Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Két éve az Ernelláék Farkaséknál nagyon hatott rám. A Hajdu Szabolcs-filmekhez hasonlóan azt éreztem, hogy a legjobb időpontban néztem meg, mert megszólított. Azóta eltelt idő, mintha a bemutatott szereplők most kicsit még keserűbbek lennének, ismét úgy tűnik, hogy valóban rólunk és nekünk szól a mese, a negyvenes éveit taposó korosztályról/nak. (Persze itt nincs korhatár, egyéni élethelyzetünk előbb vagy később is belesodorhat minket hasonló krízishelyzetbe.)

Az előadás ezúttal a B32 Kultúrtér színpadán berendezett nézőtéren játszódott. Karnyújtásnyira ültünk a játszóktól, majdnem úgy, mint annak idején a Maladype előadásán. A szereplők mindössze egy járáson át közlekednek a fürdőszoba és a kijárat felé is, játszható az előadás bárhol, ahol egy ajtófélfa elhelyezhető.

Mindössze öt színész van, alig valamennyi bútor: asztal, székek középen, és két ülőalkalmatosság a két szélen. Ezek is felcserélhetőek lennének, ahogy más bútorokkal is zavartalanul lemenne az előadás, ugyanúgy be tudnánk – sajnos vagy sem – helyezni saját magunkat is a darabba. Nagyon nehéz félrenézni, és nem gondolni arra, hogy a saját problémáinkat mutatják meg nekünk. (Az előadás kifejezetten alkalmas lehet arra, hogy ennek kapcsán házi párterápiát indítson el valaki, jól meg lehetne beszélni.)

Most is vendégség a szituáció és időről-időre emlékeztetnek minket, hogy az előadás apropója az egyik szereplő névnapja, bár a beszélgetésekből sok minden érződik, csak az nem, hogy bárki is ünnepi hangulatban lenne ezen a Kálmán napon.

Jó alaphelyzet a vendégség egy drámához, hiszen zárt térben vannak a szereplők összezárva, és csak beszélnek, beszélnek arról, amiről könnyű, illetve hallgatnak – egy ideig – arról, ami a szívüket nyomja.

A színészek a legnagyobb természetességgel játszanak, még a legjobb kőszínházi színészeknél is, és ebben az intim térben ez az, ami igazán hat. Erre van szükség, nem több látványelemre.

Előadás elején ránézve a ládán ülő Földeáki Nórára, aki a vendégségbe érkezett,  az volt a benyomásom, hogy ő is csak egy a gyülekező nézők közül. Már ekkor sikeresen be tudott simulni közénk, jó rendezői megoldás volt ez a kezdés. Földeáki Nóra, akit jellemzően a Forte előadásaiból ismerhetünk, Hajdu Szabolcs színészei közé is beillik, képes egy valóban mindennapi, egészen átlagos háziasszonyt játszani, akit valóban csak a gyerekek iskolaválasztása foglalkoztat. Ő beszél a legtöbbet, talán a hiányok pótlására, mintha egyedül is létre lehetne hozni párbeszédet. Férje, Szabó Domokos viszont rossz közérzetét és titkait hallgatással takargatja, amíg tudja. Úgy tűnik, hogy a darab írója szerint is tipikus, hogy aki arra koncentrál, hogy ne árulja el magát, annak a kommunikációja megváltozik egyébként is, nem szívesen elegyedik társalgásba még a hétköznapi élet apró dolgairól sem, hiszen bárhonnan el lehet jutni egy beszélgetésben valami kínos kérdésig. A végtelenségig semmi nem rejthető, így a bili persze kiborul, mégpedig most is egészen átlagos, mindennapi tartalommal…

