Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az idei Wagner-napokon a Parsifal és a koncertszerű Rienzi között ismét látható volt Hartmut Schörghofer Ring rendezése, amelyet egy év szünet után nagyon kevés, de annál intenzívebb próbával szokás szerint Polgár Etelka és Gábor Sylvie állított színpadra, részben visszatérő, részben új szereplők részvételével.

Hiába nézem az első évtől kezdve a sorozatot, még mindig megrendítő élmény, amelyre két héttel előre kezdtem igazán intenzíven felkészülni és az utóbbi napokban már másra nem is igen tudtam gondolni, annyira beszippantott a produkció nézőként is, és ugyan vasárnap vége lett, de még mindig a hatása alatt tart, a blogírással tudom az élményt még valamelyest meghosszabbítani.

Ilyenkor érzem át, hogy mégis talán Wagnerhez lett a legtöbb közöm, ő az a zeneszerző, aki legelőször érdekelt, Verdi és Puccini csak később jöttek, Mozart pedig csak bő tíz éve, és a barokkhoz pedig mindössze három éve jutottam el. Lehet, hogy mások is vannak így, hogy Wagnertől indultak –  Vilma lányom biztosan, csak jóval korábban kezdte nálam, mivel a teljes Ringet születése előtt öt nappal hallotta először, aztán pedig legközelebb itt a Müpában, amikor készen lett éppen ez a rendezés. Hét évesen volt módja először meghallgatni, azóta is nézzük együtt rendületlenül a gyűrű körüli hercehurcát. Hálásak vagyunk mindenkinek, aki munkájával lehetővé tette, hogy ismét hallható legyen a produkció, és annak az öt embernek különösen, akiktől idén jegyeket kaptunk.

Ennyi bevezető után most már csak 9 oldal következik, de csakis a NÉGY előadásról, jól szkennelhető, igyekeztem a neveket kiemelni - a végén van szó Iréne Theorinról, aki a háromszoros Brünnhildeként feltétlenül a sorozat legnagyobb szenzációja volt,

19366137 824620924357399 6155162080975453308 n

így az utolsó négy oldal már leginkább vele kapcsolatos, erre kell számítani:

A címben most ott éreztem a hangsúlyt, hogy „a Nibelungé”, azaz Alberiché ez a bizonyos presztízs-gyűrű, amely ugyan semmire se jó, nem védi meg a tulajdonosát, aki  megkötözhető, elpusztítható így is, de a világhatalmat jelképezi, és mindenkinek éppen ez kell. Alberich ugyan a tíz felvonásból csak háromban szerepel, mégis rengeteget beszélnek róla, és folyamatosan benne van a „Walhalla-projekt” megálmodójának, Wotannak a gondolataiban, így sokkal dominánsabb a szereplő, mint amilyen az énekléssel töltött perceit összeadva lehetne. Már az előestén is világos volt, hogy az egyik legenergikusabb, legerősebb jelenlétű énekes által játszott figura szándékai fognak érvényesülni, a fedezet nélkül megkezdett vár pusztulásra van ítélve, az istenek alkonya garantáltan eljön 2017-ben is

Kálmán Péter idén mindhárom Alberich-szerepet elénekelte, de már nem volt meglepetés, egyszerűen beváltotta a hozzá fűzött nagy várakozásokat, hozta azt az osztályon felüli színvonalat, amellyel tavaly bemutatkozott. Nagyon lehetett örülni annak, amikor éppen játszott, az előadás legerősebb jeleneteivé váltak színrelépései. Az énekessel készült friss interjúból kiderült, hogy maga az ötlet, hogy jó Alberich lehetne Kálmán Péter, a produkció zenei főmunkatársától, Fajger Orsolyától származott, aki belelátta az énekesbe ezt a karaktert. Csak megköszönhetjük neki, illetve Fischer Ádámnak, hogy ez egyszer nem a szokásos módon, a szerepet már sok produkcióban begyakorolt művészt hívtak, hanem bizalmat szavaztak a mi itthon alig foglalkoztatott énekesünknek. A tavalyi Rajna már bizonyította is, hogy ez az Alberich-alakítás reveláció volt, nemcsak megütötte a produkció átlagszínvonalát. Örülnék, ha később is lehetne több magyar énekes, aki hasonló módon ott találná magát a Ring élvonalában, és nem csak a legkisebb szerepekben.

Még a Ring kezdete előtt néhány nappal mondta nekem egy zenész, hogy szereti a Ringet, jó játszani, szép – de nem a máról szól. Aki látta az Operaházban M.Tóth Géza rendezésének eddig elkészült három darabját, az abból biztosan megérezhette, amely ebből a müpás, félig-szcenírozott változatból is nyilvánvaló, hogy a Ring igenis a mi életünknek tart tükröt, és kétszáz év múlva pedig az akkori emberek életéhez tud majd hozzászólni. Az emberi természet nemigen változott Wagner kora óta sem, nem ebben a mitológiai történetben fordult elő legutoljára, hogy egy vezető beosztású férfi kellő átgondolás nélkül fogott bele pazarló építkezésekbe, hogy csak egy mozzanatot emeljek ki a sok lehetőség közül. Wotan ügyködésére elmondható, hogy tragikus következményei lettek, miközben az idő legnagyobb részében túlságosan is biztos abban, hogy neki van igaza és mások szorulnak rá az ő tanácsaira. Vannak ilyen típusú emberek is.

Wotan két megtestesítője között volt azért különbség, az első két este Wotanja James Rutherford kevéssé súlyos személyiség, inkább puha – persze lehet ilyen is egy felsővezető - örök isten, csak az a kár, hogy ez egészen nyilvánvaló is, amikor feleségével, Frickával van színen, akit nagyon árnyaltan játszik az ezerarcú Schöck Atala, akinek az alakítása a produkció legjobbjai közé tartozik. (2007-ben sellőként kezdte, és csak az utóbbi időben váltotta Németh Juditot ebben a szerepben.) Őt látva érezni, hogy az asszony intellektuális fölénye minden párbeszédben megkérdőjelezhetetlen, kristálytisztán átlátja a helyzetet. Lehetséges, hogy a Nibulongok inaktiválására jobb tervet szőtt volna egyedül is, de feltétlenül érdemes lett volna legalább bevonni. De Wotan hiú, és minden baj oka éppen ez és az elbizakodottság, amit még a görögök hübrisznek neveztek.

