Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Bejegyzés – második nekifutásra. Nemrég minden indok nélkül, miután a mentés gombra kattintottam, a félkész Don Carlosomat lenyelte a blog.hu, nem maradt belőle semmiféle korábbi verzió sem. Az elmúlt négy év alatt megjártam nem egyszer, mindig eldöntöm, hogy word dokumentumban írom, aztán bemásolom. Mindenkinek javaslom az elővigyázatosságot, aki hasonló tevékenységgel múlatja az idejét. Hat órája kezdtem ezzel dolgozni, az eső miatt „felszabadult a délután”, és most itt vagyok ismét a kiindulási ponton.

Tehát ismét:

Zágrábba jöttünk a tavaszi szünetben, baráti látogatásra. Ennek mellékhatásaként – ha egyszer épp műsoron volt – megnéztem a mindössze öt nappal korábban bemutatott Don Carlos harmadik előadását is. Éppen most, a végső simítások elvégzése közben is ez megy ma is (már kedden este), és lesz még egy utolsó április  22-én. Melegen ajánlom, ahogy magát a várost is.

Ez még véletlenül sem szakkritika, hanem egy színházi ajánló blog, sok személyes megjegyzésem van. De nem akarom senkinek az idejét rabolni, kiemelésekkel elkülönítem most is a megfelelő részeket (személyes bevezető, Zágráb-ajánló, korábbi tapasztalataim a Don Carlos kapcsán (két oldal így összesen), illetve végül-végre magáról az előadásról még hat - erre lehet számítani.

I.Miért éppen Zágráb? Miért pont most?

Akik olvassák a blogomat, két ízben is láthattak egy hosszabb poszt-sorozatot a Nemzetközi Kémiai Olimpia kapcsán, amely tavaly éppen Tbilisziben volt. A horvát csapat vezetőjével is jó kapcsolatot ápoltam már 2008 óta, amikor szervezőként dolgoztam a budapesti versenyen, amelynek köszönhetően meghívtak a későbbi törökre, a moszkvaira és ennek folyományaként mehettem önkéntes segítőnek a vietnamiakhoz is. A horvátok évente hívtak, hogy látogassam meg őket Zágrábban, de mindezt egészen addig udvariassági gesztusnak vettem, amíg tavaly egy doboz csoki kíséretében nem ajándékoztak meg egy Eyewitness Zágráb útikönyvvel is. Ha valaki egy ötfős családot így hív meg, az komolyan szeretné, ha mennénk – vontam le a következtetést, és július óta még ez az időpont látszott a leginkább megoldhatónak. Be kellett áldozni érte két előadást, amit nagyon, kettőt, amit valamivel kevésbé sajnáltam, de bevállaltam ezt, mivel egyre jobban értékelem azokat az alkalmakat, amikor valakivel valódi beszélgetéseket folytathatok, és meghívómmal valóban volt részem ilyenekben, hiába látjuk egymást csak évente-kétévente és mindössze csak tíz napig. Egy ilyen emberi kapcsolatnak is van értéke, az útikönyv pedig az ágyam felett napról napra emlékeztetett arra, hogy most már jönni kellene.

  1. Mi van Zágrábban, miért érdemes ide eljönni?

1998-2008 között óta, amíg az olasz tanulása töltötte ki minden szabad gondolatomat, és évente volt, hogy négyszer is sikerült autóba ülni és egy-egy hétre elmenni ismerőseinkhez a csizma minden régióját bejárva, rendszeresen elhaladtunk Zágráb mellett és megjegyeztük, hogy valamikor majd meg kellene nézni. Egy alkalommal rá is szántunk majdnem egy egész napot. Megállapítottuk, hogy nagyjából olyan, mint otthon, és amellett döntöttünk, hogy mégis jobb egy olyan helyre menni, ahol beszéljük a helyiek nyelvét, azaz inkább továbbra is az olaszokhoz. (Akinek a figyelmét nem Itália fogja meg, annak eszébe juthat az is, hogy a horvát tengerparthoz mindössze plusz két órát kell már csak autózni. Ez itt a bökkenő.)

Zágráb valóban emlékeztet az otthoni városokra, a régi épületek stílusa azonos, mégiscsak I. László óta közös volt a király személye, a kultúra is sok elemében közös, ha már a történelmünk összefonódott. Zrínyi Miklós például mindkét országban nemzeti hősnek számít, Jelasics szintén ismert személyiség, bár ellenkező előjellel, de mintha Pesten nem lenne szobra, itt viszont hosszú idő után visszaállították azt is. A lakótelepeik is hasonlóak, hiszen a szocialista éra ugyanúgy nyomot hagyott mindkét országon. A zágrábi házakat érdemes lenne felújítani a belvárosban, de az utcák így is szélesebbek, sokkal több a fa, rengeteg a platán, és az egész helynek nagyon otthonos a hangulata. A város fele annyi lakossal bír, mint Budapest, de a létszámhoz képest különösen sok a bevásárlóközpont. A lányok értékelték volna, ha van idő és bemegyünk legalább egybe, de a húsvéti zárva tartás ezt sem tette lehetővé.

