Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Sikertörténet az idei Vidéki Fesztivál is a Tháliában. Ha elképzeljük, hogy szeptember legelején egy Csehov-előadásra (nem egy bulvárra!) rengetegen akarnak bejutni még az utolsó percben is, és minden egyes pótszék is gazdára talált, akár el is ámulhatunk. (Ha megnézzük a jegytérképet, ez az általános kép – jó lett a program, és ritkán láthatunk vidéki műhelyeket egyébként Pesten.)

Az előadás vonzereje persze tulajdonítható a szombathelyi társulatnak is, amely az elmúlt években többször is bizonyította, hogy érdemes őket nézni, de már vannak olyan távol földrajzilag, hogy egy mezei néző tízszer is meggondolja, hogy utazik-e egy produkció miatt ennyit. A Tháliának mindenképp hálásak lehetünk, hogy évek óta beletesz pénzt és energiát ebbe, mert az alacsony jegyárak mellett elképzelhetetlen, hogy üzletileg nyereséges projektről legyen szó. A vidéki színészeknek és társulatoknak viszont létkérdés, hogy tényleg lássa őket a szakma és a hivatalos kritikusok is, akik valóban szép számmal képviseltetik magukat az előadásokon. (Ennek persze az a szomorú oka is megvan, hogy nemigen lehet elég forrás arra, hogy őket utaztassa akármilyen orgánum. Ha nem így lenne, régen megnézték volna ezeket a tavalyi bemutatókat az eredeti helyszínükön.) Ha a Színházi Élet még ma is működne, akkor nyilván hosszú bekezdéseken keresztül sorolná fel a közönség körében megjelent híres rendezőket, színészeket – ütős névsor lenne ez a hétfői is.

Lukáts Andor rendezte az Ivanovot, amely talán a többi Csehovhoz képest valamivel hálátlanabb alapanyag. A pesti vendégjátéknak ráadásul egy korábbi – már láthatatlan – riválist is le kellett küzdenie, mégpedig a Katona régebbi Ivanovját, amelyben Fekete Ernő főszerepelt. Hát igen, arra mondhattuk, hogy ritka tökéletes volt, és mély nyomokat hagyott. Érdekes paradoxon, hogy van amikor egy előadás annyira jól sikerül, hogy legátolja a későbbi próbálkozásokat, és szinte játszhatatlan lesz a darabot is. A szombathelyi közönség jobb helyzetben volt, a többségnek nem volt összehasonlítási alapja .

De miért is hálátlan a darab?

Annyira nem könnyű eljátszatni magát az ezerszeresen hangsúlyosan UNALMAS közeget. Meg kellene számolni, hányszor hangzik el, hogy unatkozunk, unom magam, unom a többieket. A nagy feladat: úgy bemutatni a felesleges, lézengő embereket, hogy ettől felizzon a levegő – erről lenne szó egy jó Csehov előadásnál, és nagy a veszély, hogy az unalom ábrázolása helyett üresjáratok keletkeznek és maga az előadás kezd unalmas lenni, nincs meg benne a szükséges feszültség. Elég nyavalyás, ha nem mindenkinek a sorsa foglalkoztat minket, sőt esetleg senkié sem.

Most a címszereplő személyében látunk egy embert, aki óriási lendülettel kezdett neki az életnek, meg akarja váltani a világot, majd lelohadt a lelkesedése, mert túl nagy volt a feladat, amit maga elé tűzött. Rendkívülinek hitte magát, mindenki mással is el tudta hitetni ezt, de egy ponton kifogyott belőle az üzemanyag – és maga se érti, hogy történhetett mindez. Ezek után már nincs kedve a hétköznapi élet kis dolgaival foglalkozni, hiszen úgysem jut ötről a hatra. („légy egy fűszálon egy pici él, s nagyobb leszel a világ tengelyénél” – nem olvasott József Attilát, így ezt a tanácsot nem fogadhatta meg) Képtelen váltani a tervei nagyságrendjén.

Könnyen megértjük Ivanovot, mindenféle asszociációink támadhatnak őt nézve – Ady is beugorhat, akinek a verseiből hasonlóképpen árad a csalódottság, saját magában is, meg a kivételes tehetségeket lehúzó környezetben, de Csehovnál maradva gondolhatunk például Irina kezdeti lelkesedésére, amely négy felvonás alatt foszlik a semmivé a Három nővérben.

Ivanov lehet, hogy mégsem jobb senkinél, de mégis szembenéz a helyzetével, nem csapja be magát, pontosan ezért szenved, mert mindent jól lát, de megoldást mégsem tud találni, hogyan emelkedhetne ki a hétköznapok szürkeségéből. Buknia kell, de mégis érzünk iránta részvétet, nem lesz mindegy a sorsa, míg környezetének legtöbb tagja valóban nem kelti fel az érdeklődésünket.

Szürke Khell Csörsz díszlete, avaron taposnak a szereplők, amelyet behord a szobába a szélgép. Tudjuk azonnal, hogy ez szimbolikus, nem lehet más, a szöveg is tele van a szürkeségre és az állandó unatkozásra való utalásokkal. Alig van valaki, aki jól érezné magát akár a felületen is. Nem csodálkozunk, hogy a főhős nem találja helyét sehogy, sehol és senkivel sem.

