Épp egy hete mutatták be Zsámbéki Gábor rendezését, a Borisz Godunovot Radnai Annamária és Térey János fordításában, mikor én eljutottam rá, de a színházi ismerőseim, akiknél érdeklődtem az előadással kapcsolatban, mostanára már mind túl is lettek a megtekintésén, úgy látszik, hogy mind időben gondolkodtak, és megvették két hónapra előre a jegyet az első előadások valamelyikére. Hiába van már június, a Katonában még javában működik a színház, és nyár ide, vagy oda, meg is telik a nézőtér. Most, egy hosszú hétvége szombatján szintén tele volt, még négy-öt ember ülhetett volna le mindössze.
Miután a színlap sem árul zsákbamacskát, azt végigfutva a Puskin művet nem ismerők számára is világos, hogy ez olyan mű, amelyik a politika hatásáról szól, arról, hogyan érintik a hatalmi játszmák a társadalom más-más rétegeit, a kisembereket, azokat, akik valamiféle előnyös pozíciót el tudtak érni, illetve a csúcson lévőket, akik látványos karriert futottak be. Sejteti, hogy ironikusan értelmezendőek a jelenetek, lehet majd nevetni is.
Az előadást látva ez be is igazolódik, bár a közönség lehetne oldottabb, sokkal több helyzet adná magát, hogy felnevessünk, de ez a szombat esti most a szokottnál nyugodtabb volt.
A darab erősen emlékeztet Shakespeare királydrámáira, amelyek egyik trónkövetelő sikerétől a következőig szoktak ívelni, hasonlóképpen minimális szerepe volt a magánéleti szálnak, mindössze egy jelenetben figyeljük meg, hogy vall kudarcot az ál-Dimitrij egy nővel szemben (mintha az Anna-jelenet fordítottját látnánk a III.Richárdból – Rujder Viviennek ad hálás feladatot), illetve a címszereplő családi életéből is elcsípünk egy-két foszlányt (Mészáros Blanka a cár lánya, illetve vagy Zsámbéki Tóbiást vagy Varga Zétényt láthattam a cárevics szerepében). Az alapbenyomásunk az, hogy ezek a nagyemberek is hasonlóan átlagosak, amikor a reflektorfény nem világít rájuk, és nincs mit tenni, szükségszerűen jön egyik a másik után, nem lesz egyre jobb a nép helyzete, hiába szeretnék, illetve hiába ígérik nekik folyton a közvélemény megnyerésére áhítozó demagóg politikusok. (Dankó István szónoklata egészen mesteri az előadás elején. Csak tátog, és felvételről halljuk a kihangosított beszédet. Ez a gesztus mindent elárul. )
Erős kérdés az előadás alapján, hogy tényleg annyit számít-e ez a bizonyos közvélemény, ahogy ezt a politikusok gondolják, a nép négy tagja (Bodnár Erika, Kiss Eszter, Vizi Dávid és László G. Attila) ennél már nem is lehetne befolyásolhatóbb és bizonytalanabb.
Fekete betonfalak előtt néhány emelvény felhasználásával, lényegében üres térben történik meg minden, így a helyszínváltások könnyen megvalósíthatóak. Ahogy Shakespeare idején, odaképzelünk mi mindent, amit kell – Kreml előtti teret, vagy lengyel palotabelsőt. Szlávik István és Szakács Györgyi látványa kellően nyomasztó, és a ruhák modernsége (öltönyös előadás ez is) jelzi, hogy a hatalmi játszmákat, a zsarnok leválthatóságának kérdését nem tekintik időszerűtlennek, és azt a témát különösen nem, hogy a környezete miként tud a hatalom birtokosához viszonyulni. Ez tűnik érdekesnek leginkább az alkotók számára, a darabból olyan remények nem meríthetőek, hogy a zsarnok letaszításával akármilyen – akár átmeneti – javulás is elérhető a tömegek számára.
Ahogy a nép tudatlan, és így megrendelésre élteti azt, akit sugalmaznak neki, a cár közvetlen környezete hasonlóképpen alkalmatlan az önálló gondolkodásra, a tanácsadásra, és így vészhelyzetben egyedül marad az uralkodó, számára is hátrányos lett az, hogy idő közben mindenki félni kezdett tőle. Látjuk ezt Borisz Godunov környezeténél, és ugyancsak megfigyeljük, hogy építi ki saját körét az Ál-Dimitrij. Az, hogy a trónkövetelőnek van-e jogi alapja a hatalomra, igazán részletkérdés – őt is felhasználják, más érdekek szolgálatában áll.
A szereplők egy része fregolizik, azaz több szerepben is megjelenik. Ez a praktikusság mellett értelmezésként is működik, láthatjuk, hogy egy embernek többféle útja is lehet, amely nem feltétlenül rajta múlik. Ahogy látjuk, azért aki igazán ambiciózus, az befolyással lehet saját életútjára, és nem lehetetlen az sem, ha egy szegény emberből cár legyen.
