Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A tegnapi napom két újranézésről szólt. Az Erkelben az utolsó előtti Leánder és Lenszirom ment, amelyik három évad után lekerül a műsorról, és Miskolcon pedig szintén az utolsó előtti A bolygó hollandiról. Mindkettő ma lesz még egyszer, és többet soha. Még néhány óra, nem úszott el még a lehetőség - már aki földrajzilag a megfelelő helyen van hozzá.

Az Operaház óriási repertoárja mellett nem csoda, ha valami évekig sem kerül elő, de mivel gyerekdarab nem sok van (Parázsfuvolácska, Pomádé király és ez), talán kevésbé indokolt az eltűnése. Ugyan megfigyeltem, hogy mivel ennek mélyebb az üzenete, finomabb a kidolgozása, mint a másik kettőnek, kevésbé mondanám rá egyértelműen, hogy gyerekdarab, viszont talán egy felnőtt kísérő ezt élvezné a legjobban a háromból. Bár minden relatív, attól függ, milyen ez a felnőtt…

A tegnapi Leánder majdnem félház előtt ment, nem is vagyok biztos, hogy törekedni kell, hogy az erkélyről nézze valaki, sokkal jobb egy gyereknek, ha jól látja a szereplők arcjátékát, most nem cirkuszi mutatványt adnak elő.

Miután a két korábbi évadban írtam három előadásról részletesen, most csak azt jegyezném meg egyetlen oldalnyi megemlékezésben, kifejezetten nyomhagyás céljából, hogy ez a „vegyes” szereposztás, amelyikben a kezdő csapatból voltak túlsúlyban, kifejezetten csodásan működött együtt. Az énekesek játékán érződött, hogy kötődnek az előadáshoz és a tavalyi sorozathoz képest is mélyült a szerepértelmezésük. Én mindenkit szerettem benne, azokat is, akiket most nem emlegetek újra.

Ennek a mélységnek a kifejezését, hogy van közük az általuk megszemélyesített karakterhez, nyilván a mellékszerepek kisebb mértékben teszik lehetővé, és azok dominálnak, akinek dramaturgiailag illene is, de más Zsótér rendezésekhez hasonlóan látszik a csapatmunka, illetve az, hogy a részletek is ki vannak találva.

Az Operaház előadásait játékmesterek tartják karban, ha valaki megrendez valamit, nem feltétlenül követi, mert nem kötelessége, viszont Zsótér Sándor most ugyanúgy ott volt, ahogy az elsőn, illetve mindegyiken, amelyiket én is néztem. Lehet, hogy ez a hozzáállás látszik meg előadásainak minőségén, nem engedi el a produkciót akkor sem, amikor már semmi sem kötelezi a munkában való további részvételre.

Az előadásnak negyedszerre is ugyanazok a jelenetei fogtak meg legjobban, ahogy korábban. Rögtön az első, amelyben most is nagyon intenzíven-mulatságosan-akrobatikusan szenvedett Gradsach Zoltán attól, hogy 16 éve és 9 hónapja kell non-stop üzemmódban kínoznia Bölömbér kerált, aki persze mindezt csak néhány órának érzékeli. Hábetler András alakításának minden rezdülése talán még a korábbinál is jobban kidolgozott, a legjobban a feleségével, Meláth Andreával való viszonya. Két külön világ a két ember, amelyet Benedek Mari jelmezei is mutatnak, ugyanakkor nagyon jó látni, hogy a távolság mellett feltétlenül érződik mindvégig a szeretetkapcsolat is, amelyet az sem mos el, hogy nem a családfő van domináns helyzetben. Megható az egymásra találás jelenete, amelybe szerencsésen vegyül humor is (Bölömbér kerál azzal kezdi lányával a megismerkedést, hogy megzabálja annak szülinapi tortáját, amelyből az senkit még csak megkínálni sem akart).

Ugyancsak nagyon szeretem nézni, ahogy Sándor Csaba felépíti Leánder karakterét, akit először a megkeseredett, bosszúvágyú koboldként ismerünk meg, önbecsülés nélkül, agresszíven, majd látjuk, ahogy kinyílik, elkezd reménykedni a boldogságban, és a szerelemtől meg is változik. Megrázó a jelenet, amikor az első visszautasítás után Leánder feladja a gondolatot is, hogy erőszakkal elvigye magával a lányt, aki idővel persze ráébred, hogy sokkal fontosabb neki a királyfi lelke, mint a külseje. Molnár Ágnes a leggyönyörűbb szőke királykisasszony valóban, Lensziromként szintén óriási utat jár be, és mi drukkolunk nekik, hogy minden viszontagság után mégis találkozzanak.

Jól működik ez a kettős, és csak reménykedhetünk, hogy a kicsit bepörgetettnek érződő happy end után (hirtelen hármas esküvő lesz), sem fognak az ifjú szerelmesek csapdába esni, figyelnek majd egymásra, és értékelik ezek után azt is, amijük van, mégpedig hasonló intenzitással, mint ahogy vágyakozni tudtak egymásra. Ez tűnik a nehezebb feladatnak, a későbbi hosszútávfutás, nem pedig ez az általunk is látott izgalmas akadályverseny.

A másik két pár hasonlóképpen rapid randi után került össze, de mind a dramaturg, mind a jelmeztervező sejteti, hogy összeillenek, így abban is bizakodhatunk, hogy Tündér Negéd és Mar-Szúr herceg– Cserna Ildikó és Megyesi Zoltán -, illetve Csibecsőr és Bogyó – Zavaros Eszter és Gradsach Zoltán – párosa is boldog lesz.

Az előadás megadta, amit várhatunk egy jó színháztól, lehetett sírni és nevetni, meghatódni, szórakozni a humoros jeleneteken. Nekem az egyik kedvencem volt, nem véletlenül láttam négyszer. Még néhány óra és elkezdik utoljára is az Erkelben. Remélem, hogy csak idén utoljára. Még megnézném néhányszor.

ps. Az Operaház zenekarát Bogányi Tibor vezényelte, ne felejtődjön el ő sem, illete a két denevér (Vajda Júlia, Rozsos István), a horkolábok (Herczeg Ferenc, Fátrai János) és a nagyon koncentráltan dolgozó gyermekkar sem (vezetőjük: Hajzer Nikolett).

Címkék: Opera Vajda Júlia Erkel Színház Hábetler András Megyesi Zoltán Ambrus Mária Molnár Ágnes Herczeg Ferenc Gradsach Zoltán Zavaros Eszter Bogányi Tibor Benedek Mari Meláth Andrea Cserna Ildikó Daragó Zoltán Rozsos István Fátrai János Sándor Csaba Leánder és Lenszirom

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9112545523

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.