Az előadás címszereplője, akire nem szűnünk meg figyelni, Bányai Kelemen Barna. Még egy vendégjátékon ismertem meg, éppen a Tháliában láttam egy marosvásárhelyi Bányavakságban és revelatív hatással volt rám. Azóta csak az Ódryn, a Sütemények királynőjében, amelyben szintén nagyon tetszett és ezek után, mindössze harmadízben most találkozom vele, enervált Ivanovként.

Miután eleve nagyon örültem, hogy láthatom, mert az utóbbi időből leginkább csak azt tudnám felidézni, hogyan nem voltam egy-egy szombathelyi vendégjátékán, az összképem így is pozitív. Mégis, ha nem is olyan mértékben, mint ahogy a darabbeli címszereplő saját magán, azt veszem észre, hogy ez az alak jóval kevésbé erőteljes. Bányai Kelemen Barna ennyire jó színész, hogy elhiteti velünk, hogy 35 éves korára valóban elfogytak az életenergiái, és semmi kedve még egy kört futni a már ismerős pályán.

A környezetében a legtöbben karikatúrára emlékeztető figurák, akik közül nem egy kifejezetten zavart is, annyira mesterkéltnek éreztem, sőt még Bánfalvi Eszter is ilyenné vált a második részre, amikor a tüdőbetegség eluralkodott rajta. Az első részben még tetszett Anna Petrovnaként, el lehetett képzelni, hogy Ivanov és ő szerették egymást valaha, csak elunalmasodott ez a kapcsolat is öt év alatt. Kár, hogy a rendező nem tudott valami természetesebb módot kitalálni arra, hogyan lehetne leromlását hitelesebbé tenni.

Viszont a szereposztásban most is, ahogy a Ványa bá-ban is, nagyon tetszett Hartai Petra Szása szerepében. Vele lehetett azonosulni. Látunk egy égő szemű fiatal lányt, akiről az is elképzelhető, hogy évek óta csendesen rajong a nála legalább 15 évvel idősebb férfiért, és vágyik a megmentő szerepre. Ivanov van olyan értelmes, hogy ugyan vonzza a lány, mégis átlátja a helyzet közönségességét és átlagosságát. Az a tragédiája, hogy már egyszer volt „örökre szerelmes”, és miután feleségéből kiszeretett, nem képes még egyszer elhitetni magával, hogy létezik tartós szerelem, és még egyszer nem szeretné a csalódást is megélni.  barna

Ivanov tisztességes, az is akar maradni, ott a kísértés a fiatal lány személyében, ő pedig azzal szembesül, hogy a szerelem nem tart örökké, hanem elmúlik. Ehhez a csendes tragédiához még hozzátesznek a megélhetési nehézségek, amelyek nélkül valószínűleg még hosszabban élhető maradt volna a házasság. Frusztráció minden téren – ez Ivanov jussa.

Hartai Petra nagyon jól érzékelteti a folyamatot, ahogy az ő energiái is elszivárognak, ahogy átmegy a változáson, a darab végére érzi már, hogy nem formálható át Ivanov, de nyíltan magának is nehezen vallja be. Szeretni valakit lehet döntés kérdése is, és ha rajta múlna, nem hagyná cserben a férfit, aki viszont nem egy ilyen kiszolgáltatott helyzetről álmodott – hiába lenne hasznos, nem akarja feleségül venni a hozományért a nála sokkal jobb módú lányt. Ivanov csüggedése erősebb, mint a lány hite.

Az előadásnak mindössze az a problémája, hogy mindezt rendkívül hamar kibogozzuk, túlságosan hamar ráérzünk Ivanov valódi természetére és problémájára, megismerjük a most nem emlegetett többiek sablonszerű sorsát is. Nem éreztem, hogy megy előre a folyamat, Ivanov állapota végig stagnált, majd elege lett abból, hogy nem remélhet változást és véget vetett a kínlódásnak.

Aki A manót és a Ványa bácsit is ismeri, amelyek ugyanazt a történetet variálják, tudja, hogy voltaképp pozitívabb üzenete van az első Csehov darabnak, amelyben van öngyilkosság szintén, míg más szereplők élete jobbra fordul. Az öngyilkosság akármilyen keserves gesztus, de legalább egy pillanatra azt az illúziót kelti, hogy valaki ura saját sorsának. Most viszont csupa kilátástalanság az egész, nem remélünk jobb jövőt, tűzhelyet, családot senkinek, sem értelmes tevékenységet…

Az évad elejére erős kezdés volt ez az előadás, és az üresjáratokban mi is elgondolkodhattunk, hogy mekkora fába is vágjuk a fejszénket, van-e esély a terveink megvalósítására, vagy jobb lenne egyszerűen tudomásul venni, hogy a világ sorsa nem rajtunk múlik, nem vagyunk rendkívüli lények, ha tetszik – ha nem….

((És ezek a gondolatok vissza is tereltek a hétköznapjaimhoz, kicsit megint aggódtam azon, hogy fogok két hét alatt 17 osztálynyi gyereket optimálisan előkészíteni arra, hogy a közelgő Figaro 2.0 sorozatot élvezni tudja, és ne kínszenvedés legyen a megtekintés számukra. Én ezt bírtam magamnak kitűzni erre a hónapra, nem a világ és még csak nem is általában az opera vagy a színház megmentését. Kicsit azért félek, hogy lehet, hogy még ez is túl nagy cél hozzám képest, de azért próbálkozom…))

Címkék: Szombathely Bányai Kelemen Barna Thália Lukáts Andor Bánfalvi Eszter Vidéki Színházak Fesztiválja Ivanov Hartai Petra Khell Csörsz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5512808712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.