Kicsit kellemetlen, ha erősebb a jelenléte a megcsalt feleségnek, miközben elvileg nekünk a főistent kellene sajnálnunk a nagy terv bedőlése miatt. Nincs mese, Wotan lúzernek néz ki. Látunk egy kisstílű, álszent, ügyetlenül manipuláló nőcsábászt, akinek az egész Walhalla-projekt csak azért jutott eszébe, hogy elvonja a felesége figyelmét titkos útjairól, ráadásul csak ő hiszi azt, hogy manipulációi mások számára észrevehetetlenek. Erda mondja róla: aki a jog őre, az szegi meg a törvényt. Kellemetlen. Nagyon szerettem a Rajnában azt a gesztust, amikor Schöck Atala legyint egyet a férje mondatára – igen, ez a mi reakciónk is. Egy a baj, hogy a főisten valóban rokona lenne Don Giovanninak, éppen ezért valamiféle férfiúi vonzerővel rendelkeznie kellene. Rám nem hatott James Rutherford alakítása, bár a korábbi években az énekest szívesen néztem mind a Hollandi, mind Hans Sachs szerepében, de nekem nem Wotan. A Walkür végére jelentősen erősödött, de mégis összességében őt éreztem a szereposztás gyenge pontjának, színészileg feltétlenül. (Aki a Müpában énekelhet az nyilván nincs egy bizonyos szint alatt, de ha a többiekkel összevetem, hogy azok mennyire voltak hitelesek, akkor sajnos ő mindenképp kevés volt. Nekem. A Rienzin összeismerkedtem két berlinivel, akiknek éppen ő tetszett jobban. Ez is mutatja, hogy minden néző véleménye külön számít, ha mindenki megosztaná, akkor lehetne esetleg jobb képet kapni arról, hogy a közönség milyen típusú énekeseket kedvel, de azt hiszem, hogy kinyilatkoztatásra, objektív értékítéletre egy ilyen felmérés sem adna lehetőséget. Mindenannyian a saját előadásunkat nézzük, csak nem mindenki elemzi és főleg nem mindenki nyilvánít véleményt - névvel vállalva pláne nem.)

Wotannal kapcsolatban abban lehetünk biztosak egyedül, hogy a világ az egyébként erőtlen, de örök istenek nélkül jobb hely lenne, kellemesebb, így nem fogjuk sajnálni mi sem az istenek alkonyának beköszöntéséért. (Minek is kell ez a Walhalla-projekt?)

Ami még a mezei nézőnek, aki netán frissen ismerkedik meg a sztorival szintén szemet szúrhat: Wotan Brünnhildét beavatkozni küldi Hunding és Siegmund párbajába. Fel sem merül benne, hogy a szabadon nevelt hős, miután a szuper-kardot megkapta, netán egyedül is le tudná győzni a megcsalt férjet. Korrekt eljárásról sosem lehet szó, rendkívüli esetben sem, pedig az isten saját fiának messze több esélye lett volna, ha nyugodtan hagyják harcolni. Sokkal jobban járt volna mindenki, hogyha Wotan hamarabb jut el ahhoz a gondolathoz, hogy nem lehet a dolgokon változtatni, minden megy a maga útján.

A Siegfriedben fellépő Wotan, Albert Dohmen jóval idősebb, tapasztaltabb, nyilván sokkal több Ringen van már túl, jó volt, hogy ő kapta a harmadik estét. A korkülönbségnek is jelentése lett, bár sejthető, hogy alapvetően az énekesek ráérése dönt abban, hogy ki mikor mit énekel, de így azt is beleláthattuk a történetbe, hogy az örök isten a saját maga által gerjesztett feszültségbe beleőszült. Súlyosabb alakítás, ez a Wotan már kicsit több joggal adhat tanácsokat, de azt, hogy felőrölnék a kételyek, a veszteségek, az nekem még ennél az énekesnél sem jött át eléggé. Túl összetett karakter, aki az örök gyönyör hajszolása mellett állandóan aggódik, hogy hosszú távon mi lesz a sorsuk, nem érzi magát biztonságban, öröklét ide vagy oda. (Kekeckedésnek látszhat, de azért a Müpába hoztak már olyan Wotant is, akinek én is, mások is teljes lendülettel tudtak hozsannázni, lsd. Thomas Koniecznyt, aki 2007-ben az első Wotan volt és még később is visszatért hozzánk. Rengeteg jó énekes volt a szereposztásban most is, de ez most nem Wotan éve volt, így alakult.)

Felmerülhet bennünk a mitológia kapcsán az a kérdés, hogy az örök isten egyáltalán hány éves, öregedhet-e, hogyan múlik a mitológiai idő. Rajta kívül csak Siegfried szerepében lépett fel különböző énekes, így általánosan érvényes választ ebből az előadásból erre nem kaphatunk.

És még felmerülhet: akármit is szeretnénk, az énekesek külseje is legalább annyira meghatározó, mint a hangjuk – nem lehet teljesen elvonatkoztatni tőle, építeni kell rá, vagy végső esetben, bele kell törődni, hogy egy bizonyos hang milyen külsővel párosul – a nézőben értelmezés lesz a kényszerhelyzetből is, amit aztán vagy tud egyeztetni a saját elképzeléseivel, vagy nem. Talán azoknak könnyebb, akik először nézik a Ringet, és még semmiféle előzetes elvárás nem alakult ki bennük. (Dán ismerőseim Pestet szemelték ki nászútjuk színhelyéül és tőlem kértek tanácsot a programjaikat illetően, így javaslatomra végignézték a Ringet és a Parsifált is, sokkal elégedettebben távoztak, mint sokan mások, mivel semmiféle előzetes tapasztalatuk nem volt, a történetet is napról napra olvasták el az előadás előtt.)

Siegfriedként először a Wagner-napok állandó résztvevőjét, Christian Franzot láthattuk. Vele kapcsolatban az ismerőseim reakciói erősen megoszlottak, de senkivel nem beszéltem, aki az énekest ne tudta volna teljesen elfogadni Loge szerepében. Ez a játékos, szellemes isten igazi ellenfele Alberichnek, A Rajna kincsét alapvetően ők ketten dominálták.CFranz1

Siegfriedként sokaknak jóval hitelesebb „a mienk”, Kovácsházi István, aki idén tanulta be a szerepet. Jóval nyersebb, agresszívebb, kellemetlenebb, kicsit sem viccelődős alkat. Én a kezdetektől hozzá vagyok szokva Christian Franz szerepértelmezéséhez, aki megvalósítja azt, amit a szövegben Wotan mond róla: vidám, gyűlölet nélküli, nem fél. Hááát, nem hősi alkat, hiába nevezik annak, és a gyilkosság is nehezen feltételezhető róla, de szerethető. El tudom persze képzelni, hogy aki nem kedveli, azt meg irritálhatja a játékstílusa, netán a hangja is.