Mintha a vendéglátóknál egy fokkal jobb lenne a helyzet, ők elemezgetik a kevés új élményt tartalmazó életüket, de legalább együtt ismerik fel, hogy sehogy sem jó ez. (Hiába, ahogy megszűnt a létért való küzdés, van idő gondolkodni, és a túl sok szabadidő, a túl könnyű élet is problémákat hozott a felszínre. Ennek az áldozatai. Már minden megvan, mit lehet akkor tenni a maradék negyven-ötven évben?) Őket nézve, csak ráébredhetünk, hogy kicsit nehezebben élni voltaképp könnyebb lenne, máshol keresnénk a problémákat, nem az unalomba fulladnánk bele. Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs most is a legnagyobb természetességgel van jelen házaspárként, jó őket nézni. Összetartoznak. Kevés alkalommal láttam őket, de minden esetben maradandó volt a hatás, így számomra „a feltétlenül nézendő” kategóriába tartozik minden munkájuk.

A felsoroltaknál csak egy színészi alakítás van, amelyik még egy fokkal – ha lehet – meggyőzőbb. Gelényi Imre ezermester-kisegítőként bárkivel elhitetné, hogy pontosan az, akit játszik, és nem színész.

Néztem szerda este ezt az öt csodás embert és arra gondoltam, hogy szörnyű az egész, amiről szól az este, de amíg ilyen színészeket nézhetek, még sincs veszve minden, van valami igazi érték, amibe bele tudunk kapaszkodni. (Másnap néztem egy előadást az Örkényben, és annak is ugyanez volt a tapasztalata, sajnos…Az élet néha borzalmas, de a művészet azért itt van, hogy kisegítsen minket.)

Mivel új a darab, fennáll most is a spoilerezés veszélye, bár ahogy így elgondolom, hogy milyen hatást keltene a beszélgetések részletes leírása, csak az jut eszembe, hogy bárki azt hihetné, hogy esetleg a közvetlen ismerőseim hétköznapi ügyeit írom le, csak valami miatt ide került a blogba. Hajdu Szabolcs két házaspárjának a dolgai is rendkívül átlagosak, Csajkovszkij Anyeginjének kezdése jut róla eszembe (talán azért, mert egy hete láttam a Müpában, és holnap megint megnézem Pozsonyban), mégpedig a két negyven és ötven közötti nő beletörődött éneke: „a szerelem helyett jön a megszokás”. Valami ilyesmiről van szó, annyi különbséggel, hogy ezek a szereplők valahogy nem tudják ezt a helyzetet természetesnek tekinteni, nem fogadják el, hanem változó módon reagálnak rá, ahogy mi is. Itt most nem látványos dráma folyik, a párok tagjai közé nem a nagypolitika, esetleg ármánykodó intrikusok gördítenek akadályokat, de nem megy olyan egyszerűen mégsem „az igazi” megtalálása után annak a csekély tíz-húsz, de akár ötven, vagy netán hetven évnek a letöltése együtt. Az előadás szereplői nagyjából két évtizedet húztak le már együtt, emlékeznek még az üde kezdeti időkre, de most már túlságosan is megismerték egymást, nem tudják, hogyan lehetne felfrissíteni a közös életüket, félretekintgetés nélkül úgy látszik, hogy ez lehetetlen.

Az előadást megnézve, valóban az lesz a benyomásunk, hogy a hétfejű sárkány legyőzése valamivel egyszerűbb feladat, mint a mindennapokba egy kis színt vinni, folyamatosan örülni annak, amink van. Ha ez nem megy, nem sikerül mindig újra és újra erre rácsodálkozni, akkor a kapcsolat ellaposodása miatt csak a másokkal való újra- meg újrakezdés marad az egyetlen kivezető út, láthatjuk.

Most másfél órán át megoszthattuk a szereplőkkel ezt a problémánkat, de előadás után magunkra maradunk vele, vagy jó esetben van, akivel érdemes erről akár beszélgetni is. Utóbbi esetben örüljünk ennek a ténynek legalább.

Címkék: Hajdu Szabolcs Török-Illyés Orsolya Földeáki Nóra Szabó Domokos Gelányi Imre Kálmán nap B32 Kultúrtér

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6212457501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.