Pénteken még nem esett, így felmentünk a város melletti toronyhoz, amely csak kicsit van magasabban, mint a Kékes, és kellemes bükk-erdőn át vezet oda az ösvény. Útba lehet ejteni egy várat is, ahonnan az egész városra rá lehetett látni, illetve lefelé egy patak medert követve is jöhettünk. A helyiek ide járnak ki futni, illetve a város szélén található tóhoz, ahol szintén sétáltunk. Megfigyelhető, hogy a helyiek is – nemcsak a turisták - kiülnek mindenhova, ahova lehet, nemcsak az óváros van tele teraszos sörözőkkel és kávézókkal, hanem a parkban is lépten-nyomon voltak ilyen helyek. Van egy állatkert is, amely sokkal kisebb és egyben sokkal olcsóbb, mint a pesti, de két és fél órát kellemesen el tudtunk itt tölteni.

IMG 20170416 114543

A szokásos múzeumok között van egy különleges, amely csak ünnepekkor (így húsvétkor) van zárva, viszont egyébként reggel 9-este 9, sőt nyári időszakban fél11-ig is nyitva van, ez pedig a Tönkrement kapcsolatok múzeuma. Be lehet emléktárgyakat (személyes történetekkel) küldeni, számítanak rá. (Van egy másik állandó székhelyük, Los Angelesben, ha valakinek kedve lett, de Zágráb nem esik útba.)

E látnivalók mellett ráadásként ott van a Nemzeti Színház is, amelyben van prózai, opera és balett tagozat is, gyönyörű az épület és tegnap este éppen a Don Carlos ment.

IMG 20170417 090640

III. Don Carlos – korábbi emlékek

Ha valaki a blogomon rákeres, láthatja, hogy három cikkben is foglalkoztam a 2014 szeptemberében játszott pesti előadások kapcsán a darabbal, mivel négyszer néztem egymás után, és mi több, a sorozat előtti nyarat – történetesen ebből egy hónapot Vietnámban – arra fordítottam, hogy minden létező szabad időmben hallgassam ezt az operát, amely korábban semmilyen szinten nem foglalkoztatott, bár időről-időre (1986, 1998, 2002 és 2009) volt hozzá szerencsém, nem volt egészen ismeretlen. Mindkét szereposztás érdekelt, így éreztem, hogy jó lesz, ha a zenét jól ismerem, mire a műsorra kerül. Mivel buszozás közben is ez ment a fülembe, most ha a darabot hallgatom, a szemem előtt megjelennek a rizsföldek is, amelyek látványához kötődött bennem a zene.

A nagy rákészülés után a magyar előadás rendezése és egy-két szereplő játéka hagyott némi kívánnivalót, amelynek nyoma is maradt, illetve annak is, hogy leginkább Ebolival voltam elégedett (Gál Erika azóta is elsősorban erről a szerepéről jut eszembe), ráadásul volt egy különösen megrázó alkalom is, amelyet a darab címének említése is azonnal felidéz, így némiképpen féltem is egy újabb Don Carlostól.

IV.Most már legyen szó magáról az előadásról és a darabról

Egy nappal az előadás után elmondhatom, hogy ugyan Derek Gimpel rendezésében voltak megoldatlanságok és ügyetlenségek IS, tökéletesnek nem mondható az eredmény, de az előadás zenei minősége (Elio Boncompagni vezényelt) kiváló volt. A zenekar játékát különösen élveztem, nem volt semmiféle hiányérzetem, bár egy Pavarotti-S. Ramey nevével fémjelzett felvétel van letöltve a telefonomra. Aminek még inkább örültem, hogy a legtöbb szereplő nagyon jól énekelt és volt három olyan, akik valóban azonosultak a szereppel és elfeledtették, hogy mi most négy óra húsz percen keresztül egy operát nézünk.