Az előadásban három olyan szereplő van, aki végül cár lesz. A Bezerédi Zoltán által játszott Sujszkij herceg, aki az előadást kezdi, és végül sincs utalás arra, hogy az Ál-Dimitrij megölése után (ami szintén jóval a darab lezárulta után következik be) majd ő lesz a befutó. Látunk egy tipikus magatartást, egy olyan talpnyalóét, aki megpróbál minden körülmények között felszínen, illetve életben maradni. Mivel az előadás elején vele ismerkedtünk össze, később is jobban figyelünk rá, amikor Godunov kíséretének egyik tagja lesz, csak kicsit kiemelve a többiek közül. Ebben a közegben tényleg a túlélés a nagy mutatvány, és csak ráadás, ha valaki karriert is befut.
A címszereplő viszont a darab elején ér révbe, és látunk egy igazán demagóg politikust, aki megnyerő külseje mögé rejti a hazugságait. Máté Gábor tisztességben megőszült férfiú látszatát kelti, akinek van lelkiismerete, és ha a gyerekgyilkosság tényéről el tudnánk feledkezni, akár meg is győzhetne minket, hogy számára a haza üdve az első. Az, hogy a színház igazgatója játssza a hatalom birtokosát, további nyomatékot ad a szerepnek akkor is, ha egy előadás közben csak a feladat számít, és háttérbe szorulnak a színházon belüli hierarchikus viszonyok.
A bojárok között vannak egyetemi hallgatók, akik a gyakorlatukat töltik a Katonában. Örültem most is, hogy Lestyán Attilát, Vizi Dávidot és Kovács Tamást láthattam, akiknek a keddi vizsgájáról végül mégsem írtam (Kócosok), hiába voltak benne nagyon érdekes és megörökítésre érdemes mozzanatok, és annak is, amilyen összhangban együtt léteztek ebben az előadásban a régi motorosokkal, például Újlaki Dénessel, Bán Jánossal, illetve a náluk fiatalabb, de a Katona fő erői közé tartozó Elek Ferenccel is, tőlük tanulhatják meg, hogyan kell két mondatnyi szereppel is hangsúlyosan jelen lenni. (Szacsvay László csak egy jelenet erejéig jelent meg krónikaíró szerzetesként, igazán jó lenne már valamiben hosszabban nézni.)
A felsorolt személyeknek kevés a szövegük, hiszen a döntés, a cselekvés és ennek megfelelően a színpadon a beszéd a két főszereplőnek jut leginkább, ők alájátszanak, ahogy az életben is tennék szerepeik szerint.
A másik, „az aktív” főszereplő, a trónkövetelő Ál-Dimitrij, akiről a darabban előttünk lefoszlik a bizonytalanság, mi egyértelműen szélhámosnak ismerjük meg, Kovács Lehel. Jól illik rá a szerep, ráadásul a rendező előnyösen kihasználta alacsony termetét is, komikusan hat az Apolló-termetű Kovács Tamás (Kurbszkij herceg) mellett, illetve később a hátán, és még komikusabban a legmagasabb színész, Lestyán Attila mellett. Ahogy a legtöbben, Lestyán Attila is több szerepet játszik, és összesen nagyon kevés mondat jut neki, mégis kap előnyös helyzeteket, amelyekben megjegyezhető. Nekem ezen az estén költőként a legemlékezetesebb. Először kicsit meggörnyedt tartással a háttérben helyezkedik el, amikor az Ál-Dimitrijt újonnan összeszedett emberei körüludvarolják, majd miután mindenki sorra került, ő is előóvatoskodik és elővesz egy dicsőítő költeményt, amely nem is marad hatás nélkül. Erős kép az, ahogy a két színész egymás mellett áll, egymás méreteit kihangsúlyozzák, és óhatatlanul komikus hatást keltenek, ha nem érintene minket olyan rosszul a politikusok játszmája, akkor jobb szívvel tudnánk ezen is nevetni.
Az egyetemi hallgatók közül a leghangsúlyosabb feladat Vizi Dávidnak jut, aki Borisz, majd fia hűséges embereként válaszút elé áll: fel kell tennie magának a kérdést, hogy megteheti-e azt, hogy nem lesz áruló, vagy nincs más megoldás, ha életben akar maradni. Ezek a darab komoly kérdései, és látjuk, hogy egyesek hataloméhsége az egész társadalomra kihat, mindenki életébe beleszólnak, csak az idióta koldus (Bán János) enged meg magának egy-egy őszinte mondatot, mivel nincs tisztában tettének veszélyességével.
Szombat este kezdtem a leíráshoz, most pedig kedd lett közben. Gondolkodtam három napot is, de a részletekbe menően kidolgozott előadással kapcsolatban egyre inkább a nyomasztó benyomás lett rajtam úrrá. Puskin nagyon vigyázott arra, hogy igazán senkit ne szeressünk meg a szereplők közül – esetleg némi szánalmat érezhetünk az áldozatok iránt, de se a címszereplővel, sem a trónkövetelővel nemigen sikerül együtt menni. De a néppel sem. Marad a tehetetlenség érzete. Csinálni kellene valamit nagyon sürgősen. De mit? Kiút az semerre sem látszik…
