Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A múlt vasárnap volt az ötödik koncert, amit az utóbbi hetekben hallgattam, amelyikre várva vártam – a Müpában Hollerung Gábor dirigálta a Budafoki Dohnányi Ernő Zenekart. Nagyszabású, 540 tagú kórussal és négy szólistával (Szakács Ildikó, Megyesi Schwarz Lúcia, Varga Donát, Cser Krisztián) véghez vitt produkció  - örömzenélés - volt (Budavári Te Deum és Rossini „kismise”), de ami a koncert kapcsán eszembe jutott, az túl személyes volt és várhatóan még arra a húsz-harminc emberre sem tartozó, vagy-és számukra sem igazán érdekes, akik egy ilyen nem színházi bejegyzést elolvasnak. Egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt, ajánlásra nem szorul – egyébként azért sem, mert mint idén sokszor megtapasztaltam, nagyon népszerű a zenekar, erős törzsközönséggel rendelkezik. Aki teheti, hallgassa meg a youtube-on a Rossini misét, én ennek a koncertnek köszönhetem, hogy megismertem a művet, megszerettem. Az utóbbi két hónapot ezzel a zenével töltöttem jórészt. (Persze, a túlzott felkészülés némileg vissza is ütött, de mégis jóval több örömöt okozott a zene megismerésének a folyamata.)

Ezek után már a maira át is térek, amely immár a harmadik dalest rövid időn belül.

Ezek után többet nem írhatom le, hogy ezt a műfajt hanyagolom, már csak azért sem, mert kedden majdnem mentem Wiedemann Bernadett és Pataki Bence meghallgatása céljából egy Csajkovszkij-estre is a Márványterembe, de erősebb volt bennem az opera iránti érdeklődés, így Aczél András A bűvös szekrény rendezésének megtekintése lett belőle mégis.

Erre a mai dalestre valamennyit készültem, de nem eleget. Meghallgattam egy régebbi rádióadást (Zenebeszédet a dalciklusról, Megyesi Zoltán énekelt), és próbáltam ezt-azt megjegyezni. A Trafó vagy a Proton Színház munkatársa, amelyik a Mundruczó Kornél által rendezett  zenés színháznak otthont ad, számított a nézők többségének felületes tájékozottságára, mert egy A/4-es lapra fénymásolva minden ülésre elhelyezte a szöveget. Ezzel csak az a probléma, hogy alig öt perccel a kezdés előtt ülünk be, és én például ennyire nem látok már jól, hogy a nézőket fogadó fényben ezt a betűméretet el tudjam olvasni, de idő sem lenne rá. Előadás közben pedig teljes a sötétség, egy közeli néző küzdött egy ideig, hogy a mobiljával világítva nézze a verseket, de aztán feladta. Amennyiben támaszkodna a rendező arra, hogy a nézők tudják, hogy pontosan miről szól az éppen énekelt dal, akkor ez súlyos probléma lenne, de nem így van. Be kell látnunk, hogy az előadás befogadásához sem a szöveg párhuzamos olvasására, sem erős némettudásra nincs szükségünk. Működik minden anélkül is, és a szöveg inkább szuvenír, hogy otthon ennek segítségével ezt-azt visszaidézzünk.

Ezúttal nem az eredeti, zongorára írt változatot halljuk, hanem a nagyon összetett hangzást egy egész zenekar biztosítja, amelyben szélgépek és a szokásostól eltérő zajkeltő eszközök is helyet kaptak. Hámori Máté vezényelte az Óbudai Danubia Zenekart, nagyon értő módon, az énekesre és a filmbejátszásokra végig tekintettel.