A közönség megtöltötte a teljes színházat, csak néhány hely maradt üresen, és meglehetősen jól viselték magukat. A nyitány alatt szépen kihunytak a telefonok fényei is, és a teljes előadás alatt a földszinten csak egy ember fényképezett előadás közben (a képet legalább kiposztolta a színház oldalára). A reakciókból érződött, hogy erősen szerették az előadást, néha egy-egy ember még a zenébe is beletapsolt, nem bírták kivárni, amíg véget ér. Utána is viharos taps volt. Otthon nem tapasztaltam, hogy egy két szünetes előadásban csak az egyik rész után van tapsrend, amelyre csak olyanok jöttek ki, akik már később nem szerepeltek, tehát épp a legfontosabb szereplők nem. Ez a megoldás újdonság volt számomra.

Ami érdekes még elöljáróban: benyomásom szerint itt messze kevésbé jellemző a külföldiek tömeges jelenléte, mint nálunk, mégis volt angol és horvát felirat is az olasz nyelvű operához, ugyan nekem az angol különösen halványnak tűnt és örültem is, hogy nem vagyok rászorulva, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez alapján képes lettem volna-e arra, hogy kövessem a cselekményt minden részletében.

A színház a teljes – fontainebleau-i színt is tartalmazó – verzióban állította színpadra a Don Carlost, azaz mind az öt felvonás elénk került. A hatos kezdés mellett így a szokott időben, tíz után nem sokkal mentünk haza.

A rövidítés mellett kizárólag az lehet érv, hogy a mai néző jellemzően a rövid előadásokat kedveli. ( Amennyiben valaki veszi a fáradtságot és elolvassa, hogy Verdi mikor és hányszor dolgozta át a művet, mennyire igyekezett rövidíteni, akkor láthatja, hogy a korábbi időkben sem akartak fél napokat színházban tölteni.) Ha ezt leszámítjuk, és csak a mű dramaturgiai felépítését nézzük, akkor könnyen belátható, hogy hasznos ez a legelső jelenet, amelyből világossá válik a francia királylány döntésének motivációja is, és Don Carlos helyzetének gyors megváltozásának is tanúi lehetünk, vele élhetjük át a katasztrófát.

Ebben a jelenetben Erzsébetnek könyörögnek a szegény asszonyok, hogy hozzon békét és menjen hozzá a spanyol királyhoz. A könyörgő és elgyötört asszonyok látványának hatására (bár nem ez a rendezés erős pontja) mond igent a kötelességtudónak nevelt lány a házassági ajánlatra rögtön azután, hogy beleszeretett a korábban kijelölt vőlegénybe, Carlosba. – Enélkül sérül a karakter, másfelől nagyon fontos annak a megmutatása is, hogy mindketten – kis szerencsével – milyen közel voltak ahhoz, hogy különösebb konfliktushelyzet nélkül végig mehessenek a számukra kijelölt úton, és beteljesíthessék a házasság által hercegi származásukból származó feladatukat is. Igen, nagyon egyszerű, drámaiatlan élet nézett ki nekik pár percen keresztül az opera első felvonásában. Sokan így lehetnek, egymásba szeretnek, a család nem ellenzi, sőt a feltételeket biztosítja – és jön a kérdés, hogy meddig élhetnek boldogan így, kihívások, akadályok nélkül, zavarmentesen. Mennyire lehetséges, hogy egy ilyen helyzet tartósítható legyen?

Lehet, hogy felmerül, de az operaszínpad nem ilyen, itt kell egy gyors váltás, nem elég, ha egy probléma évek alatt bontakozik ki. Most ez adott, a király a fiának kiszemelt menyasszonyt maga akarja feleségül venni. Láthatjuk, hogy az operában ott a tömeg, akik nyomorognak és akiknek nincs szabadsága, de tapasztalhatjuk, hogy magasabb szinten is korlátoznak a kötöttségek, szabad ember nemigen van – ha leszámítjuk a főinkvizitort, aki viszont az egész egyházat képviseli.

A fontainebleau-i szín megtartásával Don Carlost és Erzsébetet látjuk boldognak is, és ebből az állapotból sokkal fájdalmasabbnak tűnik a zuhanásuk, mint a rövidített verzió esetén, amikor a címszereplővel azonnal a gödör alján találkozunk, amikor már őrjítően kétségbeesett. (Ez nagyon érthető, amikor valaki már a remélt boldogság közelébe ért és az utolsó pillanatban vették azt el tőle.) Persze, minden rendezésfüggő, annak is megvan a varázsa, amikor egy robbanásig feszült helyzetbe kerülünk bele azonnal, és nincs semmi ráfutás.