Siegfried szerepében ugyancsak kedvelem Daniel Brennát, aki igazán közel van a szereplő történetben kijelölt életkorához. Amikor éppen nem szerelmes Brünnhildébe, látunk egy kissé hányaveti fiatalembert, aki a tekintélyt nem tiszteli, hajlamos másokon átlépni és meggondolatlan. Úgy viselkedik, mint egy mai, nem túl kifinomult huszonévesről feltételeznénk, így sokat tesz azért, hogy a mi időnkről szólónak érezhessük a látottakat. A fiatal énekes szintén megosztotta erősen az ismerőseimet, egészen végletes véleményeket hallottam róla, de jellemzően valakinek vagy ő, vagy elődje zavaróan játszott, bár van akinek egyik sem volt az "igazi" Siegfried.

Wotan örült, hogy teremtett valakit, aki egészen szabad, de éppen az ő embere lesz az, akinek a tudatlansága nagyban hozzájárul ahhoz, hogy eljön a vég. Azt hiszem, hogy a Ring kapcsán nem egyszer ragoztam korábban is, hogy Siegfried Parsifalhoz hasonlóan balga, ha kevésbé jámbor is, hiszen a világi karrierjét azonnal két – lényegében felesleges – gyilkossággal kezdi. Ha ilyenek a hőseink, mi lesz velünk – sóhajthatunk fel. A másik probléma: pillanatok alatt bedarálják ezt az igazán szabad hőst – neki nincs esélye szépíteni, nincs esélye felnőni, napok alatt kell az emberek világához hozzászoknia, így nem csoda, hogy átverik és tönkreteszik, így végül semmire nem jut a szabadságával. Megvannak az adottságai, de a kellő neveltetés nélkül nem jut semmire. Erősen úgy tűnik, hogy Wotan leszármazottait szereti tudatlanságban tartani (Siegmund esetén is így járt el), és ennek is köze van a bekövetkező tragédiához. Az, hogy a rendszer irányítója tesz így, szintén nyugtalanító gondolatokat kelthet a nézőben.

Daniel Brenna egy ilyen ígéretnek megmaradó, tájékozódni vágyó fiatalember, akinek messze lenne még a megállapodás, és csak sajnálhatjuk, hogy Brünnhildével nem jóval később találkozott, és felnőtt életét azzal kezdte, hogy örök esküt tett az első nőnek. (Ha meg így alakult, akkor sajnáljuk azt, hogy nem rendelkezett annyi bölcsességgel és ellenállóképességgel, hogy a bájital ellenére is tudatában maradjon, hogy a legjobb nő jutott neki.)

A szereposztáson végignézve úgy érzem, hogy sikerült megfelelő énekesnőket kiválasztani minden egyes szerepre, illetve ugyanez mondható el a magyar résztvevőkről is ebben a nemzetközi főerőkkel létrehozott produkcióban. A zenekar és énekkar különösen dicsérendő, jó hátteret biztosítottak a szólistáknak. Én szeretem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, megnyugtatónak tartom, ha valamit ők játszanak el, örültem nekik. Azt már a sokadik Wagner-napokon pláne nem kell elmondani, hogy mennyire garancia a minőségi munkára, hogy Kovács János volt a betanító karmester és Fischer Ádám vezényelt. Az.fischer1

Fafner szerepét most is, ahogy minden korábbi évben is Walter Fink énekelte, akinek számomra revelatív mélybasszus hangja van, és nagyon sajnáltam, hogy valami miatt Wagner a tenoroknak írt hosszú szövegeket, nem pont neki. Gerhard Siegel tökéletes Mime volt idén is, igazi vérbeli komikus színész-énekes, az én köreimben általános tetszést aratott. Hallottam olyan véleményeket, hogy Christian Franz jelenlétében az az ember benyomása, hogy két Mime van a színen, de ha ez igaz is, akkor is könnyen védhető, akár értelmezés is lehet: a szövegben is benne van, hogy hasonlít az ember a nevelőjére, és Siegfried akár fel is vehette nevelője gesztusait. Igazán dinamikus Miméről van szó, aki hatalmas energiákat fektet a gyűrű megszerzésébe, izzik két jelenete Alberichhel. Átérezhetjük, hogy milyen az, amikor a színen lévő minden szereplő maximális erőbevetéssel van jelen. Minden pici részlet ki van dolgozva, hiába félig-szcenírozott a rendezés. Két nap után is emlékszem, hogy hallgatta Wotan kérdéseit, a széken ülve félt a hollókat megjelenítő táncosoktól, rázta a lábát is közben.GSiegel1

Máskor a színpadi emelvény alá bújik félelmében, nem fog ki rajta az sem, hogy nincs épített díszlet.

Fasoltként ismét Bretz Gábor volt Walter Fink partnere. Ő a szerelmes óriás, aki szép hangjával inkább trubadúrnak tűnik. A félig-szcenírozott előadásban az óriásokat bábokkal akarják eljátszatni, a két énekesnek állnia kell, csak a hangjukkal hathatnak. Annyira szépen és dallamosan énekelt a fiatalabb óriás, hogy kifejezetten kellemes embernek tűnt, és erős kétségeim támadtak, hogy létezhetne-e az a nő, aki hajlandó lenne visszamenni tőle a testvéreihez.

bretz-fink

Jelen esetben ezt a kiszemelt istennőt, akibe Fasolt szerelmes, Horti Lilla játszotta. Jó, hogy igazán fiatal énekest választottak az ifjúság istennőjének szerepére, aki teljes egészében meg is győz minket alkalmasságáról. Kis isteneket énekelt Christoph Strehl és Haja Zsolt. (Sose értettem, hogy Froh talán 17 ütemnyi szerepére miért kell külföldi. Annyira nem lehet ebben tündökölni, nem elég hosszú ahhoz sem, hogy megfigyelhesse a néző, hogy milyen is az énekes. Donnernek legalább van egy jó lehetősége, talán arra az egy szólóra is érdemes beénekelni...)

