Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az imént néztem meg egy múlt héten általam is látott előadásról szóló külföldi véleményeket, és nem tudtam nem észrevenni a kontrasztot, hogy amíg én öt oldalon elemeztem a látottakat, kint a profik maximálisan 2-3 (igazán tömör és sokszor bombasztikus) mondatot szántak egy-egy énekesre. Nyilván a hatalmas olvasói létszám miatti irigység beszél belőlem, de mégis a felületesség érzetét keltik bennem ezek a nagy példányszámú neves orgánumok kritikái. Nagyon lehet örülni, hogy foglalkoznak a mi énekeseinkkel egy turné kapcsán külföldön is, de én azt hiszem, hogy egy főszerep elénekléséért valaki két mondatnál hosszabb említést érdemel, így az öröm mellett inkább a hiányérzet töltött el, ezt látva. De biztos ez lenne az út, rövidülni kellene, nincs idő a világon semmire, nemhogy arra, hogy valaki tájékozódjon, hogy milyen volt egy előadás. (Ezért nyerő a több internetes felület által bevezetett pontozás, egy számmal leírni egy előadást, ez a legjobb ötlet – na, ide biztosan nem fogok eljutni.) A probléma csak az, hogy ilyen módon nem lehet leírni azt, hogy milyen egy előadás. (A rossz hír, hogy hosszan sem lehet igazi képet adni, maradnak az elhomályosodott benyomások…)

Akár jó ez, akár nem, a jövőben NEM fogok minden megnézett előadásról írni, májusban is passzoltam kettőt a fű alatt, viszont maradok továbbra is a saját túlírt stílusomnál. Ezúttal arra teszek kísérletet öt és fél oldalon, hogy Bodolay (aki egyébként Géza is, bár ezt saját maga szokta lefelejteni a színlapokról) Faust-víziójáról beszámoljak, amelyik viszonylag friss rendezés (április 28-án volt a bemutató, egy hónapon belül), és tegnap láthattam legalább az egyik szereposztását Szegeden.

Röviden: tetszett annyira az előadás, hogy mindenképp szeretném a Kiss András --László Boldizsár kombinációval is megtekinteni jövőre. Ahogy hírlik, átmegy, lesz még alkalom. Mindenkinek, aki megteheti és módja lesz megnézni, javaslom – ha tovább olvas, ha nem.

Szegeden gyönyörű idő fogadott. Kihasználtam a lehetőséget és elmentem a Nyári Tárlatot is megnézni a REÖK-ben (nyitva július 16-ig), majd a városban mászkáltam, most Katowice és Pécs után egy héten belül ismét átéltem az „idegen várost bolygván keresztül” életérzést. Élveztem, hogy majdnem másfél év után (a Figaro 2.0 miatt voltam a városban legutóbb) ismét ott lehetek. A blogomon szinte csak vendégjátékok formájában szerepelnek szegedi előadások, pedig nagyon szeretem a nagyszínház légkörét, és azt a kevés alkalmat értékelem, amikor az eredeti helyszínen láthattam egy-egy operát.

Legutóbb megállapítottam, hogy az ország legfegyelmezettebb közönsége a szegedi. Most az előadás elég szépen tele volt, főleg ha a márciusi pécsi élményemhez viszonyítok, de voltak beszélgetős hajlamú nyugdíjasok is. Viszont jó volt látni, hogy a szegedi közönség még nem szokott rá az előadás közbeni mobilozásra, szinte mindenki kiöltözik és megtiszteli az ünnepi alkalmat.

Az előadás Gounod Faustja volt és eredeti, azaz francia nyelven szólalt meg, két részben. Mivel nem értek franciául, nem tudom megállapítani, hogy az énekesek mennyire tisztán tolmácsolták a szöveget, és mivel meglehetősen nagy betűkkel történt a kivetítés, biztosított volt a cselekmény követése azoknak is, akik hasonló cipőben jártak és esetleg főbb vonalaiban sem ismerték.