Ha megnézzük a történetet, akkor láthatjuk, hogy sikerült szinte minden szereplőt legalább egyszer határhelyzetbe sodorni (még Schiller jóvoltából), azaz olyan szituációba helyezni, amikor jó döntést nem hozhat, hanem választania kell két rossz közül és erősen kétséges, hogy melyik az élhetőbb. Innen viszont a librettistán és a zeneszerzőn túl erősen beleszól a karakter formálásába az adott énekes is, így innen már velük is foglalkozom.

Határhelyzetben van mindenki, és más-más módon próbálják megoldani magánéleti válságukat, amelybe ráadásul a nagypolitika is közvetlenül beleszól. Nem irigyelhetünk senkit, de az előadás alkalmat ad, hogy rálássunk az egymástól olyannyira eltérő túlélési stratégiákra a számukra adódó és minduntalan emlegetett „végzetes órán”. (De sokszor hangzik el. „ora fatale” – nem véletlen. Szinte csöbörből vödörbe esnek a szereplők, mi meg kapkodjuk a fejünket közben.)

A legtöbb lelkierő, méltóság és emberiesség– talán a spanyolnál kevésbé komor légkörű francia udvari életnek köszönhetően –  Erzsébetben van. Adela Golac Rilović alakításában minden megjelenésével tovább árnyalódik a királylány alakja, aki a fontainebleau-i erdőben elsősorban gondtalan és vidám, majd látva a nyomorgókat, megesik rajtuk a szíve, de ismét felvidul, amikor egy udvarias spanyol nemest lát, akivel minden kétség nélkül együtt mer maradni, nem bizalmatlan. Ugyan a rendezés az egyébként szép – téli erdőt ábrázoló – előfüggöny előtt összetömörülő kórussal nem tud mit kezdeni és az előadás mindig akkor bicsaklik meg, amikor ez az elnyomott nép megjelenik, mégis fontos látnunk, hogy ennek a jövőre reménykedve tekintő igazán jókedélyű királylánynak első mégis a kötelesség, és kész életét a nép jólétéért áldozni. Nagyon hangsúlyos az a benyomásunk, hogy nem lenne szükségszerű, hogy ennek a nőnek az élete megnyomorodjon, hiába királylány, ő is a politika áldozata lesz.

dc 25.png

Nem könnyű egy ilyen magatartást manapság hitelesen megmutatni, nem tolonganak a látókörünkben azok a hatalommal bíró emberek, akikről nyilvánvaló, hogy hajlandóak akár személyes boldogságukat is feláldozni a haza érdekében, de az énekesnő színészi képességei mégis olyanok, hogy neki ezt elhittem. Elhittem annak ellenére, hogy az első benyomásom negatív volt, mert annyira nem tetszett az a ruha (lásd a fenti képet), amelyet első megjelenésekor viselt, sőt egyenesen taszított. Stephan Dietrich jelmeztervező – ha a lakájok frakkját nem számítom – minden nőre meglehetősen vacak, jelmezszerű ruhát adott, amelyek a huszadik századot idézték, de nem tudtam kideríteni, hogy pontosan melyik korszakot és miért, annyira eklektikusak voltak. A mi pesti előadásaink legfőbb értéke éppen az volt, hogy a kosztümökre jó volt ránézni, ha a díszletre és minden szereplőre ezt már nem is mondhattuk el. Régen láttam olyan előadást, amelynél ezt állapítottam meg, hogy a legjobban a jelmez zavart benne, de most ez történt. Nem azért, mintha a modernizálás ténye bántana, sőt, pusztán az, hogy nem tűnt megokoltnak és esztétikusnak pláne nem. A férfiak többségén katonai egyenruha volt, de legalább négyféle, mintha a tervező források hiányában lement volna a jelmezraktárba és a szereplőkre méretben megfelelőeket összeszedte volna. Volt köztük barna, kék, türkizkék és fehér is. Lehet, hogy van olyan hadsereg, amely ennyiféle színű egyenruhát egyidejűleg használ, ez esetben csak azt állapítom meg sajnálkozva, hogy ennyire tudatlan vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy mi célt szolgált ez a változatosság.