Én nagyon szerettem és szeretem a sellőket, annak ellenére, hogy az ő ostobaságuk miatt történik az egész kavarodás, nélkülük legalább a forráshiányos Walhalla-projektet nem bonyolítaná meg az is, hogy Wotan utána évtizedekig az arany visszaszerzésével foglalkozik, és tömegeket mozgósít, lényegében értelmetlenül. A három énekesnő jól játszik és énekel, érezni az összhangot közöttük és azt is, hogy nagy kedvvel szórakoznak Alberichhel, de mintha még szívesebben csábítgatnák Siegfriedet. Fodor Gabriellát, Kálnay Zsófiát és Wierdl Esztert aztán walkürként is láthatjuk, mégpedig Fodor Beatrix, Gál Erika, Kovács Annamária, Várhelyi Éva és Wittinger Gertrúd társaságában. Végignézve a nyolc nő névsorán, megállapítottam, hogy egyetlen olyan van köztük, akihez külön semmilyen más szerepélményem nem kötődik, mindenki másról fel tudnám emlegetni, hogy kit miben láttam különlegesen jónak, emlékezetesnek, nem akármilyen társaság ez. Wittinger Gertrúd a kivétel, és mivel most sikerült kellően koncentrálni mindenkinek a külön megnyilvánulásaira, nagyonis feltűnt, hogy a „hajaho”-jellegű kurjantgatások neki is nagyon impresszívre sikerültek, és azt vettem ki, hogy hasonló volumenű hangja van, mint a kilencedik walkürnek, Brünnhildének. Nagyon szívesen hallanám Wittinger Gertrúdot valamiben jó hosszan, kíváncsi lettem rá is. (És beugrott, hogy évekkel ezelőtt egy külföldi zeneértő ismerősöm kiemelte már, éppen felőle érdeklődött, hogy ki is az a Wittinger Gertrúd...) Említtessék meg az is, hogy a nyolcból négy walkür benne volt már a 2007-es első szereposztásban is - mégpedig Wittinger Gertrúd, Fodor Gabriella, Várhelyi Éva és Kovács Annamária.

A walkürben jól teljesített Christopher Ventris, hihető Siegmund volt, de bennem nem keltett különlegesen mély benyomásokat. Anja Kampe viszont hozta a tőle megszokott tökéletesnek tűnő, rendkívül árnyalt Sieglindét, aki előttünk oldódott fel a fásultságából, szépült meg, ahogy eljött érte az az ember, akivel kölcsönösen szerelemesek voltak egymásba. Talán harmadszor láttam ebben a szerepben, és most is igazán megrendítő volt játéka. Mintha idén még inkább élvezte volna, mint korábban, oldottabbnak éreztem a színpadi játékát.

Hunding szerepére idén először nem Walter Finket kérték fel, aki a szerep tökéletes megtestesítője, és aki lényegében egy konzervatív patriarchának játssza a vadászt. Helyette meglepetésként kaptunk egy igazán fiatal, magas, jóképű és valóban mélybasszus hanggal rendelkező énekest, Sebastian Pilgrim személyében. Ezek az adottságok túl előnyösek, mivel a közönségnek meg kell utálnia ezt a szereplőt, hogy teljes szívvel drukkolhasson az ikerpár szerelmének. Ha netán Hunding pártját fogjuk, és őt tartjuk vonzóbbnak, akkor megbillen a történet, Anja Kampe nagyon meggyőzően játszott menekülésvágya érthetetlen lesz számunkra.

Nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy a fiatal énekes, aki feltehetően túl sok Hundingon nem lehet túl, mégis helytállt, és megoldotta a nem egyszerű feladatot. Nem vált szimpatikussá, hanem bemutatott nekünk egy olyan férfit, akinek a külsőségek a lényegesek, látványosan igazgatta frakkját, mandzsettáit, és valami miatt érezhetően valóban gyűlölte asszonyát. Ez a darabból nem derül ki, csak annyi, hogy eladták a nőt neki. Lehet, hogy Sieglinde „nem vált be”, kicsit vadabb, mint ahogy szerette volna, idősebb is, nem kizárt, hogy azért fenyegeti és veri, mert kisebbségi érzése van mellette. Érezni lehetett a levegőben a feszültséget, és ez nagyon használt az előadásnak, mert alátámasztotta azt, hogy ebből a közegből Sieglindének menekülnie kell, muszáj. (Az énekes a nyakát is többször megmozgatja, mintha fájna neki. Lehet, hogy a rejtett agresszió és az ingerültség mögött ilyen magyarázat is van, csak egy egyszerű fájdalom, akár a túl sok vadászat miatt…) Számomra ez az alakítás feltétlenül újdonság értékkel bírt, örültem neki, hogy idén Gábor Géza nyersebb, még árnyaltabb Hundingja után el tudtam fogadni ezt a szerepet még valakitől.

Fodor Bernadett Erdája kétszer is bizonyította, hogy egy szerep súlya nem attól függ, hogy hány percig énekli valaki. Dramaturgiailag is lényeges mindkét megszólalása, és hosszan megmarad emlékezetünkben. Mivel sok év eltelt már a bemutató óta, most már nem háborgok az üvegfal miatt, amely akusztikailag nagyon kellemes lehet azoknak, akik előtte énekelnek, de sokkal kevésbé jó mögötte állni. Kétségtelenül máshogyan hangzik a szólója, tompítva. Valaki mondta nekem, hogy „de hát Erda a föld alatt él”, ezért kell az üveg mögül szólnia. Nekem mégis úgy tűnik, hogy miután Wotan felkelti, feljön a felszínre. Akár így, akár úgy, nagyon jól és hatásosan szól Fodor Bernadett, és valami azt súgja, hogy nem lesz az olyan messze, amikor számos német operaház után hallani lehet majd Bayreuthban is, remélhetőleg takarás nélkül ezt a hangot.

Celeng Mária szintén nem először erdei madár, nem csodálkozunk, hogy Siegfried utána megy, ideális a hangja a szerepre.

A Ring harmadik estéjén három magyar hangszeres zenekari művész is színpadra került, ahogy korábban mindig is, ráadásul hozzájuk ragaszkodik is a karmester, nem cseréli le a bevált embereket. Nem hiszem, hogy a kollégák irigyelnék a lehetőséget, hogy valaki kint ülhet a színpadon, és farkasszemet nézhet egy egész müpányi nézővel, akik lélegzetüket is visszafojtva figyelik ahogy pl. Berki Sándor kürtjével az említett madarat csalogatja. Nála talán még nehezebb a helyzete Hamar Gergelynek, akinek angolkürtön muszáj hamisan szólni, de a közönség legalább itt mer nevetni. A főszereplő játékán persze lehetne többet is, de mintha nem mernének egy Wagner alatt hangosan reagálni az emberek, pedig egyedül a Siegfriedben van észrevehető mennyiségű humor. Christian Franz éli a jelenetet, megveregeti a zenész vállát, bíztatja, aztán persze elzavarja a színpadról. Nekik nem kell az egész második felvonást a színpadon ücsörögve tölteniük, viszont az elsőben végig jelen van Varga Zoltán Mihály, aki most is elvégzi a piszkos munkát, a kalapálást először Mime, majd Siegfried helyett is. Én most is nagyon élveztem, ahogy látható volt játékán a különbség, másként kovácsolt a törpe és másként a fiatal és öntelt hős nevében. Továbbá az is figyelemre méltó, hogy amikor nem volt feladata, akkor is bekapcsolódott az előadásba, reagált a körülötte történő eseményekre. Azt hiszem, hogy a Müpa minden Siegfried előadásán ott voltam, talán a Rajna mellett ez az, amelyikből nem maradtam le egyről sem, így az évek alatt megismertem annyira, hogy megengedhettem azt a luxust magamnak, hogy helyenként éppen az ütőhangszeres művész reakcióit nézhessem, nem a két szólistát. Érdekesek voltak az ő játékában is az apróságok – például: mellé ült Wotan, ösztönösen elhúzódott tőle, nyilván azonosult Mimével, aki helyett kalapálgatott.

