Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A héten teljesen elborítottak a Figaro 2.0-beavatásra tartott előkészületek, 14 felkészítő foglalkozást tartottam, írtam újabb 19 posztot az iskola (JAG) FB_oldaára, hogy a néhány érdeklődő még jobban ráhangolódhasson, és emiatt a hétfőn éjjel félkészre írt bejegyzésemet a tatabányaiak vendégjátékáról csak most szombaton tudom befejezni. Mivel négy éve az a tapasztalatom, hogy vidéki vendégjátékokról valóban csak a „kemény-mag” olvas, hiszen egyszeri esemény, nem merül fel később, hogy valaki a megnézést fontolgatva rákeressen, és maguk az alkotók sem osztják meg soha, most ettől a várhatóan mégis érdeklődő kb harminc embertől elnézést kérek a késedelemért, és némi csúszással, de kiteszem most a rövid és hevenyészettre sikerült bejegyzésemet.

Röviden összegezve: nagyon érdemes volt megnézni a tatabányaiak produkcióját, még jobb lett volna az eredeti helyszínre lejutni – de most ennek a lehetőségnek is örültem.

l42489286187564257389

Ahogy előző nap Az ismeretlen írása közben sejtettem, 24 óra múlva megint Fodor Tamásnál tartottam, mert sikerült megtekinteni a tavalyi évadban Tatabányán Szikszai Rémusz rendezésében bemutatott Spiró György darab vendégjátékát. Az általam – a mű 1987-es könyv alakban való megjelenése óta – nagyon kedvelt és sokszor olvasott darab szövegében többször is elhangzik, hogy csak egy vendégjátékról van szó, és most a Tháliában még ez is új árnyalatot nyert. Sok áthallás van benne, és nagyon úgy néz ki, hogy túl sokat nem veszített az aktualizálhatóságából, hiába telt el a bemutatója óta harminc év.

Ahogy utána néztem, ez a bemutató volt a tizedik megközelítés a legendás 1983-as katonás ősbemutatóval együtt, amelyek közül az én mérlegem 10/6, amennyiben az is számít, hogy a Katona előadását felvételről láttam. A Thália több vendégjátéknak is otthont adott korábban (a pécsi, komáromi és kolozsvári Imposztorral ugyanitt találkoztam).

A társulatok legtöbbje híres vendégművészt hívott a szerepre, amely talán a legjobb megoldás, mert akkor mindig nyomatékosítja a mű alaphelyzetét az elismert és jobban fizetett fővárosi művész, illetve a vidéki társulat helyzetének különbözősége. Talán emiatt is van, hogy a tízből csak két bemutató volt Pesten, hiszen egy fővárosi előadás esetén ez a „provincián vagyunk és más lenne az élet a központban”- kesergés kevésbé hatna, másfelől itt még mindig sokan lehetnek, akik mégis a legendás előadáshoz mérnék magukat, illetve talán annyira sok alkalmas idősebb férfiszínész sem lézeng a környéken. (Szombaton töltötte be a hatvanat Mucsi Zoltán, a fiam szerint a legnagyobb magyar színész – na, valószínűleg ő simán eljátszhatná viszonylag fiatal kora ellenére is a darabot, akár most – jut eszembe.)

Olyan színészt viszont egészen biztosan nem találni, mint amilyen Major Tamás volt, akire íródott maga a mű  – mindenki másból, akire ráosztották eddig, ez a gyanús, és sokak számára ellenszenves kisugárzás egészen hiányzik, amely a nagy formátumhoz a szerep szerint párosul. Boguslawski eljátszásához kell az áthallás, a megélt élet, amely eszünkbe jut, ahogy az illetőre ránézünk. (Nem biztos, hogy baj, ha színészóriásaink nem ilyen gyanús életű karakterek. Talán majd Stohl András lesz húsz év múlva igazán megfelelő választás, az ő megítélése az, amelyik kellően ellentmondásos már jó ideje, és az, hogy nagy színész éppen így kétségtelen. De sokat kell még ehhez a szerephez öregednie.)

Fodor Tamás mögött ott van az óriási életmű, volt direktor, megalapította a Stúdió K-t, de negatív legendákat soha nem hallottam róla. Néhány éve már nem igazgató, és játéka azóta érezhetően felszabadultabb (azok a mondatok nagyon élnek, amelyik erről „a már nem vagyok direktor”- helyzetről szólnak), ő is már házon kívül fordul elő legtöbbet (a Szkénében leginkább), óriási alakításai vannak (lsd. I. Erzsébet), a héten a Rózsavölgyiben is volt a tegnap emlegetett friss bemutatója. Élmény játékát figyelni, de nekem egyáltalán nem tűnik kicsit sem kétes figurának. Ettől persze még a szerepre alkalmas, és számos ismerősöm le is tudott miatta utazni Tatabányára még a premier idején, és ugyan az előadással kapcsolatban voltak negatív észrevételeik is, de abban egyöntetűen megegyezett mindenki, hogy Fodor Tamás nagyon jó és miatta kihagyhatatlan az előadás.

