Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Na még egy nem tervezett koncert-bejegyzés. Röviden (másfél oldal), szinte csak egy gondolat, ami az Erkel Színház mai koncertjén felmerült bennem.

Most is kevesen voltak, bár valamivel többen, mint hétfőn, amely talán annak köszönhető, hogy a Győri Filharmonikusok miatt kevesebben zarándokolhattak el az Erkelbe, mint az Óbudai Danubia Zenekar megtekintése céljából. Vagy: sokan azt hitték (voltak ilyenek tényleg, ez kiderült), hogy szcenírozott előadás lesz, és tévedésből vettek rá jegyet. Mindegy, megvolt a főigazgatói bevezető, megvolt a felvétel is egy szünettel és a nézői létszámhoz képest hatalmas sikerrel. A szólisták (Cser Krisztián, Megyesi Zoltán, Geiger Lajos, Gradsach Zoltán, Gábor Géza, Sáfár Orsolya) kitettek magukért, róluk számos korábbi Pomádé bejegyzéseimben már írtam bőségesen, egyik kedvenc operám előadóira elhasználtam már minden létező elismerő jelzőmet, de legyen azért nyoma annak is, hogy most velük készült ez a felvétel – kapható lesz egy dobozban az 53 CD november 7-től. Megemlítendő, hogy kisebb szólokat énekelt még Farkas Gábor, Somogyi Zoltán, Búra Attila, Kovács Beáta.

Ugyan rengetegszer hallottam már a darabot élőben is, nem egyszer háttérzeneként, mosogatás, sőt pingpongozás közben is, módom volt a szövege kapcsán elgondolkodni, de most ez a nagyzenekaros, ötven főt számláló nagyénekkaros verzió mégis más hatást tett rám.

Kijöttek a szólisták a kórus elé, ücsörögtek a székeiken, néhányszor biztatóan egymásra néztek , kicsattanó játékkedvvel énekeltek, hogy szinte már azt hihette a néző, hogy mégis lesz ebből „igazi” előadás is. Cser Krisztián minden percben élvezte a pomádéságát, akkor is, amikor a többieket nézte, Sáfár Orsolya elragadó volt a piros ruhájában, és huncut frizurát kapott hozzá. Gábor Gézába - ahogy ült - egy igazi kancellárt is bele lehetett látni, de a szövegét énekelve mégis képes volt elegáns, méltóságteljes fellépését lerontani, és a tökfej Nyársatnyelt Tóbiást megformálni. (Egy felnőtteknek szóló rendezésben valóban érdekes lehetne belőle Pomádét csinálni, egy fenyegetőbbet, amilyen az alkatához passzolna is.) Gradsach Zoltán csak az első felvonásban lépett fel, de a nagy jeleneténél ennél jobban már meg se elevenedhetett volna, és nemcsak színészként, de énekesként is kihozta magából a csúcsformáját. Tobzódik a szerepben. A másik oldalon hasonlóképpen jár el a tenorista-szélhámos, Megyesi Zoltán, akinek hálásabb a szerepe, mint a baritoné (Geiger Lajos béniskedett most is), több lehetősége van a virtuozitásra. Az előadásban a kedvenc pillanatom volt, amikor a két szélhámos kezet fogott nyugtázva, hogy az átverés sikerült. Ez az egy gesztus kifejezte számomra, hogy az igazi operaénekesek még akkor is játsszák a szerepet, ha a koncertszerűség gúzsba köti őket, és korlátozott eszközkészlet áll rendelkezésre a szerepük megformálásához.

Ez a játékkedv érződött a kórus megszólalásain is. Oberfrank Péter vezényelt a karigazgató szokás szerint Strausz Kálmán volt, akit hol lefelejtek a bejegyzésekből, hol nem, igazságszerint lehet, hogy hetven-nyolcvan előadásnál is pótolnom kellene a nevét – de mindig ő van, és a munkája mindig látszik is.

Egyszóval: mind nagyon szerették ezt a darabot énekelni, ez az, ami miatt úgy gondoltam, hogy érdemes ezt a megjegyzést leírni, mert a nézőre mindig nagyon erősen hat, ha érzékeli, hogy a játszók igazán szeretik, amit csinálnak. ("szívünk mintha táncra kelne..."- és valóban)

A héten immár a negyedik koncert után vagyok, (a Spiritiszták után ez a második, amelyik egy operát szólaltatott meg, rendezés és látványeszközök nélkül)  és azt gondolom, hogy ez a szituáció akár előnyös is lehet egy darabnak, nem ad feltétlenül kevesebbet, mint egy szabályosan szcenírozott változat. Sőt, ha a rendezés netán nagyon nem passzol az adott néző ízléséhez, akkor biztosan így a jobb, létrehozhatjuk a saját fantáziánkat mozgóstíva a csodakelme mintájára a saját előadásunkat.

Ma minőségi alapanyagot kaptunk hozzá. Ami nagyszerű, mindenkinek olyan csodakelméje, azaz olyan előadása lesz, amilyen belőle fakad – és semmi módon nem zavarja ezt meg, ha netán a szomszédjának rossz napja volt, és ő ugyanazokból az alapanyagokból azon az estén egy kevésbé szépet tudott csak létrehozni.

Én így szerdán, négy koncert után elégedett vagyok az életemnek ezzel a szegmensével biztosan, bizakodóan nézek a hét második felében rám váró attrakciók felé is, amelyek – elvileg – még jobbak is lehetnek. De nem kell nekem ennél több, az utóbbi napokban láttam kiemelkedően jó énekesi teljesítményeket, köztük tegnap egy várakozáson felüli revelációt is Molnár Anna formájában, mit akarhatnék még? Élvezem az évad utolsó perceinek választékát, igyekszem minden pillanatot a hosszú nyári leállásom előtt kiélvezni, és legszívesebben lassítanám a tempót, pontosan úgy, ahogy a nagy Pomádé tenné a reggebéd fogyasztásakor….Sajnos, a tempó sose rajtunk múlik, ezt kell elfogadnunk. De most jó így, tényleg jó...

Címkék: Opera Farkas Gábor Erkel Színház Cser Krisztián Geiger Lajos Gábor Géza Oberfrank Péter Pomádé király Megyesi Zoltán Somogyi Zoltán Gradsach Zoltán Sáfár Orsolya Strausz Kálmán Búra Attila Kovács Beáta

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7712575795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.