Az én benyomásaim szerint az előadások minősége estéről estére tudott még úgy is javulni, hogy egészen jól is kezdődött a Rajnán már. Az utolsó este viszont mindent betetőzött, Daniel Brenna kellő intenzitással őrlődött a két nő között, majd persze még a sellők is bejöttek a képbe. Rúni Brattaberg a tavalyinál erőteljesebb volt Hágen szerepében, nekem kellően ellenszenves, elhihető volt róla, hogy senkit nem tud szeretni. (Ugyan nem az előadáshoz tartozik, de ez a Hágen igazán tudja, hogy mi zajlik körülötte – az énekes minden korábbi estén is jelen volt a nézőtéren, megnézte a kollégáit.) Különösen erős volt a második felvonás elején a jelenet, amikor éppen Alberich győzködte, hogy szerezze meg a gyűrűt, miközben már az elsőben magától is régen eldöntötte, hogy így tesz.

A nornáknak inkább a hangja, mint a színpadi játéka érvényesül, alig más a helyzetük, mint Erdának, de legalább a fal előtt lehetnek. Gál Erika, Németh Judit és Pasztircsák Polina most is nagyon jó csapat. Utóbbi énekes most is duplázik, Gutrune is lesz, akit már legutóbb is nagyon megkedveltem ebben a szerepében, hiába nem hosszú, de azonosulásra késztet. Ő már beleszeret Siegfried nevébe is, látatlanba (nem mintha ezzel Brünnhilde másként lenne! - egyik nő sem ismeri meg Siegfried valódi egyéniségét, idealizálja), de érezzük, hogy szerelme, féltékenysége és végül gyásza nagyon valódi. Emlékezetes, ahogy zakóját szorongatja, amely a férji szerepkört jelképezi, és nagyon kifejező, hogy már elő is van készítve, Gutrune a kezében hurcolva érezteti a hiányt, amit Siegfried lenne hivatott betölteni. Annyira finoman bájos jelenség, hogy hajlamosak vagyunk elhinni, hogy Siegfried bele is szeretne bájital nélkül is. (Főleg, miután látjuk, hogy a sellőkhöz már isteni vagy egyéb közbeavatkozás nélkül is közeledne. )

Nekem tetszett Oliver Zwarg is, aki Guntherként talán a szokásosnál is emberibb volt, nagyon nem szeretne párbajozni (a gondolat említésére is hátra esik a lépcsőn), tisztában van Hágen szellemi felsőbbrendűségével, és leginkább csak nyugalmat szeretne. Egészen biztosan megbocsájtóan viselkedett volna Siegfrieddel, bár annyira nem volt éles elméjű, hogy felismerje, a hős nem tehet semmiről, a szálakat Hágen bonyolította össze. Összetett alakítás Oliver Zwargé, benne van még azért hiúsága is, szeretné hallani, hogy jól irányítja az országot. Enélkül a tényező nélkül nem is kezdődhetne el a történet. (Ez a szerep sem oly látványos, hogy feltétlenül külföldi vendég után kiáltana, de látva ezt a minőségű alakítást, ez esetben nem hánytorgatom fel a szereposztás készítőjének, hogy miért nem sikerült helyi erőt találni erre a kisebb feladatra.)

Waltraute negyedik felvonásbeli szerepére is hagyományosan mindig vendéget hoznak, most Anna Larson énekelt, aki volt annyira meggyőző, hogy egy kevésbé szerelmes Brünnhilde rég odaadta volna neki a nyamvadt gyűrűt, és mi végig drukkoltunk is neki, hogy szerezze meg. Ő is azt a benyomást kelti, hogy a többi walkür is Brünnhildéhez hasonló formátumú egyéniség.

Miután mindenkiről mintegy négy oldalon keresztül megemlékeztem, térjünk végezetül át a 2017-es Ring nagy szenzációjára, arra, hogy két év után visszatért hozzánk

Iréne Theorin,

aki első megjelenésével már megnyert magának, azóta ő a mi Brünnhildénk. (A lányomat értem ebbe a mi-be bele elsősorban, de ahogy beszélgettem ismerőseimmel, és az előadások végi tapsorkánt hallgattam, ebből azért nem nehéz azt a következtetést levonni, hogy sokak egyetértenek velem abban, hogy éppen ő volt az, aki miatt leginkább érdemes volt a teljes Ringet végigülni.)

Irene2

A svéd énekesnő pályáján először fordul elő, hogy egymást követő három estén mindhárom Brünnhilde szerepet elvállalta, és így a tíz felvonásból hatban szerepelt. Én más énekesről nem is tudok, aki pihenő nap beiktatása nélkül énekelte volna mindet. Ráadásul a legkomolyabb feladata az utolsó részben van, ez már szinte teljes egészében róla szól, talán még inkább, mint a walkür, amelyen Anja Kampéval osztozott. Lehet méricskélni, hogy kinek melyik Ring, azon belül is melyik este volt a legszínvonalasabb, de feltétlenül megemelte az idei fesztivált az énekes merész vállalása, nem mintha bárkinek lett volna kétsége, hogy meg tudja csinálni. (Azért nehéz volt hinni benne, hogy két év után tényleg mindet ő énekli, pedig már akkor is mondta, hogy így lesz, amikor kiderült, hogy a tavalyi szezonban nem tud jönni.)

Visszatekintés:

Iréne Theorin a Wagner-napokon kilencszer műsorra kerülő Ringben hat évben lépett fel, először 2009-ben, akkor és a 2010-ben csak a Siegfriedben. 2011-ben a Ring szünetelt, viszont 2012-ben egy-egy pihenőnappal szerda-péntek-vasárnapi napokon mindhárom Brünnhildát elénekelte. A szervezők a túristákra gondoltak, akik csak emiatt jönnek Budapestre, így elvetették a szünnapok gondolatát, így irreálisnak tűnt, hogy egyáltalán valaha is azonos Brünnhildával kerülhessen megint színre a mű. 2014-ben és 2015-ben ismét láthattuk így "csak" A walkürben és Az istenek alkonyában. Most a különbség, hogy a Siegfried harmadik felvonásában azt a rendkívül intenzív félórás párbeszédet is végigénekli, és nem lazíthat le a két előadási nap között.