Erzsébetnek, illetve Adela Golac Rilovićnak később több szerencséje van, a spanyol királynéként viselt ruhái már méltóságot árasztanak, és jól is állnak neki. Ő maga is méltóságot áraszt és ugyan érzékeljük, hogy Carlos iránt szimpátiával viseltetik, annyira mégsem szenved a szerelemtől, mint a férfi, nincs elveszve, tud uralkodni magán, biztos abban, hogy mi a helyes cselekvés, neveltetése összetartja. Kicsit megkeseredik, a királyra egyre hidegebben és távolságtartóbban néz (szép íve van ennek a folyamatnak), de nincs kétsége, hogy maga és a királynéi pozíciója miatt nem szánhatja meg Carlost. Benne fel sem merül, hogy megcsalja a férjét. Az előadásban Erzsébet karaktere sok árnyalatában megmutatkozhat, nemcsak féltékeny férjével látjuk hol keménynek, hol a gyanú miatt megsemmisültnek, nemcsak Carlosszal, akinek a szerelme mégis legyengíti, de fontossá válik jelenete az elbocsájtott társalkodónővel, Contessa d`Aremberggel, akinek gyűrűt ajándékoz, hiszen szeretet-kapcsolat fűzte őket össze, és feltételezzük, hogy ezért is bírja ki a spanyol királyi udvar klímáját, mert legalább ezekkel a nőkkel összezárva jól érzi magát, alapvetően megbízik az emberekben. Ennél is fontosabb Eboli hercegnő vallomásakor tanúsított viselkedése, látjuk, ahogy a bizalmat miként követi arcán a szánalom, majd a megvetés kifejeződése. Erzsébet, aki jó, és megtanult magán is uralkodni, megveti a nőt, aki erre nem volt képes és gyengének találtatott. Egy pillanat alatt leírja, ő, aki ellen tudott állni a kísértésnek, nem érti meg azt, akin viszont indulatai és ösztönei lettek úrrá.A teljes mezőnyben ő az egyetlen, aki alkalmas az uralkodói poszt, azaz a nép szolgálatának betöltésére. Verdi ezt az egy "jó mintát" mutatja fel nekünk, vele lehet azonosulni és az énekes egészen aprólékosan kidolgozza. Valóban a királynét látjuk, nem esünk ki az illúzióból, ruha ide vagy oda. Ezek után magától értetődő, hogy utolsó kettősében Carlosszal kijelöli a férfi számára követendő utat, amely a szerelem feláldozását jelenti. Ő hitelesen képviselheti ezt, ugyanezt megtette.

dc 27.png

Nem véletlen, hogy több mint egy oldalt szenteltem ennek az alakításnak – ráadásul tudva azt, hogy egy tucatnyi ember ha elolvassa, akkor már szerencsésen alakult a posztomnak a sorsa -, de ritkán látok operaszínpadon ennyire komplex alakítást. Ezt a szerepet ennyire minden részletében átéltnek még sosem láttam, eszembe jutott, hogy milyen lehet az énekesnő például Tatjána szerepében (és igen, tényleg játszotta, van egy elérhető youtube-részlet, ha teljes felvétel sajnos nincs is). Ebben az Erzsébetben minden megvolt, ami miatt elképzelhető, hogy két királyi férfi is küzd a szerelméért, szépség és emberi melegség egyaránt. Remélem, hogy nem utoljára láttam játszani. Még nem zárójelben az is megjegyzendő, hogy nemcsak élte a szerepet, de élményszerűen is énekelte. Csak emiatt az egy alakítás miatt is érdemes lett volna az előadást megnézni, de nem csak ez volt. Remélem, hogy sikerül más előadásokban is megnézni.

Maradva azoknál még, akiknek a színészi játéka nem hagyott hiányérzetet, legyen most már szó Fülöp királyról. A király ugyan hatalmi helyzetben van, de ugyancsak kiszolgáltatott. Őt is nézi a főinkvizitor, a németalföldiek lázadnak, frissen kapta meg a koronát atyjától, aki éppen megelégelte az uralkodást és magába szállt, visszavonulva egy kolostorba, sőt (elvileg) el is temették. A második felvonás elején és az utolsó végén, kulcsfontosságú pillanatban szólal meg. Igaz, hogy halottnak hiszik, de a névtelen szerzetes mégiscsak V. Károly, vagy ha tetszik a szelleme. (Ozren Bilušić megfelelően ad nyomatékot ennek a rövid, de kiemelten lényeges szerepnek. A főinkvizitor mellett ennek a hangnak kellene a legerőteljesebbnek lenni az előadásban, de a szerep rövidsége miatt ez ritkán megvalósítható. Fülöp sokak szerepálma, de ez a szerzetes kevésbé…)

Fülöp király Luciano Batinić által erőteljes, még fiatal államférfinak látszik, akit a döntési helyzetek nemigen viselnek meg (eleinte), aki a rendező jóvoltából tüzes vassal maga égeti meg a németalföldi lázadókat (nőket is!), partnerként képes tárgyalni az ellenzéki Posa márkival, és egyedül a féltékenység gyengíti el és veszi el tisztánlátását. Erzsébetnél kevésbé képes magán uralkodni, elragadják érzelmei és ezzel tragédiákat okoz. Hozzávetőleges rátermettsége ellenére úgy látszik, hogy egy boldogtalan és morálisan gyenge ember fején még sincs jó helyen a spanyol korona.

