Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ezzel az április hatodikával kapcsolatban heteken keresztül azon gondolkodtam , nézzek-e Kecskeméten egy ennedik Figaro 2.0-át, amelynek minden korábbi előadását láthattam és írtam is róla 12 alkalommal, vagy a számomra hasonlóképpen vonzó szereposztással bíró, de még sosem látott szegedi Trubadúrt válasszam.

Ennek a hosszas és kegyetlenül drámai tipródásnak, amely mellesleg a múlt hét számos napjával kapcsolatban szinte alaptevékenységemmé vált, és már magam is untam, a kecskeméti színház döntése (3 héttel az előadás előtt visszamondták a meghívást) vetett véget, és utána tudtam, hogy most már minden akadály elhárult a Trubadúr megtekintés előtt, és nem kell azon sem agyalnom, hogy jutok el Szegedre. És valóban, ez lett a hetem legkiegyenlítettebb, legharmonikusabb színházi estéje, amely csak és kizárólag az előadásról szólt, nem vegyült bele semmiféle zavaró tényező sem.

Közben eltelt lassan öt nap, amely ugyan nem látszik nagy időnek, de mivel közben több nagy esemény is össze tudott sűrűsödni (pl. előadások a Müpában, a Nemzetiben), mégpedig valóban elég szélsőségesek, ezek is elég jelentős távolító hatással bírtak. Így biztosan más írás fog születni, mintha azonnal leülök az előadás után az élményeket rögzíteni. (Éppen ebben az időszakban olvastam el Bánki György pszichológus "A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról" című könyvét, és ez a négyszáz oldal is felelős azért, hogy nem ültem le korábban. A könyvet mindenkinek ajánlom, sok mindent le lehet szűrni belőle a saját életünkre vonatkozóan is.)

De most már legyen szó csak az előadásról:

A Primavera fesztivál műsorfüzete is kiemeli a történet szövevényességét, illetve még inkább azt, hogy sokan a librettót értelmetlennek és érthetetlennek tartják. Látjuk, hogy az előadásban szereplő férfiak folyamatosan harcban állnak egymással, két pártra szakadtak, látszólag ok nélkül. Ez a mozzanat nem tűnik annyira idegennek a mai kortól sem, sőt valószínűleg ez nem fog változni később sem, mert az emberi természetnek van ilyen gyűlölködő aspektusa.

A másik kijelentés, amely a szereposztás alatt található: "a figurák titokzatosak". Ami nekem eszembe jutott éppen a szereplőkről: igazán irigylésre méltóak - tragikus sorsuk ellenére -, mert ezek az emberek minden hezitálás nélkül képesek dönteni, nem ébred bennük kétely, még akkor sem, amikor a saját életük forog kockán. (Bezzeg mire én előadást választok magamnak...) Néhány alapelv, erkölcsi tartás (az eskü az eskü), és persze az emésztő, végzetes szerelem mindent eldönt, és a végletes helyzetekben nem a könnyebb utat vagy a praktikus megoldást keresik. Minimális ideig tartózkodnak a komfortzónájukban, Manrico és Leonóra a történet alatt szinte meg sem fordul ott. Nem  óvatoskodnak, nem egoisták ezek a hősök, nem a saját érdekeik mentén cselekednek, hanem kész az önfeláldozásra mind Manrico, mind Leonora. Ez pontosan kettővel több ilyen típusú ember, mint akikkel a környezetében az ember találkozni szokott. (Luna, nos Luna viszont sokkal közelebb állhat a nézőhöz, az ő indítékai nem elrugaszkodottak a valóságtól. Látunk egy sebzett, féltékeny embert.)

A gyönyörű zene mellett ebben látom az opera vonzerejét, ezért hat ránk mezei nézőkre nagyon, mert attól tartok, mi gyávábbak vagyunk. Talán jobban félünk a haláltól, kevésbé akarunk kockáztatni, inkább meghunyászkodva leéljük az egész életünket, hatalmas kompromisszumokkal és közben fájdalomcsillapítás gyanánt megnézünk például egy Trubadúrt, amelyben vannak hősök, akikre fel lehet nézni.