Miért is szeretjük Iréne Theorint?

Röviden: azért, ahogy énekel és ahogy a színpadon jelen van.

Kifejtve:

Azon túl, hogy mesterien tud bánni a hangjával, amely félelmetesen hatalmasan is tud szólni, lenyűgöz minket a walkürben a "hajahó"-kiáltásokkal, amelyeknek brutálisan nagy ereje van valóban, de egyik pillanatról a másikra akár könnyedén le is tud halkulni, miközben továbbra is érthető és hallható marad, ráadásul valóban átváltozik Brünnhildévé. Elhittük neki évekkel ezelőtt (2014-ben) is a szerepet, amikor egy színpadi baleset miatt még bottal is ment, az sem vont le az alakítás hitelességéből. Most is minden mozzanatot árnyal, különösen szépen sikerült mindhárom előadás záró jelenete, amikor Wotan búcsúzott tőle, illetve amikor "másnap" egymásra talált Siegfrieddel, akivel végül az utolsó estén máglyára készült lépni. Vad, féktelen lány, aki el tud pirulni, és érzékelteti, hogy hatalmas váltás számára, amikor walkürből emberi halandóvá változik át. (A szerelemtől a bölcsesség tompul, ez a tapasztalat.) Mindhárom este így végül róla szólt, és ennek a nagyon emberi, nagyon szerethető Brünnhildének lehetett örülni.

Tapasztalatom szerint, minél tökéletesebb egy alakítás, annál nehezebb részletesen kifejteni, ugyanakkor az énekes megérdemli, hogy próbálkozzam a lehetetlennel, és néhány mozzanatot megpróbáljak rögzíteni, ha már olyan nagy benyomást tett rám, és az elmúlt két évben valóban sokszor gondoltam már arra, hogy mennyit kell még várni erre a három estére, amikor újra megnézhetem. (Igen, és ilyenkor irigylem azokat a kiválasztott keveseket, akiknek semmiféle anyagi problémát nem okoz egy vagy akár több énekes fellépéseinek követése - már ezért sem volt szerencsés egy külföldi énekest megszeretni, miközben csak abban bizakodhatom, hogy Fischer Ádám minél többször vissza tudja hívni hozzánk.)

Még egy kicsit részletesebben kifejtve Iréne Theorin alakítása napról napra, rendkívüli esemény volt, három hosszú színpadi este, megérdemli a kiemelést:

I. A walkür:

Iréne Theorin a második felvonásban jelenik meg a színpadon, és itt ismerjük meg "alapállapotában", milyen is egy boldog walkür, akinek az a feladata, hogy a meghalt hősök lelkeit begyűjtse a Walhalla védelmére. ((Hiába, Wotan elővigyázatos - egyetlen egy hősre sem lesz szükség, háború nincs kilátásban, de jobb félni, mint megijedni - egy elképzelt veszély ellen összefogni megszokott vezetői húzás.)) Ez a walkür egy pillanatig sem kérdőjelezi meg, hogy apja döntése jó-e vagy sem. Egy derűs nőt látunk, akinek ez a küldetés teljessé teszi az életét, elemében van. Olyan, mint egy sikeres karriert befutó szingli, aki egyáltalán nem érzi, hogy valami gond lenne az életmódjával. Ebben az előadásban sokrétűen bemutatja Wagner ezt a legszerethetőbb karakterét, aki a legtisztább az egész ciklusban, látjuk apjával, annak feleségével, Siegmunddal, majd Sieglindével (ők a megmentendők), illetve még testvéreivel is, akik közül - tudjuk a szövegből - valami miatt ő a kedvenc. Miért is?

Könnyen elhihető, hogy Iréne Theorin Brünnhildéje Wotan kedvence, egyfelől azért, mert kicsit sem kérdőjelezi meg apja szándékainak helyességét, éppen a kétely nélküli engedelmeskedése volt a fő értéke, másfelől számunkra is átjön az a mély szeretet, amellyel James Rutherford Wotanjához viszonyul. Még puszit is ad az orrára...Bensőséges ez a viszony, amelyet csak kissé gyengít, hogy az apának nehezebb elhinni a játékából, de nem ez az első eset, amikor megtörténik, hogy egy kapcsolatot elhiszünk, mert annyira átütően jó az egyik szereplő. Az apát jellemzi, hogy miután a lány az ő eredeti szándékai szerint járt el, nem tudja elfogadni az önállósodását, és ellöki magától. Brünnhilde felnövését jelenti, hogy saját döntést mer hozni. (Aprócska ellentmondás: Wotan szabad hőst akar teremteni mindenáron, és amikor egyik lánya, aki vele él, mégis külön útra lép, annak megszégyenítés az ára.)

Nagyon kifejező az a jelenet is, amikor Iréne Theorin Brünnhildéje hirtelen szembe találja magát Schöck Atala Frickájával - ezúttal azonos minőségű énekesi alakítások állnak szemben, érezni, hogy most nem billen el a hangsúly egyik irányban sem -, és a mi Brünnhildénk meg tudja mutatni a félelmét, azt, hogy előre sejti, hogy miért jött apja felesége. A tekintetében is benne van mindez, és érezni, hogy évek tapasztalata sugallja a rossz előérzetet. Átfuthat az agyunkon, hogy nem lehet jó házasságon kívül született gyereknek lenni az istenek világában sem. 

Brünnhilde a második felvonás végén apja módosított utasítását tervezi végrehajtani, és ennek értelmében a halálra szánt Siegmundot figyelmezteti, hogy mi vár rá majd hősi halottként, a Walhallában. (Legalább mi is megtudjuk, milyen is egy begyűjtött hősnek.) Érezni a vívódást, látjuk, hogy a féltestvére (!) iránt is felébredő szeretet lesz az erősebb, és ez az, ami szánalomra készteti. Ez a szeretet ad neki elég erőt ahhoz, hogy a legfőbb parancsot megszegje. Ezek után, amikor Sieglindét támogatja és a védelmére kéri testvéreit, az előadás egyik csúcspontjához érünk, mert Anja Kampéval és további nyolc - nagyszerűen éneklő - walkürrel együtt iszonyatos energiákat árasztanak ránk a színpadról. A Ring egyik legerősebb felvonása - nekem - éppen ezért a Walkür harmadikja volt. A nyolc testvérhez való odafordulása is jelzi, hogy annak ellenére, hogy ő a kitüntetett kedvenc, sikerült szeretetkapcsolatot kiépíteni velük is, és senki nincs, aki becsmérelné, vagy azt mondaná, hogy "látod, minek ugrálsz folyton". Ebből is kiderül, hogy ez volt az egyetlen hibája, amit elkövetett - az első eset, hogy nem parancsot hajtott végre, de mégsem nyer bocsánatot.