Verdi imádta a zsarnok-tematikát, több operában is bemutatta, hogy a hatalomnak milyen lélek- ÉS közösség-romboló hatása van, most egy hónapon belül nézett  Macbeth és  Trubadúr után ezt különösen jól érzékelem magam is, sőt nemsokára ismét műsorra kerül a Nabucco, az pláne hangsúlyozza ugyanezt. (DE jó lenne erre történelmi távlatból visszanézni végre, és azt hinni, hogy ma már ilyen jelenségek nincsenek...Ugyan lesz-e végre egy jobb világ, "un mondo miglior"? Vagy valóban csak a síron túli életben lehet reménykedni?)

Az énekes hozza a királyból áradó magabiztosságot is, kellően féltékeny és ezért elvakult. Hatásos a Don Carlos előadások csúcspontját jelentő negyedik felvonás elején található nagyjából húsz percnyi két jelenetben. Az ő lelke is kinyílik előttünk, ahogy mindenki másé is, látjuk sebzettségét, majd azt is, hogy az inkvizítor még nála is hatalmasabb. Nagyon könnyen elfogadható ez a Fülöp, aki hol hálókabátban, hol csak ingujjban, máskor cilinderben és frakkban lép elénk. Inkább egy bankár, mint király. Annak ellenére, hogy megértjük őt is, érthető módon jóval kevésbé szeretjük meg, mint a királynét. Annyira sok szerethető vonást mégsem találunk benne, még ha látjuk is a sebzett embert. Az énekes persze kifejezetten felkeltette az érdeklődésemet, erősítette az előadást színészi alakításával.

Branislav Jatić a főinkvizítor. Ugyan fogalmam sincs az énekesek előéletéről, de úgy képzelem, hogy a helyi nagy énekesek egyike, aki már évtizedek óta énekel és most basszistaként beleöregedett ebbe a szerepbe, amely intakt hangot igényel, de jót tesz neki az is, ha a szerep alakítójáról valóban elhihető, hogy a királyi udvart évtizedek óta figyeli. Persze, elénekelheti jól ezt fiatal énekes is, de mégis az az igazi, ha átjön a megélt élet, és a tekintély feltétlenül. Jó ez most, hogy nem maszkkal és parókával történik mindez. (Ha erre és néhány más hasonló, kifejezetten öreg emberre írt szerepre gondolok, akkor jut eszembe, hogy milyen jó a basszistáknak, mindig van számukra épp alkalmas énekelnivaló.)

dc 7.png

Eboli, azaz Dubravka Šeparović-Musović a harmadik, akire gondoltam, amikor azt emlegettem, hogy vannak, akik teljes mértékben átlényegülnek a szerepbe, és nem azt éreztem velük kapcsolatban, hogy operaénekest nézek, hanem átjött általa a szenvedő ember. Az énekes első megjelenésekor az udvarhölgyeknek énekel, pusztán azért, hogy szórakoztassa őket. A dal meglehetősen frivol, ellentétben van mindennel, ami a spanyol udvarral kapcsolatban eszünkbe jutna. Úgy tűnik, hogy lehet vígadni, és a királyné megkockáztathatja azt is, hogy mostohafiával négyszemközt maradjon a szabályzat ellenére. Eboli lazaságával elüt a környezetétől, ő az, aki ugyan a királyné minden mozdulatát követi, egészen gondtalannak tűnik. Azt persze csak később tudjuk meg, hogy az elvileg érintetlen udvarhölgynek van szerelme is és szeretője is, utóbbi ráadásul a király, és így négy szereplő is összekapcsolódik az előadásban a köztük lévő viszonyok alapján. Eboli később ráadásul megkapja a királyné maskaráját is, amely kiindulási pont lehet levelének megírásához és az általa Don Carlossal kezdeményezett randevúhoz. Úgy tűnik, hogy sejti, hogy Don Carlos a királynéba szerelmes, de csak ez által a kaland által lesz ez számára világos, addig még reménykedik, hogy hátha a trónörököst is elcsábíthatja. Az énekesnő egy szeleburdi, meggondolatlan, szenvedélyes és szélsőséges lelkiállapotú Ebolit játszik, hatalmas lendülettel. Végletesen elüt a királynétól, nyoma nincs benne tudatosságnak, meggondoltságnak. Szereti Don Carlost ő is, így féltékenységből egy pillanat alatt hajlandó tönkretenni, majd össze is roskad, amikor erre rájön. Ugyanilyen szélsőséges a viselkedése a királynéval kapcsolatban is. Könnyen elhihető, hogy a király miért fordult hozzá, amikor nem tapasztalt megértést (szenvedélyes szerelmet) felesége részéről. Valószínűleg ilyen Eboli-alkatú nőből több lehet, mint a kötelességtudó józan Erzsébetekből. A közönség nagyon szerette Dubravka Šeparović-Musović alakítását, áriáit nagyon ünnepelte, bár míg Erzsébet és Fülöp esetében azt éreztem, hogy énekesileg és nagyon rendben voltak ezek az alakítások, addig Eboli esetében az első ária esetén észlelt pontatlanságokat az ironikus előadásmód számlájára írtam, később pedig úgy vettem, hogy az énekesnő mer szándékosan nem szépen énekelni, helyenként mintha még fülsértő hangok is keveredtek volna az áriáiba, de furcsa módon ezek a rendkívüli lendülettel és nem igazán tökéletesen, de annál nagyobb hangerővel megszólaló áriák mégis a legnagyobb mértékben szolgálták azt, hogy igazán élő legyen a karakter. Lehetett vele azonosulni, megértettük, hogy miért teszi azt, amit. Az ő esetében lennék csak igazán kíváncsi, miként énekel egy másféle szerepet, hogy eldönthessem, hogy ez rá jellemző-e általában, vagy tudatos színészi döntés eredményeként vált ilyenné Eboli.

