép napok”, és a „Nőkből is megárt” volt, amelyeket a tavalyi évadban megnéztem.

Az előadást a rendező narrálja, civilnek tűnően is megszólal, de magára ölt egy kisebb karaktert is, Mary szerelméét egyetlen csokornyakkendő segjtségével. Valcz Péter komikus figura mindkét esetben, színesíti megjelenéseivel az estet, bár technikailag ezek a betétek lassító hatásúak, de nem bánjuk. A jellemzően 2,5-3 órás színházi estékhez képest aki nem tud nyugton lenni, az örülhet, hogy most hamar hazakerülhet, de van lehetőség maradni az előadás után szervezett beszélgetésre is.

Nem szoktam szeretni a narrátoros megoldást, de most ez kicsit más volt, mert itt-ott a közönséget is felszólították a részvételre, énekelni is kellene elvileg az előadásban, de a megjelent kb. 75 embernek a fele valószínűleg ezt nem vállalta be, elég bátortalanul szólt az a Happy birthday.

A rendező a szövegében kéri, hogy szájhagyomány útján vigyük hírét a látottaknak, mert „a független színházak menedzsmentje gáz”. Igen, ez így van, amíg a Jurányiban voltam önkéntes jegyszedő, minden egyes alkalommal (43-szor) megdöbbentett, hogy mégis, minimális propagandával is folyton tele a nézőtér, ahogy most itt is tele volt.

Ugyan mondhatja valaki, hogy nem nagy dolog 75 embert, vagy akár 150-et beültetni egy nézőtérre, de ez nem egészen így van, óriási a kínálat, minden este sok száz színházi székre várnak nézőt Pesten.

Most én hírét viszem, előadás után azonnal írom az ajánlót, mert valóban érdekes a darab alaphelyzete, igazán jók a színészek, akik érezhetően szeretik is a közös munkát, jót tesz nekik ez a nagy feladat, de az is elhangzott, hogy majd csak a tavasszal lesz legközelebb. Mindenki tegye el magának az infót pár hónapra, bár aki a napi ajánlóimat nézi, az majd találkozhat ezzel a szöveggel újra, minden alkalommal, amikor ismét aktuális lesz.

Az előadás alapötlete jobban tetszett, mint maga a darab, amivé vált, viszont a két színész nagyon rendben volt, így a mérlegem pozitív. Ez lenne a rövid számvetésem.

A rendező által kitalált teret műanyag és kartondobozok és egy műbőr kanapé dominálja, tipikus példája ez a nulla forint felhasználásával előállított díszleteknek.

Az elmúlt napokban három Orlai előadást láttam, amelyekre szintén igaz volt, hogy a darabok minőségénél sokkal jobbak voltak a színészek, miattuk volt értelmes megnézni azokat is, de mögöttük áll elég forrás ahhoz, hogy egy izgalmas teret hozhassanak létre, amelyet jó nézni. (Mondom ezt elsősorban a Tagadj, tagadj…-esetében.)

Nagyon nem mindegy, hogy másfél órán keresztül mit bámul a közönség, kellenek a látványelemek is a többségnek, bár én kifejezetten szeretem az ilyen típusú, üres térben játszódó előadást, amikor a rendezői invenció pótolja a költségvetést, de csak eszembe jut, hogy Valcz Péter is tudott volna nagyobbat álmodni, ha van miből. (Igen, a független színházak örülhetnek, ha talpon maradnak valahogy, és van egy-egy új bemutató is.)

Az előadásnak voltak erősen provokatív elemei is, például a csoki-papírok, a szerencsés nézőtársaknak osztogatott Boci-csoki (szponzor lehet talán a gyártó), amely csak elgondolkodtatott. Amellett, hogy mégiscsak fel kellett volna bontani a nálam lévő csokoládét még előadás előtt, eszembe jutott, hogy milyen sok nézőt érinthet a depresszió elleni csokievés témája, sőt ez más előadásokban is megjelenik. Most Max az, akinek élete egyik célja, hogy elég csokoládét szerezhessen, de megint bevillant a Figaro 2.0 is, amelyikre készülök, abban is van valaki, aki ezzel kompenzál.

Ennek a darabak mindkét szereplője szereti a csokit, de ennél több köti össze őket. Véletlenül kezdenek levelezni, egymásra találnak annak ellenére, hogy 36 év korkülönbség van köztük, és helyzetük is erősen eltérő. Egy amerikai Asperger-szindrómás pánikbeteg a férfi, akit Gőz István játszik, a lány pedig nyolc évesként kezdeményezi a kapcsolatot, amelyet majdnem húsz éven át követünk.

Grisnik Petrának elhiszem a kislányt és elhiszem a felnövekvést is, neki több feladata van az idő múlásának érzékeltetésével, míg partnere változatlan marad, nem öregszik semmit. Jól áll neki a fekete haj is, a barna ruha is, szeplőivel egészen úgy néz ki, mint valami mesefilmből előhúzott kislány. Aztán nemcsak a régi ruhájától, de még az anyajegyétől is megszabadul a felcseperedés közben. (Azt nem mondom, hogy nem tanmese-ízű a számára megrajzolt életút…- de elfogadjuk tőle.)

Gőz István elég meggyőzően formátlanul kövér, annak ellenére, hogy minden nézőnek evidens lehet, hogy ki van tömve a melegítője, magáévá teszi ezt az ormótlan testet, úgy viseli, mintha a sajátja lenne. Drámai minden pánikrohama, átjön az aspergeresekre jellemző sajátossága – nehézségek az érzelemkifejezés terén, de mögötte érződik a szeretetvágy és valami melegség is.

Annak ellenére, hogy mindkét figura szerethető és érdekes, a váltásoknál meg-megdöccen a darab, túl sok a jelenet, miközben a színlap által is sugallt fő gondolatot, hogy mindenkinek szüksége van valakire, már a darab elején is átérezzük.

A nézőknek az előadás helyenként adódó üresjárataiban módja van átgondolni akár azt is, amit Max felvet, aki az óriási adag csokoládé és az összes „noblet” (kis műanyag figurák) mellett egy igazi barát szerzésére vágyik. Utóbbi gondolattal könnyű azonosulni, sőt a kicsinyes vágyakkal is…

(Ami hihetetlen elem a történetben, az a postai úton való levelezés volt, ha már átirat, akár e-mailezésre is áttehető lett volna az egész – de ez voltaképp részletkérdés. Az előadás így vitt minket vissza az ősidőkbe.)

Mire vágyunk, mi az mi boldoggá tehetne? – kérdezhetjük meg magunkat is az előadás után. És mi van, ha teljesül a vágyunk, jó lesz-e az nekünk? Tényleg tudjuk, hogy mi az, amire igazán szükségünk van? - tettem magamban még hozzá, mindössze hat nappal azelőtt, hogy nemsokára beindul az Erkelben az a sorozat, amelyre egész nyáron vártam, és ami miatt a következő hetekben oda-vissza fogok mászni a Rákóczi úton, éppen úgy, ahogy ma este is…

Címkék: Bethlen téri színház Grisnik Petra Valcz Péter Gőz István Mary és Max Zsigó Anna

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4212876926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.