Toronykőy Attila rendezésében ún. "hagyományos" rendezést kapunk, amely nem nagyon akar többet, mint a művet bemutatni, viszont a húzások nélküli, eredeti változatot kapjuk, még a cselekményt imitáló balettbetét is benne van, amit a szerző a franciaországi bemutatóra írt. (Én nem nézek balettet, de ezt - Varga József koreográfiáját - szerettem, jól illeszkedett az előadásba.)

Juhász Kati díszletén ( a jelmezén nem) érzékelődött, hogy nem nyújtózkodhatott bármeddig, de a tipikus operadíszletre emlékeztető építmény mellett nagyon hatásos és szép volt a színpad fölé függesztett korong, amelyen mintha egy csak gyökerekből álló fa képét láttuk volna. A képben van valami riasztó és vészterhes, néha leereszkedik - egészen olyan, mintha a rendező a végzet közeledésére utalna, amely elkerülhetetlen.

Az előadásban vannak nem egészen kidolgozott mozzanatok, a vívás jelenetei nem elég hihetőek (ez általánosan igaz szinte minden produkcióra, amelyikben van ilyen jelenet, a néző nem is vár többet, esetleg kevesebb zajt), így néha azt érezzük, hogy egy operaelőadáson vagyunk, ahol csak az éneklés a lényeg. A hiányosságaival együtt ez a rendezés is érdekesebb, mint a régi képeskönyv-Trubadúr, nem is beszélve a tavalyi bemutatóról, amely az általam látott legzavarosabb opera-rendezés volt (1985 óta), de olyan elsőrendű énekesekkel, akik miatt jóval visszafogottabban írtam a produkcióról, bár dühített és emléke azóta is kísért,így néhány posztomban fel-felemlítem, még nem sikerült elfelejteni, minden erőfeszítésem ellenére sem. De az Operaház is meggondolta magát és levette, ez jelzi, hogy a nézők kirívó nem-tetszés nyilvánítása ellenére mégsem akarnak erőltetni valamit, és ez jó így. (Akinek a darabhoz van kedve, az nézheti majd július legvégén a Margitszigeten, helyettem is.)

A rendező valóban hagyja kibontakozni az énekeseket, akiket jó hallgatni. Méltán kiemelkedő a sikere az Azucenaként fellépő Wiedemann Bernadettnek, aki olyan természetesen éli a szerepet, mint aki erre született. Sokszor és sok helyen énekelte már - éppen a pesti Operaházban nemigen  volt látható az utóbbi időben, a tavalyi bemutatót is megúszta, annak ellenére, hogy nála ideálisabb Azucena valószínűleg nincs a láthatáron, aki színészileg és énekesként egyaránt alkalmasabb lenne nála. Ami óriási: ebben a nem túl részletező, a szereplőknek túl sok fogódzót nem biztosító rendezésben is megszületett közte és a fiát éneklő László Boldizsár között az a szeretet-kapcsolat, ami nélkül az egész nem érne semmit. Muszáj éreznünk, hogy ennek a Manricónak mégis jobb háttere lett, mint bátyjának, akinek az életéből ez a meleg anyai szeretet és odaadó gondoskodás az, ami hiányzott. Persze ezzel a szerepfelfogással az a bökkenő, hogy azt azért nem tudom elhinni, hogy Wiedemann Bernadett által játszott nő képes lenne egy csecsemőt tűzbe dobni, akár bosszúból, de ez problémaként akár a librettó kapcsán is felmerülhet bárkinek az agyában. (Amikor a négyéves lányomat elhoztam a Trubadúrra, akkor a cselekményből elegánsan ki is hagytam neki ezeket a némileg zavaró részleteket (pl. a máglyát mindenestül).)