Én két éve, amikor a Faust-téma töltötte be az Operaház műsorát, láttam ennek az operának a rendezését, és most megállapítottam, hogy ez a szegedi sokkal közelebb áll hozzám (például NEM lesz a főszereplő öngyilkos a végén, amely a Goethe mű egész üzenetével szöges ellentétben lenne egyébként is), Bodolay munkájáról látszik, hogy akar valamit mondani, nem egy „kipipálós típusú” előadásról van szó.

Én nagyon szeretem, ha érzem, hogy egy művön keresztül a rendező hozzánk szól, köze van hozzá, így sokkal esélyesebb, hogy minket is megszólít, bár arra természetesen semmi garancia sincs, hogy minden egyes néző pontosan és hiánytalanul megértse az alkotók üzenetét.

Bodolaynak bőven voltak sajátos megoldásai, amelyek messze túlmutattak egy „hagyományos” (illusztratív) rendezésen, amelyek felfejtésére én is csak kísérletet tudok tenni, egy szóval nem állítom, hogy most megírom a tutit, és biztosan csak így lehet értelmezni a színpadi jelzéseit. Én csak a saját észleléseimről tudok beszámolni.

Az előadás erős gesztusokkal kezdődik, nem mondható el, hogy hagynak minket unottan ücsörögni a nyitány végéig.

A jobb oldali első páholyban kilép elénk egy jóvágású, szimpatikus fiatalember – páncélban. Amint később a karmester is megjelenik és a színpadon beszélni kezd, kiderül, hogy Szélpál Szilvesztert látjuk, aki életében először lép fel Valentinként, a két „jegyzett” Valentin betegsége és rá nem érése miatt a délután folyamán (!) megtanulta a szerepet, bár ő az előadásban Wagner szerepét szokta énekelni. (Most Altorjay Tamást láthattuk.) Ha ez a kis bevezető nem hangzik el, valószínűleg senki nem észlelte volna, hogy rendkívüli helyzetről van szó. Lehet persze, hogy így fokozottabban figyeltem a beugróra, de összességében az volt a benyomásom, hogy ebben a rendezésben Valentinre, illetve az ő katonaságára, a háború szerepére nagyobb nyomaték esett, mint ahogy más Faust előadásokban szokott.

kicsi001 137

A kórust szürke, jellegtelen katonai zubbonyban látjuk, amely szándékosan nem vonzó (tervező: Bianca Imelda Jeremias), a katonainduló lelkesítő hangulatával ellentétben nem idealizálja a vitézi életet, egy-egy kanalat a kezükben tartva, majd máskor az asztalokra térdelve imitálják a masírozást. Mintha már a megrokkant katonákat is látnánk bennük előre, akik majd ételosztásokon állnak sorba. Ebből a paródia jellegű beállításból azt észleljük, hogy Bodolay enyhén elítéli, sőt nevetségesnek is tartja Valentin szemellenzős beállítottságát, Margitra nézve pedig legalább annyira káros az ő viselkedése is, mint amennyire annak látjuk Mefisztó és Faust tevékenységét. Valentin legalább annyira vétkes húga életének katasztrófájában, mint szerelme és az ördög. Egyszerűsítve elmondható, hogy az egy női főszereplőt három férfi teszi tönkre közösen.

(A katonainduló engem most már mindig az Operaház első éjszakai vetélkedőjére fog emlékeztetni, a Faust csoportban voltam és hajnalban éppen ezt tanultuk be…- így bennem ez a rész ilyen személyes emlékeket is felidézett, és nyilvánvalóan átszínezte az előadást.)

A jelmezek esetén látjuk, hogy a korhűség és a maiság szándéka felváltva jelenik meg, ez az eklektika is azt üzeni, hogy nekünk ÉS rólunk szól a mese.

Jó rendezői megoldás, hogy a párbajt fegyverek nélkül bonyolítja Valentin és Faust, csak utalnak rá – Bodolay kihagy néhány tipikus csapdát, amelybe más operarendezők beleesnek. Mindig annyira esetlen a vívás-imitáció, sokkal jobb, ha csak jelzik a megtörténtét.