Amíg Wotan építgeti a légvárát és csak a gyűrű megszerzésére gondol, vele szemben látjuk ezt a másik értékrendet, a nőt, aki meri szeretni a körülötte lévőket. Iréne Theorin alakításából árad ez a szeretet ebben a felvonásban is, ez teszi sebezhetővé, és ebbe is fog belebukni - majd. Megengedi magának, hogy túl fontossá váljanak számára mások. (Nem nagy vigasz számára - a nárcisztikus Wotan is ugyanúgy elbukik, akiknek meg senki nem fontos igazán. Ennek a történetnek nem igazán vannak nyertesei, úgy tűnik.) 

II. Siegfried

Brünnhilde a Siegfried utolsó felvonásában ébred fel, végigaludta, amíg előre kiszemelt szerelme megszületik, felcseperedik és legyőzi a sárkányt, megöli Mimét és áthatol a tűz-falon. Voltaképp ez az egyetlen szerencsés dolog, ami vele történt, várnia nem kell. Siegfried felkelti és örök hűséget esküsznek egymásnak.

Csodálatos, ahogy Iréne Theorin felébredése után a napot köszönti, felejthetetlen első megszólalása. Ami még nagyszerűbb, hogy játékából érezzük, hogy itt most egy nagyon kemény helyzetnek vagyunk a tanúi: Brünnhilde feladja a walkürséget és egész korábbi magatartását hajlandó megváltoztatni. Idomulnia kell Siegfriedhez, aki a kezdeti félénksége után -- mivel kevésbé szokott hozzá a gondolkodáshoz - sokkal hamarabb magára talál, és szinte lerohanná a nőt. Iréne Theorin walkürje viszont szabódik, mert zavarban érzi magát. Szó nincs női praktikáról, látjuk, hogy valóban olyanná válik, mint aki először szerelmes és elfogódott. Közeledik Siegfriedhez, majd elhúzódik - apró rezdüléseiben benne van az ambivalencia, mert egyszerre vágyik is erre a szerelemre és tart is tőle. Saját magát adja fel, és beláthatjuk, hogy walkürből a hőst hazaváró háziasszonnyá vedleni nem könnyű átállás. Sokkal jobban járt volna ez a Brünnhilde, ha ennyire nem akar száz százalékosan igazodni, megtarthatott volna annyit walkürségéből, hogy a hőst maga is elkíséri kalandjaira, valamivel több eséllyel védte volna meg.

Jó volt ez a felvonás, jó volt ez az este, amikor igazi happy enddel mehetünk haza, az egymásra talált két szerelmes képével.

Mellékesen megjegyezném, hogy nem találkoztam senkivel, akinek mind a két Siegfried alakítása egészen megfelelt volna, és valóban nehéz lenne azt mondani, hogy Iréne Theorin művészi súlyával azonos szintű lett volna bármelyik is. Hosszan gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy ez az egyenlőtlenség eleve benne van a Wagner által megformált karakterekben. Siegfried valóban csak egy éppen kibontakozó személyiség, minimális élettapasztalattal, nem csoda, hogy igazi súlya nincs még, Brünnhildéhez képest főleg nincs.

III. Az istenek alkonya

Ez az a rész, amikor mindhárom felvonásban szerepel Brünnhilde, és meghatározó a jelenléte végig. Látjuk Siegfrieddel úgy is, amíg kölcsönös a szerelem, látjuk akkor is, amikor a férfi a bájital hatása alatt udvarias közömbösséggel fordul felé. (Siegfriedbe morális gátakat nemigen neveltek bele, másként nem fogott volna bele az álruhás menyasszony-rablásba.) Ezen az estén Iréne Theorin walkürjéből már nemcsak a szeretet-szerelem árad, ami miatt nem adja oda a gyűrűt testvérének, hiába látjuk rajta, hogy a hosszú alvás és a büntetés ellenére továbbra is fontos számára családja, de most már Siegfried az, aki a legtöbbet számít neki.

Siegfried árulása szemmel láthatólag letaglózza, erre nem volt felkészülve - számára az eskü szent -, és így elköveti az egyetlen igazi bűnt: elmondja a sebezhetőségének titkát. Ez a mozzanat nagyon fontos, Hágen, Günther és Brünnhilde így kerülnek rövid időre egy oldalra, érdekeik összekapcsolódnak, úgy tűnik, mindenre megoldás Siegfried halála. Ez az a pont, amikor érezzük, hogy kis megingás után Iréne Theorin Brünnhildéjében mégis a múltja, a walkürként megélt élete, a büszkesége kerekedik felül. Nem Gildáról van szó, aki habozás nélkül feláldozza magát szerelméért, még úgy is, hogy tudja, hogy elárulták, nem. Brünnhilde teljesen - egy nap alatt - nem veszítette el eredeti személyiségét, hiába akarja mindenáron Siegfriedéhez hajlítani. Ugyanakkor a hőse iránti elkötelezettsége olyan erős, hogy az ő támogatásával megölt Siegfriednek nemcsak, hogy megbocsájt, de nélküle értelmetlennek látja az életet, és inkább máglyára lép vele. (Csak a lovat ne vinné...- megrendülök Brünnhilde halálán, bár megértem. De a lovat minek? ) Ebben a jelenetben leginkább a megtépázott becsület visszaállításának szándéka jelenik meg, és Iréne Theorin ezt is nagyon intenzíven tudja kifejezni. Árad belőle a méltóság.

Ezen az estén Daniel Brenna "mitugrász"-alkatú Siegfriedje mellett leginkább a Gutrunét játszó Pasztircsák Polinával éreztem, hogy intenzív kapcsolata volt az énekesnek, aki a Gibichungok országában eléggé légüres térbe került, a férje nem nagyon meri megközelíteni, Hágen is tartja a távolságot, de tőle ő is ösztönösen tart. Nagyon élt viszont Gutrune kioktatásának jelenete, akin szintén látszott, hogy tart is a walkürtől, csodálja is, és mindent megtett, hogy elfelejtse azt a jelenetet, amikor Siegfried bájitalt ivott és annak hatására kezdett neki udvarolni. Brünnhilde ugyanúgy érezteti a kettős viszonyulást - annyival alatta vannak ezek az emberek, hogy felemelné őket, ha bosszút akarna állni rajtuk. Neki elégtételt jelent egyedül a hős halála, jobb híján.

