Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ha valaki belenéz a Koncertkalendárium áprilisi számába, akkor láthatja, hogy a húsvéti időszakban még a szokásosnál is nagyobb a bőség, két hét alatt legalább öt János-passiót nézhet meg idén, aki szereti, kifejezetten jó énekeseket is lehet hallani templomi ingyenes koncerteken, de természetesen a Zeneakadémia, a Müpa és az Operaház sem marad ki. Ráadásul itt van a közelgő ünnep mellett a BTF is, a tavaszi fesztivál, annak is vannak koncertjei.

Most csak egy rövid nyomhagyó bejegyzés jön a szombati hangversenyről és érintőlegesen említem a vasárnapi János-passiót is, amelyikről tavaly már írtam.

Koncertről igazi kihívás írni egy nem zenekritikusnak egy színházi irányultságú blogon.Azt tudom - részlegesen - leírni, ami menet közben eszembe jutott és nem teljesen érdektelen.

Nem tudom, hogy lehet-e valakinek kedvet csinálni koncertlátohatáshoz, ha magától nem jut eszébe, illetve nincs valaki, aki először odavonszolja, de azért jó lenne, ha így lehetne. Más cél nemigen van, ha valaki elkezd az eshetőségen gondolkodni, már megérte ezt megírni...

A kétnapos hétvégi müpázás első állomása volt ez a szombat. Ragyogó időben mentem végig a Duna parton, kisebb kihívás volt a nagy tömeg ellenére is, mint a jégzajlás idején az idei első újévi koncertre az eljutás, de most így persze nem is éreztem, hogy a kétszer ötven perc gyaloglás különösebb hősiesség lenne, viszont a Szabadság hídtól a Müpáig terjedő sétányt bárkinek szívesen ajánlom. Annyira sütött a nap, hogy egy fotót sem tudtam készíteni.

Erre a napra a műsor különösen sok alternatívát kínált, de mivel már hetekkel előre nyilvánvaló volt, hogy két nekem fontos énekes is fellép, így nehezen tudtam magamat máshol elképzelni, mint éppen a Müpában, Elutaztam Miskolcra egy hónappal korábban, mert A bolygó hollandi előadás Szabó Máté rendezésében szintén feltétlenül érdekelt, és ha ez a két énekes nem lép fel a koncerten, akkor habozás nélkül a Primavera fesztiválra mentem volna ezen a napon is. (Idén két előadást sikerült megnézni csak, a Don Giovannit és a Trubadúrt, illetve a pécsi Macbethet Pécsett, szintén az ütközés kikerülésének szándékával, előre.)

Ennek ellenére, hogy célzottan a Koronázási mise két fellépője miatt mentem, és így a koncert előtt már hetekkel korábban elkezdtem hallgatni a művet (híres énekesekkel CD-n elérhető - Gulyás Dénes, Takács Klára, Kincses Veronika, Polgár László - nem rossz nevek!), mégsem hatott rám. Próbálkoztam, de nem szólított meg. Van ilyen, és van olyan is, amikor valami azonnal üt (nekem ilyen volt a Teremtés), van, amikor élőben nem hat felkészülés nélkül (Évszakok, Tündérkirálynő), felvételről később viszont nagyon. Jelen esetben bevallhatom, hogy néhány meghallgatás után megfontoltam, hogy lehet, hogy mégis A bolygóra kellene mennem, úgyis más a szereposztás, mint amivel az eredeti helyszínen láttam.

Utólag persze egészen nyilvánvaló, hogy miért éreztem kevésnek ezt a Liszt művet. A szerző kihasználta, hogy ott a kórus, ott van négy szólista, és jellemzően mind a négyet egyszerre hasznosította, sok a kvartett, de nem írt nekik különálló áriákat. Igen, se egy szoprán, se egy basszusária nincs a műben, várhatja az ember ötven percen át, de hiába. Talán a tenor hang egy vonallal kiemeltebb helyzetbe kerül, de az sem eléggé.