Az előadás középpontjában a Margitot játszó Nadia Cerchez van, eléri, hogy ő válik számunkra a legfontosabbá egy olyan produkcióban, amelyik szándékoltan Mefisztóra van rendezve, és Faust a címe. Ő az, akiért szorítunk, akit megértünk és nagyon tudjuk utálni ezt a bizonyos három pasast, bár eltérő módon és mértékben. Az énekes elhiteti a fiatal és ártatlan lányt, aki kevés önbizalommal rendelkezik, aki nem tud ellenállni a szép ruhának, mert magát nem látja vonzónak, és így Faust kitartó udvarlásával be tudja vonzani. Meglátható benne a tipikus tinédzser, aki érdeklődve és nagy reményekkel nyitna a világ felé, de nagyon gyorsan tönkreteszik.

Nadia Cerchez áprilisban A trubadúrban került a látókörömbe, és akkor is értékelni tudtam, hogy hitelesen hozta a figurát, jól köré lehet építeni egy előadást. Egy Faustnál nem hátrány, ha a Margit szerethető és meghat minket, ha izgulunk érte. (Fogalmam sincs, hogy milyen lehet Kónya Krisztina, aki a rendezés másik Margitja, de érdekelne ő is.)

Ha már Margit, már itt említődjék meg, hogy van az előadásnak egy nagyon helyes kis Siebelje is. A Margitért rajongó fiatal srác szerepe nem hosszú, de annál hálásabb – a pesti Faustot ugyan nem szerettem, de Vörös Szilvia alakítására jó szívvel emlékszem vissza azóta is. Ugyanígy fogok Gyüdi Eszterre is, aki igazán rajong, valóban szerelmes, és látjuk, hogy vele boldog lehetne a mi Margitunk. De ilyen az élet, az ember jellemzően nem azért bolondul, aki iránta érdeklődik, bár vannak persze kivételes helyzetek is…Sajnáljuk, hogy betolakodott Faust közéjük és Siebelnek nincs ereje ahhoz, hogy Margitot megvédje, akit Valentin éppen rábízott.

Az előadás mégsem Margittal és nem is Valentinnel kezdődik, meglepő módon egy filmbejátszással, amely nem kapcsolódik igazán egyértelműen a műhöz. Csak azt tudom leírni, amiről nekem szólt.

Látunk egy vonatot – valószínűleg ázsiai országból – amelynek a tetejére óriási mennyiségű ember száll föl és megy tovább. Hosszú a bejátszás, a film persze odavonzza a tekintetünket, és remélhetőleg mindenki már most gondolkodóba esik, hogy mi köze van ennek a Fausthoz. (Az átlagnézőről feltételezem, hogy ismeri a történetet nagy körvonalakban, és azt mindenesetre tudja, hogy ki Faust. Ezt nem tekintem a blogom feladatának sem, hogy leírjam – van wikipédia szükség esetén. Ugyanennek az átlagnézőnek érdekes a színlapra tett jónéhány idézet a Fausthoz kapcsolódó művekből, nekem is az volt.)

Én a magam részéről azt sütöttem ki, hogy ezzel a rendező fel akarja hívni a figyelmet, hogy milyen töménytelen sokaságú ember él a Földön, igazán beláthatatlan. Eközben a kereszténység személyes kapcsolatot képzel el az isten és a halandó emberek között, az isten mindenkit külön figyel, sorsába beleszól (vagy nem), de mindenesetre mindenkiről mindent tud és „mi sem marad megtorlatlan”. Lehetséges ez? A másik kérdés, ami felmerülhet: ha ennyien vagyunk, akkor mennyire lehet érdekes bárkinek egy ember sorsa, aki nem ő maga – illetve átérezzük, hogy egy ekkora tömeg mégis kevésbé érdekes, mintha egyetlen egyet kiválasztunk és azt figyeljük.