A fentiekhez képest jóval kevesebb mondanivalóm van, így kevesebbet is írok a megmaradt két főszereplőről. Don Carlosként Tomislav Mužek egészen csodálatos hanggal rendelkezik, amely éppen erre a szerepre predesztinálja. Miután nyakra-főre Pavarottival hallgattam, hozzá vagyok szokva, kicsit féltem, hogy mennyire fogom tudni elfogadni a címszereplőt. Énekesként bennem nem hagyott hiányérzetet, nagyszerű élmény volt hallgatni a kedvenc részemet is vele (Erzsébet-Carlos kettős a második felvonásban), és még számos más jelenetben is igazán jól szólt, de színészileg jóval kevésbé volt kidolgozva a szerep, jóval több segítséget kaphatott volna a rendezőtől.

Nekem nincs rálátásom, hogy mely szereplők debütáltak ebben a produkcióban, kik azok, akik más színházakban esetleg már számos alkalommal énekelték, nyilván sokat számítana ez a háttértudás. Ez a szereplő akár sok Don Carlost is maga mögött tudhat, annyira jónak tűnt az áriák megszólaltatása, viszont a rendező ezúttal sem gondolt túl sokat a karakteréről. Látunk egy roppant bizonytalan embert, akit trónörökösnek neveltek, de mivel az apja is csak most jutott trónhoz, a ködös jövendőbe tolódik el az az időszak, amikor esetleg majd labdába rúghatna. Nincs tér számára, illúzió, hogy megkaphatná Németalföldet, hogy kibontakozhasson. Képes lenne-e rá, vagy teljes tévedés lenne rábízni? Sosem tudhatjuk meg, nem szavaztak neki bizalmat, maradna a bejáratott ösvény, a házasság – és még az sem sikerül, pedig beleéli már magát egészen. Nincs kapaszkodó, és az előadás végén látjuk egészen magára hagyatva, az ismét leereszkedő függöny előtt, a kiindulóponton, a téli erdőben. Nagyon kevéssé hiszünk talpraállásában.

A zárókép feltétlenül szerencsésebb megoldás, mintha V.Károly (vagy szelleme) levinné magával a kriptába, ahogy a librettó ezt előírná. A néző számára több lehetőséget is hagy a rendező: veheti úgy, hogy Don Carlos eleve ki se mozdult az erdőből, eltévedt, elájult és lázálom volt az egész történet. Gondolhatja azt, hogy száműzetésben van, és elzarándokolt az egyetlen helyre, ahol boldog volt. Vehetjük szimbolikusnak is az erdőt: ez a nyomorult herceg most már egész megmaradt életében Erzsébet után fog siránkozni. Akár így, akár úgy, érezzük a tragikus felhangot, és a nyitókép visszahozása feltétlenül lekerekíti a látottakat.

dc 34.png

Tomislav Mužek talán kicsit nyugodtabb és nem kellően impulzív Don Carlos (bennem Kelen Péter maradt meg még évtizedekkel korábbról, talán miatta várnám szenvedélyesebbnek mozgásában is), de ezzel a hanggal elfogadjuk ilyennek, kevésbé hőzöngőnek is. Ami a baj, amíg Erzsébetet, Fülöpöt és Ebolit látjuk, mellettük egy nagyon jó tenorista áll, mert mégsem érezzük, hogy átlényegülne az infánssá. Azonnal hozzáteszem, hogy nagyon jó lenne, ha ez lenne az átlagos tenor-színvonal, ki lehetne egyezni egy ennyire jó hanggal és kevésbé erős színészi játékkal is.