A hetven perces előadást nézve megint azt érzékeltem, amit nemrég M. Tóth Géza Siegfried-rendezésénél, illetve egy hete Hábetler András pécsi Xerxész-variációjánál: a rendező most sem bízik abban, hogy önmagában a jól elénekelt zene elég a közönségnek. Pedig az énekes színészként is működik, hétköznapi jeleneteket él át előttünk Szemenyei János, aki az utolsó tíz évben konzerválta kinézetét, és egy perccel sem öregedett azóta, amióta először láttam játszani. És most is nagyon természetesen létezik a színpadon, akkor is, amikor egy mosdótálba áll bele alsógatyára vetkőzve, amelybe még a mikroport elemét is be kellett tennie, úgy énekli a dalokat, mintha csak beszélne. Létezésének mindennapiságát, a póztalanságot nem lehet eléggé értékelni, különösen azért, mert énekesként sem kelt hiányérzetet. Nem tudom persze, hogy képes lenne-e beénekelni mikroport nélkül is a nagy teret, ahogy számos operaénekes be tudná, de most nincs erre szükség, nem kell, hogy erőltesse a hangját, erre jó a technika. (Igen, jobb élmény enélkül hallgatni az énekeseket, de idővel ehhez is hozzá lehet szokni.)

Mundruczó Kornél ezzel sem elégedett meg, hogy egy színész-énekest állít elénk, akinek erős a színpadi jelenléte – filmet vetít folyamatosan, amely kiemelten közvetíti azt az üzenetet, amelyik nem a Winterreise szövegéből következik, inkább Schubert dalciklusának hangulata, életérzése - "az ember örök idegensége" - az, amely párhuzamba állítható a menekültekével.

A filmet egy magyar menekülttáborban vették fel. Ami megfigyelhető, minden dalhoz bizonyos cselekvéssorok térnek vissza sok ember által, így az adott dal az evésről, ruházkodásról, alvásról, azaz egészen hétköznapi, egyébként is ismétlődő cselekedetekről szól. Később csak nagyon figyelő tekintetek követik egymást. Nekem csak az előadás közepe táján jutott eszembe, hogy talán a rendező még a film elkészítése előtt dalonként eldönthette, hogy mit szeretne mögötte látni a filmvásznon, addig egészen spontán élethelyzeteket megörökítő képeknek tűntek, amelyek akár a dalesttől függetlenül is készülhettek volna. Ez a feltételezésem persze később szétfoszlott, hiszen az előadás vége felé az egyes képeken szereplők úgy viselkedtek, mintha egymásra is reagáltak volna… Önmagában ez a vetítés is lekötött minket.

Nem rossz a párhuzam, fontos a téma, jó, hogy Schubert szomorkás hangulata helyett, amelyikhez nem biztos, hogy olyan könnyen találunk kapaszkodót, most inkább láthattunk valódi vándorokat, akiknek minden okuk meg is lenne az elkeseredésre. Fontos, hogy hetven percen át azt éljük át, hogy ezek a migránsok – akik sokféle közegből jöttek – ugyanolyan emberek is mi, éppúgy járna nekik is otthon.

A film nem használ igazán felzaklató képeket, nem kavar heves érzelmi viharokat - még így sem, hogy láttunk a tábort elhagyó, az autópályán vonuló menekülteket is – ennyiben is igazodik a zene elégikus hangulatához.

Ahogy a korábban említett másik két vetítős operaelőadáson is végig a film a legdominánsabb eszköze a produkciónak. Talán igaza is van a rendezőknek abban, hogy a mai sok ingerhez szokott nézőknek több kell ma már, legalábbis ha tömegeket akarnak megszólítani. Ahogy legutóbb néztem a Kolonits Klára vagy a Cser Krisztián dalesteken, azért a közönség eléggé elvolt azzal is, hogy azt az egyetlen művészt bámulta, aki miatt jöttek. Nem unalmas egy nagy művész egyetlen zongorával kombinálva sem...

Az előadás időről időre feltűnik a műsorban, de még MA, immár május 13-án is lesz egy, így aki kedvet kapott hozzá, ne halogassa, hanem este 8-ra menjen a Trafóba és nézze meg. Még van néhány hely!

Címkék: Hollerung Gábor Szemenyei János Trafó Cser Krisztián Óbudai Danubia Zenekar Megyesi Schwartz Lúcia Szakács Ildikó Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar Varga Donát Hámori Máté

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3512501953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.