A Faust történetekben is, Goethe, illetve Gounod verziójában is erről van szó: itt van valaki, aki a felsőbb hatalmaknak kiemelten fontos személyiség. A több milliárdból éppen Faust szolgálatába áll az ördög, megjelenik egyetlen elhamarkodott mondatára, amikor hozzá fordul. Ha ez így van, akkor lássuk, hogy milyen ez az ördög és milyen a kiválasztott ember.

A rendezői koncepció markánsan és következetesen jelzi, hogy ebben a közegben MINDENt az ördög manipulál, ő a meghatározó. Bejön Cseh Antal, akinek kétszínű a köpönyege, hol a vörös, hol a fekete oldala van kívül (jó lett volna pontosan megfigyelni, hogy mikor melyik, nyilván ez is lényeges, amikor átfordítja, akkor látszik a pólójára festett csontváz is, ez sem mellékes, néha az a benyomásom, hogy csak azért forgatja, hogy ez a csontváz látsszon), behívja a karmestert, tapsoltatja a közönséget, nem egyszer legyint a szereplők felé, akik ekkor egy pillanatra megállnak, vagy éppen egy újabb szövegbe kezdenek. Mindez lényeges, mert megmutatja, hogy az ördög a világ irányítója, általa mindenki bábfigurává válik, miközben nyomát nem látjuk „a konkurenciának”, az isten nincs sehol. Ráadásul ez az ördög nagyon masszív, mert amikor a kereszt jele megjelenik, nem szökik meg, nem esik össze – megpörgeti a felfüggesztett jelet, ennyi a hatása. Kissé nyugtalanító, ha belegondolunk, hogy ebben a világban kizárólag az ő jelenléte érzékelődik, az isten sehol sincs, egyedül Margit hite szegül vele szemben, akinek érezhetően nincs semmi támasza. Mefisztó rondója így kicsit más hangsúlyt kap.

kicsi003 126

Cseh Antalt már számos szerepben láttam az utóbbi tizenegy évben, bár a töredékében sem annak, amit eljátszott, mindegyiken átütött szerethető személyisége, amely egyébként nem árt ennek a figurának sem. Ez egy szolgálatkész, udvarias ördög, aki egy hívásra rendelkezésére áll Faustnak, elegáns, és ellenszenvet akkor vált ki mindössze, amikor egészen nyilvánvaló, hogy Margit romlására tör. Úgy tűnik, hogy a tiszta és töretlen hit csak provokálja a sátánt. Margit megátkozásának jelenetében félelmetessé válik, addig viszont úgy érezzük, hogy nem akkora probléma az ördöggel cimborálni. Látjuk Laczák Boglárkát is Márta szerepében, aki kellemesen flörtöl vele.

Ez az ördög beállítás szerencsés megoldás, átérezzük jó esetben, hogy mind áldozatul esnénk egy hasonló csábításnak, bármelyikünket megfoghatna ugyanígy, játszi könnyedséggel. Ugyan ki nem állna kötéllel ilyen ígéreteknek? Megnézném azt, aki azt állítja magáról…Cseh Antal sátánjának nehéz ellene mondani.