Fodor Tamás kiválasztása jó ötlet volt, és a tatabányai színház dramaturgiáját dicséri az is, hogy az egy évvel korábbi sokak által zseniálisnak minősített Tartuffe-bemutató után, a már előkészített helyi közönségnek elővette ezt, amely a Tartuffe-öt értelmezi, ráadásul hét azonos szereplővel. (Eredetileg nyolc egyezés lett volna, mindenkit át akartak abból venni, de az idei évadban már nincs Tatabányán Major Melinda, aki helyett ma először Lapis Erika játszott. Sikeres beugrását meg is ünnepelte a közönség.)

A Tartuffe után műsorra tűzni különösen szerencsés, mert így mélyebben hathatnak az arra vonatkozó elemző gondolatok. (Aki nem tudná, a Tartuffe színházi próbáján és előadásán játszódik Az imposztor, az orosz fennhatóság alá tartozó vilnai lengyel színházba érkezik a híres varsói színész, Boguslawski.)

Akár siránkozhatnánk is azon, hogy ez a két előadás, ha egy pesti színházban mutatták volna be, akkor egymás mellett évekig a műsor oszlopa lehetne, és a középiskolai osztályok tömege találkozhatott volna vele. Ismerve a vidéki viszonyokat, egy évad a reális, és már önmagában ez is óriási, hogy volt belőle pesti vendégjáték is.

A szöveg benyomásaim szerint szinte teljes terjedelmében hangzott el, Szikszai Rémusz (dramaturg és rendező egy személyben) arra törekedett, hogy minél részletesebben átjöjjön a periférián élő, reménytelen helyzetű színtársulatok helyzete. Persze minden relatív, jelenleg egyetlen olyan színház sem működik, ahol a színpad beázna, és egy alumínium-vödröt kellene elhelyezni rajta, hogy az esővizet felfogja, de ennek ellenére ennek a vödörnek az állandó jelenléte kifejezi az összes létező problémát.

A díszlet nagyon jól használható és ugyanúgy Varga Járó Ilona munkája, ahogy a korábbi Tartuffe is, a jelmeztervező szintén maradt Kiss Julcsi. A tologatható fülkékbe helyezett öltözőasztalokból sokféle formáció alakítható ki, és a fülkék hátulsó részéből összeáll a darabbeli Tartuffe szándékoltan szegényes díszlete is.

Egy héttel az előadás után még mindig kifejezetten örömmel gondolok vissza néhány színészi alakításra, köztük Baksa Imre és Széles Tamás kettősére, akik díszítőként és kellékesként indítják az előadást, eljátszanak egy páholydíszítő pantomim-jelenetet is, amely jelzi, hogy a Gubernátor (Király Attila) látogatása az este igazi eseménye. A társulat csapatként működik, de feltétlenül kiemelkednek egyes különösen jól sikerült pillanatok – például Kardos Róbert egyik monológja az, amelyik közben érzékelhetően megállt a levegő, vagy hasonlóan emlékezetes Honti György (a kritikus) párbeszéde Bouslawskival. Danis Lídia a korábbi Tartuffe-ben nagyobb lehetőséghez jutott, de most a jóval kisebb szövegéből is átjött ellenzékisége és elégedetlensége, markáns színészegyéniség. Erősnek éreztem Maróti Attilát is Rybak szerepében, ami szerencsés is, mert mégis hozzá kötődik a deus ex machina meghiúsítása. Bajcsay Mária pedig valóban kellő súllyal képviseli azokat a méltatlanul kevéssé ismert vidéki színészeket, akik lehettek volna ugyanolyan híresek,mint a főszereplő, ha jobb lehetőségekhez jutnak.

Nem érzem szükségesnek a darab részletezését, és azt sem, hogy mindenkit egyenként emlegessek – mert ez csak egy blog, nem kritika, és a tatabányai együttest végig egységes csapatként érzékeltem, és az előadás problémáját inkább a tempójában, a húzások hiányában érzékeltem, de egyetlen színészre sem hárítanék ezért felelősséget.

Ha nem is sorolnék fel mindenkit ezúttal, a direktort mégis kiemelem. Crespo Rodrigo jól tette, hogy magára vállalta a kevésbé népszerű, némileg hatalomvágyó, pénzéhes igazgató szerepét, aki kénytelen pozíciója megtartásáért a hatalomnak hízelegni, miközben nyomasztják kollégái megélhetési problémái is, és főleg az, hogy nem képes rajtuk segíteni. Egy sok oldalról szorongatott ember egy kísérletét látjuk a felszínen maradásra.

Mi, akik a tatabányai színház működését csak ezeken az alkalmi vendégjátékokon látjuk (volt még tavaly egy, a Nappalok és éjszakák is, amelyikről írtam), drukkolunk nekik, hogy hozzanak létre hasonlóan minőségi előadásokat, akár csak egy-egy évadra, tartsanak ki. (Menni kéne Tatabányára is, az eredeti helyszínen nézni őket…)

Címkék: Tatabánya Fodor Tamás Király Attila Széles Tamás Thália Kardos Róbert Szabó Emília Dévai Balázs Baksa Imre Bajcsay Mária Honti György Crespo Rodrigo Danis Lídia Megyeri Zoltán Lapis Erika Mikola Gergő Végh Péter Bakonyi Csilla Maróti Attila Az imposztor Mihály Csaba

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5012869306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.