Összességében:

Iréne Theorin három estéjén ugyanaz a Brünnhilde állt előttünk, nem éreztem semmifajta ellentmondást, minden mozdulata, hangja belülről jött és a karakter ábrázolásának szolgálatában állt, mégpedig anélkül, hogy valamifajta műviséget éreztünk volna. Iréne Theorin maga Brünnhilde, ezt hihetjük el, aki fogta magát és ezért a nem különösebben szeretetre méltó és őt eláruló férfiért - valójában a saját méltóságának megőrzéséért - tűzre vetette magát. Még jó, hogy ilyenkor a néző csak a látványtervező által elénk vetített tüzet képzeli el, semmi naturalisztikus víziót nem akarunk magunk előtt látni, főleg nem az énekest egy máglyán.

A közönség értékelte a nagyszabású előadássorozatot most is, benne kiemelten ezt a bravúros művészi teljesítményt. Ezek után mást most sem mondhatok, mint a korábbi Ring-sorozatok után: várom a következőt. Az Operaház éppen egy év múlva fejezi be az utolsó estével a Ring színre állítását, és két év múlva remélhetőleg a teljes ciklus műsoron lesz. Bárcsak valakinek időben eszébe jutna megérdeklődni, hogy ér rá Iréne Theorin...

 

A fényképek a Müpa Galériájából származnak, ahol a régebbi évek fellépőiről több is látható, nyilván az idén készült felvételekkel majd még kibővítik. Iréne Theorin tapsrend alatti két képét pedig Gabriella Sicchiero bocsájtotta rendelkezésemre, külön köszönet érte!

 

Címkék: Kálmán Péter Bretz Gábor Fodor Gabriella Fodor Beatrix Müpa Gábor Géza Schöck Atala Várhelyi Éva Fischer Ádám Christian Franz Ring Kovács János Gál Erika Wierdl Eszter Gerhard Siegel Pasztircsák Polina Kálnay Zsófia Haja Zsolt Németh Judit Walter Fink Anja Kampe Iréne Theorin Celeng Mária Kovács Annamária Horti Lilla M.Tóth Géza Fodor Bernadett Wittinger Gertrúd James Rutherford Christopher Ventris Anna Larsson Gábor Sylvie Daniel Brenna Oliver Zwarg Rúni Brattaberg Polgár Etelka Fajger Orsolya Christopher Strehl Sebastian Pilgrim Albert Dohmen

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7612607795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sipi81 · http://www.egalizer.hu 2017.06.22. 17:29:29

Nekem az idei volt a 4. Ringem. Számomra a legemlékezetesebb a két évvel ezelőtti volt, valahogy akkor voltam olyan hangulatban, hogy nagyon nagy hatással volt rám. De az idei nem sokkal maradt el hatásban attól.

Amit hozzátennék ehhez a beszámolóhoz: Christian Franz nekem is Loge, Siegfriedként nem hiteles, pláne amikor nálánál egy fejjel magasab és erőteljeseb mimékkel kell eljátszani a hőst. Meg az a jellegzetes táncikáló mozgása is fura. Mindenesetre Gerhard Siegel tökéletes Mime, karakterben és hangilag is, én sokat mulattam rajta. Sajnos Siegfried szólama irdatlanul nehéz, Christian Franz is jócskán kifárad már az első felvonásban is, nekem onnantól kezdve az élményt jelentősen rombolja a szólammal való küzdelem. Ugyanez igaz sajnos Daniel Brennára is, az Istenek alkonya harmadik felvonásában már kínosan éreztem magam a küszködése hallatán. Ugyanakkor az általa megformált karakter szerintem telitalálat volt, egyetértek a jellemzéssel. Szeleburdi, tudatlan, de alapjában véve jószándékú fiatalember lenne. Bár ami azt illeti Pasztircsák Polinának semmiféle fortélyt nem kellene velem szemben se bevetnie, én egy picit mindig beleszeretek függetlenül attól, hogy mit játszik. Most is nagyon szép volt, és nem mellesleg jól is énekel. :-)

Ha jól emlékszem, a négy év alatt két énekessel nem volt problémám Siegfried szerepében:
2014-ben Jay Hunter Morris alkatilag is hősnek nézett ki és bár nem kiemelkedően, de magabiztosan és az erejével takarékosan bánva vitte végig a Siegfried-et, valamint Stefan Vinke az Istenek alkonyában 2015-ben, akinél egyáltalán nem éreztem küszködést.

Theorinról nincs mit mondanom, mindennel egyetértek, ő volt az idei Ring fő attrkaciója és nem mellesleg vasárnap volt a születésnapja, a nézőtéren külön "happy birthday" feliratot is lobogtattak az est végén neki. Izzik a levegő, ha ő a színpadon van, ha szükség van rá, van hangerő is de emellett az a csodálatos, hogy nagyon árnyaltan képes énekelni, egyébként egy interjúban meg is említi, hogy Wagner szerinte egyáltalán nem a hangerőre, hanem az árnyalatgazdag kifejezésre "ment rá" Brünnhilde szólamánál. Csak egy Theorin kell hozzá, hogy ezt mi is meghallhassuk.

Tavaly a zenekart kissé fáradtnak és pontatlannak éreztem végig, idén jobb formában voltak és általam még soha nem hallott érzéki hangszíneket is produkáltak, élmény volt hallgatni. Persze voltak pontatlanságok, de egy élő előadásban ez szerintem elfogadható, ha külöben az előadás ilyen kiváló, mint amilyen most volt. Az időnként nyersebb, falhoz szegezőbb hangzásokban is nagyon ott vannak, az üstdob erőteljes jelenléte nálam pláne plusz pontot jelent.

MakkZs 2017.06.22. 17:51:16

@Sipi81: Nagyon örülök, ha kapok egy akármilyen kommentet, de egy ilyennek meg pláne.Köszönöm! :-)
Engem még mindig fogva tart ez a produkció. Iréne Theorin a jövő hét végén énekel megint egy Walkürt és egy Siegfriedet, mégpedig Lipcsében. Órák óta tudom ezt, és most ezen gondolkodom, hogy menni kellene...(És milyen jó, hogy legalább néha házhoz hozzák őt és a többieket nekünk - jut eszembe. És az is, hogy vannak olyan saját énekeseink, akik ezen a szinten tudnak teljesíteni.

Sipi81 · http://www.egalizer.hu 2017.06.22. 18:03:08

@MakkZs: Én minden eddigi Ring-beszámolódat elolvastam, úgyhogy már ezt is nagyon vártam. :-)
Egyetértek, a magyar szereplők semmivel se maradtak el, Kálmán Péter pedig szerintem még ebből a nagyon jó mezőnyből is különösen kimagasodott.
Szerintem Theorin jönni fog még ide (ha lesz, aki meghívja), ez a lelkes közönség (bár nagy része külföldi volt) szerintem jó benyomást tett rá. :-)