És már a negyedik oldal közepére el is érkeztünk a címszereplőhöz nemsokára, aki nem sokkal azután megjelenik, hogy a kórus kihordja a régi tévéket, szódásüvegeket és egyéb kellékeket (az ismerős zöld laticelek maradnak), amelyek a szocializmus időszakát juttatják az eszünkbe, és néhány hosszú asztal, szék marad a színen, illetve mindvégig látunk egy monumentális fekete táblát, amely a színpadot három oldalról körülfogja és matematikai ábrákkal van tele. Mira János díszlete, amely a forgót is hasznosítja meglehetősen egyszerű, valószínűleg nem túl drága, nagyon praktikus és kifejező. Az asztalok átrakhatóak, köztük és rajtuk is lehet táncolni, és Juronics Tamás koreográfiájában nagyon jól ki is használja a tér tagolásának különféle lehetőségeit, amelyet éppen ezek biztosítanak. Nemcsak a hat táncosra épít, akik az előadás elejétől fogva jelen vannak, nemcsak a boszorkányszombat jelenetben dominálnak, de a kórust is invenciózusan mozgatja, és én, aki nem nézek balettet, szintén értékeltem azt, ahogy a táncosok megemelik az előadást. Éjszakai mulatók műsorához öltözött (vetkőztetett) lányok veszik körül a tudóst, valószínűleg nem ő lenne az egyetlen, akit kizökkentenének. Piros-fekete ruhájuk felhívja magára a figyelmet, különösen, hogy a színpadkép egészen fekete mögöttük.

A hátsó falakra krétával rajzolt ábráira is lehet néha bambulni. Nekem a feliratok nem mindegyike volt már érthető, bár ismerősségük miatt azt tippelném, hogy gyakorló középiskolásoknak azért egyik másik képlet, geometriai rajz mondana valamit. A mi Faustunk úgy látszik alkimistából matematikussá lépett elő. Ez praktikus, hiszen így csak néhány könyv a kellék, macerás lett volna mindenféle lombikokat hurcolgatni, bár egy-két látványos kísérlettel akár az előadás elejét fel lehetett volna tupírozni.

Igazából egészen mindegy nekünk, hogy milyen tudós Faust, de az. Középkori képekről ismerős köpeny és kalap van rajta, így ránézésre látjuk, hogy az a személy, aki a könyvek fölé görnyed, a szellem embere. Valaki olyan, aki éppen válságban van, azt érzi, hogy egész életét feleslegesen töltötte le, mert semmit nem tud, közben oda lett a fiatalsága. Az elveszett éveket siratja, amelyek már nem jönnek vissza.

Ezen a ponton, amikor az előadás még alig kezdődött meg, egyértelművé válik, hogy ez a Faust mi vagyunk. Semmi jelét nem adja a rendező, hogy ez a Faust különleges, pusztán annyi történik, hogy Mefisztó őt választotta. Őt a nagy tömegből. Egy hétköznapi embert látunk, aki éppen krízishelyzetben van, amilyenbe mi is szoktunk lenni (én szoktam), amikor néha minden korábbi döntésem helyességét megkérdőjelezem. Amit látunk, egy pszichológus „életközépi válságnak” nevezné. Ezzel lehet azonosulni, és ahogy a falon lévő ábrák is közelinek mutatják ismerősségükkel Faust világát, mi sem érezzük, hogy valami tőlünk egészen távoli történettel találkozunk. A szereplő éppen hétköznapisága miatt válik számunkra is fontossá. Einsten eszünkbe juthat az E=mc2-ről, de vele kevesebb közös pontot tudnánk találni, mint ezzel a Turpinszky Gippert Béla által játszott emberrel. A kórus kopottas ruhái, az elején felsorakoztatott tárgyak mind kellően aláhúzzák a hétköznapiságot, Faustunk csak a ruházata alapján válik ki ebből a közegből, de nem áthatolhatatlanul nagy a távolság közte és a többiek között. (Főleg, hogy látjuk, hogy kivétel nélkül mindenkit az ördög manipulál, így az egyéniség súlya és jelentősége mindenesetre jóval kisebb.)

Merev és keveset mozog ez a tudós, egészen addig, amíg az ördöggel – lényegében hezitálás nélkül – szövetséget nem köt, utána ledobja a köpenyt, és egy udvarfit látunk, szintén korhű öltözékben, aki visszafiatalodott vagy húsz évet. Ez elhihető változás, és ez nem árt az előadásnak.