Posa márki nem kevésbé fontos szerepében Ljubomir Puškarić lépett fel, aki hozza a szerep minden szükséges tartozékát, hűséges Don Carloshoz, őszinte a királlyal, igyekszik minden problémát kezelni, és talán csak ott követi el a hibát, hogy mindent jobban akar tudni mindenki másnál. Nélküle a dolgok kevésbé fajultak volna el, mindenki kitartóan szenvedett volna még néhány évet, a németalföldi lázadókat is beleértve. Jó énekes és elég jól el is játssza a szerepet, de a többieknél kevésbé éreztem, hogy igazán mélyen átélné, vagy személyesen megérintené. És ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni, mert sokkal idealizáltabb ez a barátjáért meghaló Posa annál, hogy valaki a való életből mintát találhatna hozzá.

Italo Grassi díszletében játszódik az előadás, amely többnyire alkalmas is a jelenetek lebonyolítására. Előnye, hogy a lehető legkevesebb kellékkel és bútorral akarnak dolgozni, fehér a háttér (a könyvespolcon a könyvek is), a legtöbb különböző helyszínen játszódó jelenetben is szerepel egy nagy asztal, néhány szék.

IMG 20170415 221708(Ezt ugyan a tapsrend alatt készítettem, de a tér így is jól látszik...)

A forgó is jól jön a váltásoknál, illetve néhány esetben a tér függönnyel való leválasztása is hasznos. A leszűkítés csak az első felvonásban akadály, mert tényleg nincs mód ezen a kis területen annyi embert rendesen elhelyezni, egyébként a tömeg képviselői túl lazán férnek el, még talán keveselljük is őket.

A rendezés fő problémája éppen ez, a közéleti szál kibontása, ebben a nem konkrétan meghatározható időszakban és helyszínen, ami a jelmezekből árad, nem tudunk mit kezdeni a németalföldiek szabadságharcával. Fülöp egyszer teszi fel a koronát, a többiben inkább civil – egyedül Erzsébet viselkedik mindvégig királynéként, jelmezfüggetlenül.

A balettrajongók örülhettek, mert egy leleményes és kompakt balett-betétet is láthattak, amelynek a nap elrablása volt a témája, ha jól értelmeztem. Azt nem tudom, hogy az udvari nép miféle balett megtekintésére ül le Verdi és librettistája szándéka szerint, de ez kellően alkalmas volt, a szövegben is többször említődik a nap („grande il sol”), összekapcsolódik a hatalommal jelképesen, így helyén van ez is. Koreográfus: Mateja Pučko Petković.

A megoldatlanságok ellenére sokkal nagyobb súllyal esik latba számomra, hogy a teljes előadás végig lekötött, talán az átlagosnál jobban is, végig foglalkoztatott, hogy melyik szereplő éppen mit akar és mennyire tudja a szándékait érvényesíteni. Nem érzékeltem üresjáratokat és minden szereplő inkább tetszett, mint nem, még azok is, akiknél vagy színészi, vagy énekesi oldalról némiképp volt hiányérzetem.

Feltétlenül érdemes volt megnézni, a látottakon elgondolkodni. Ezek után marad a tájékozódás (a színház honlapján mindössze egy kép van az énekesekről, de semmi nem derül ki az életrajzukról), amelynek már neki is kezdtem és a youtube-nak hála, nem ez lesz az egyetlen benyomásom velük kapcsolatban. Erősen remélem, hogy egy másik előadásban ismét látni fogom őket, ha nem is most azonnal, de hátha a következő évadban.

ps. Az állatkerti, az épület és a tapsrend fotó a sajátom, a többit pedig a színház honlapjáról vettem, ha már ismeretlen énekesekről van szó, valami kis segítséget adjak azoknak, akik megtiszteltek azzal, hogy ezt mind végig elolvassák. Köszönet érte!

Címkék: Opera Zágráb Don Carlos Gál Erika Kelen Péter Derek Gimpel Elio Boncompagni Adela Golac Rilović Stephan Dietrich Luciano Batinić Branislav Jatić Dubravka Šeparović-Musović Tomislav Mužek Ljubomir Puškarić Italo Grassi Mateja Pučko Petković

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7512431371

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.