László Boldizsár lendületes mozgása Manrico szerepében Sandokánéra emlékeztetett (a fejpánt is segített ebben), van benne kellő lendület, és hihetővé válik ezáltal a szupermansége, az állandó harc, rohangálás, éjszakai szerenád, anyjával való törődés mind belefér egyetlen életbe. Mivel emberemlékezet óta nem láttam hiteles Manricót, akivel ezt a szélsőségesen szenvedélyes történetet valamennyire el lehet képzelni, most megállapítottam, hogy végre látok egy ilyet, aki el is tudja énekelni és a rendezésből is kihozza azt, amit lehetséges. (Mellékesen, ha valaki megnézi, hogy mennyi szerepben látható László Boldizsár, aki nemrég volt Bánk bán, énekelt egy Cigánybáró sorozatot, a miskolci A bolygó hollandiban is ő látható - kiderül, hogy a dinamizmus az énekesből fakad.)

Az általam megfigyelt énekesek közül még egyet nézhettem ezen az estén, mégpedig Kelemen Zoltánt, Luna gróf szerepében. Vele kapcsolatban is az volt a benyomásom, hogy egészen hitelesen hozza a figurát és valóban kitűnően énekel, áriái az előadás csúcspontjai voltak. Rá nézve látjuk, hogy milyen katasztrófákat okozott a szeretethiányos nevelés. Ha kicsit több szerencséje van, és Leonóra őt szereti meg, akkor persze minden másként alakul. (Milyen kár, hogy a megszeretést nem lehet szabályozni, számít a kisugárzás, ami másokat vagy bevonz, vagy nem.) Én jellemzően eddig jobb Luna grófokat láttam, mint Manricókat, és hajlok arra, hogy ezt az elárvult, később elárult férfit sajnálgassam, akinek ráadásul szép bariton hangja is van, és a "minél mélyebb hang, annál jobb" elv alapján is ő lehetne a nyerő.

Aminek örülni lehet, van két nagyon jó férfi-alakítás, nem érezzük, hogy már az éneklés színvonala eldönti a kérdést, hogy kinek járna a lány. Ezt a Leonórát nem, vagy nemigen láttam, Nadia Cerchez Pesten nem énekel. A legteljesebb mértékben elhittem neki a szerelmes, üde és kissé szeleburdi fiatal lányt, aki kedveséhez gondolkodás nélkül odaszalad, nem taktikázik, és később éppígy, nem mérlegelve, hogy a férfi elfogadná-e az áldozatát vagy sem, lenne-e más megoldás vagy sem, feláldozza magát és öngyilkosságot követ el. Annak ellenére, hogy az előadásban végig vele éreztem és megfelelő volt az énekesi teljesítménye ahhoz, hogy át tudjuk élni vele a darabot, csak megemlítendő, hogy énekesként itt-ott hagyott kívánnivalókat, és általam is észlelhetően kevésbé volt színvonalas az alakítása, mint az előbb említett három másik főszereplőé. (Hát igen, Létay Kiss Gabriella az, akivel láttam eddig rendszerint a Trubadúrt, és néha az is megesett, hogy egyedül ő hitette el velem a két pasas szerelmét is, mert mindkét partnere jóval halványabb volt, mint most Nadia Cerchez, akivel ez az előadás viszont olajozottan működött.)

A már említettek mellett Altorjay Tamás lépett fel Ferrandóként, aki alkatilag tökéletes és hangilag sem volt rossz, bár ebben a szerepben is van énekes, akit már megszoktam, ahogy az a korábbi posztjaimból kiderül. Horák Renáta Leonora társalkodónőjeként eléri, hogy jó szívvel emlékezzünk rá, sajnos Verdi erre a szereplőre nem koncentrált.

Összességében jó élmény volt ez a Trubadúr, szeretni lehetett benne az énekeseket, élvezni a zenét (Pál Tamás vezényelt), és ha a rendezést nézzük: soha rosszabb hagyományos stílusút - és inkább legyen ez a repertoáron, mint egy nem logikusan végiggondolt modernkedő.

 

Címkék: Szeged Toronykőy Attila Varga József A trubadúr Erkel Színház Primavera Létay Kiss Gabriella Wiedemann Bernadett Pál Tamás László Boldizsár Altorjay Tamás Kelemen Zoltán Horák Renáta Juhász Katalin Nadia Cerchez

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7512414307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

The Oncoming Storm 2018.09.11. 03:47:36

Látom, nem csak én vagyok elfogult a baritonok irányában :D