Ami lényeges, hogy végig azt érezzük, hogy mind a tudós Faustnak, mind az ördög által a világba bevezetett élvhajhász-Faustnak minimális tudása van arról, hogy kellene élni, miként kellene másokkal úgy kommunikálni, hogy abban senki ne sérüljön. Zöldfülű kamasznak tűnik öregen és fiatalon, egyaránt. Ez elsősorban a Margittal való kapcsolatából derül ki számunkra. Itt van valaki, akinek megtetszik egy lány, elvileg szereti, becsüli és mégsem képes másra, mint arra, hogy szerelmével tönkretegye, mégpedig a megismerkedés után nem is sokkal. Mi Margittal vagyunk, bár azt is látjuk, hogy Faust szándékai nem rosszak, de mégsem alakult ki a megfelelő érzelmi intelligenciája, amely alkalmassá tenné egy igazi és kölcsönösen boldogító szerelmi kapcsolatra.

kicsi010 105

Az előadás azt a kérdést is felvetheti, hogy mi is a szerelem, lehet, hogy valóban katasztrofális a hatása, és inkább sorscsapás, mint boldogság. Margit és Faust utolsó találkozásánál ugyan felmerülnek az első élmények és ezt hallva Faust boldogan mosolyog.

Turpinszky Gippert Béla Faustja becsületesen végigmegy az úton, amelyet végig az ördög készít neki, elég naiv ahhoz, hogy úgy gondolja, hogy jól járt. Fontos mozzanata a darabnak, hogy, az ördög kétszer is szóvá teszi, hogy be kell avatkozni ahhoz, hogy bűntudatát elaltassa. Faustnak VAN lelkiismerete, nem rossz ember, talán az átlagnál lelkiismeretesebb – mégis tévútra jut. Ez felfogható jó és rossz hírnek egyaránt, nézőfüggő.

Úgy tűnik, mintha a Faust-Mefisztó viszonyhoz adaléknak tenné bele a rendező az előadásba Schiller és Goethe szoborpárosát, amely szerencsére rákerült a plakátra, így valami esélyünk van arra, hogy felismerjük őket. Látjuk a szobrokat különféle szituációban, fej nélkül is, megkoszorúzva is. Mintha ennek a barátságnak az ambivalens voltára hívná fel a figyelmet. (Nem éreztem ezt igazán szerencsés megoldásnak, eltereli a figyelmet. Nem is hiszem, hogy az átlagnéző eleget tudhat a témáról, inkább gátol ez a megoldás, mint amennyi pluszt ad.)

Az előadás vége visszavisz a kezdőképhez, és a rendező megajándékoz minket azzal, hogy kétségbe vonhatjuk, hogy mindaz, amit láttunk – Margit pusztulása – valóban megtörtént. Lehetséges, hogy Faust csak képzelte az egészet, mert belealudt a nagy kutatásba. Az igazat megvallva, talán ez lenne a két rossz megoldásból a jobb, mindenesetre a realistább.

Nem mintha túl jó üzenet lenne az, hogy valaki hajtja a saját maga által megteremtett mókuskereket és nem tud kilépni – sokan vagyunk ezzel így -, de az talán egy fokkal rosszabb, ha ott a nagy lehetőség, amikor bármit megtehet és ezzel a szabadsággal még más emberek életét is sikerülne tönkretenni. (De legalább nem lesz öngyilkos, ahogy a pesti előadásban…)

Én szeretném továbbra is kitartóan remélni, hogy ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet….

ps. A bejegyzés megírását a Miskolci Nemzeti Színházban fejeztem be, ahol nemsokára három szereplő is visszaköszön a szegediből - Turpinszky Gippert Béla, Cseh Antal és Dobrotka Szilvia. Utóbbi az elmúlt három napon a szegedi kórusban énekelt, most pedig A bolygó hollandi Sentája lesz. Újabb bejegyzés is következik.

 

Címkék: Opera Szeged Faust Cseh Antal Gyüdi Sándor Mira János Altorjay Tamás Szélpál Szilveszter Bianca Imelda Jeremias Turpinszky Gippert Béla Laczák Boglárka Nadia Cerchez Bodolay Gyüdi Eszter

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3612544779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.