Élőben persze az egész másként működött. Nagyon közel ültem a szólistákhoz, különösen Kolonits Klárához, akit nagyon szeretek megfigyelni a koncert fellépésein is. Az "én praxisomban" talán őt feszélyezi legkevésbé, hogy most nem szerepben lép föl, hanem magát adja. Ha leszámítjuk a hang szépségét (nem számítjuk le, de vannak pluszok azon kívül is), akkor is ott van az a mód, ahogy zeneműveket megszólaltat a művész, egészen végig hangról hangra átéli azt a zenét is, amelyet más énekel. Szuggesztíven tud még ülni is. Azt hiszem, hogy ebben az átszellemült állapotában a legszebb, olyan mint egy madonna. A fekete bársonyruha most hagyta, hogy a cipője orra kilátsszon, így tudom, hogy ténylegesen nem emelkedett a padló szintje fölé, de azt hihette volna bárki, aki ezt nem látja közelről.

A másik három szólista komolyan követte a kottát, inkább vérbeli profi zenészek benyomását keltették, akik éppen ezt a feladatot kapták és tudják, hogy erre kell most ötven percig koncentrálni. Néha persze pásztázták is a közönséget, ami engem biztosan félelmetes érzéssel töltene el - egy tele Müpa nézte mereven elsősorban őket. Látszott, hogy akkor érezték magukat oldottabban, amikor végre énekelhettek. (Állítólag, aki énekel, az nem fél...- ezért is érdemes csinálni.)

Miután főleg kvartettek voltak, csak egészen villanásnyi időre hallatszott ki egy-egy hang külön is, nekem mind a négy hang tetszett, és Kolonits Klára mellett nagyon jól esett Ulbrich Andrea, a nekem az Operaház színpadáról fájóan hiányzó Brickner Szabolcs és nem utolsó sorban (az általam célzottan legtöbbet hallgatott, mert  gyönyörű basszus hanggal megáldott) Cser Krisztián hallgatása is. (Liszt azt nyilatkozta, hogy kényelmes fekvésű szólamokat írt az énekeseknek - fogalmam sincs, hogy mennyire könnyűek a szólamok, de nem tűnt úgy, hogy a négy művész bármelyike erőlködésre kényszerült volna. Ez a mű talán nem nehéz feladat egy profinak - nekem, nem-zeneértő mezei koncertlátogatónak ez így érzékelődött.)

Így összességében fel tudtam oldódni a zenében, pillanatok alatt eljutottunk a nyolcadik tételig, az Agnus Deihez és azt éreztem, hogy csak most kezdődött el a mise és már megyünk is.

Hasonlóan 3 percnek tűnt a koncert első felében megszólaló Esz-dúr zongoraverseny, amely több ismerősöm szerint a látogatók többségének az igazi vonzerőt jelentette, mert Bogányi Gergely zongorázott. Utólag ezt hihetőnek tartom.

A koncert előtt egy héttel rákerestem erre a műre is és nagy örömmel ébredtem rá, hogy évekkel ezelőtt ezt egy amerikai zongorista versenyen, amelyen öt napig egész nap zongoristákat hallgattam, elég sokszor hallottam a döntőben. Így ezt jól ismertem, bár egyébként alig járok ilyen koncertekre. Ezen a napon jobban rá voltam erre a műre hangolódva, mint a misére, és a koncertnek az volt a legfontosabb hatása, hogy érzem, a közeli jövőben sok Liszt felvételt fogok ismét hallgatni, főleg éppen a zongorára írt darabjait.

A zongoraverseny hallgatása közben nemcsak a fent említett amerikai emlék jutott eszembe, hanem egy másik is. Jura Margulis zongoraművészt többször láttam 2010 decemberében szintén Amerikában Lisztet játszani, és embert nem hallottam sem előtte, sem utána ennyire átélten interpretálni a mi zeneszerzőnket. A youtube-on is elérhető, mindenkinek javaslom. Lisztről mindig az ő kinti koncertjei jutnak eszembe.

Bogányi Gergely sem hagyott hiányérzetet. Hét éves egészen terméketlen zongoratanulmányaim ugyan rengeteg és folyamatos kudarcélménnyel láttak el, de mégis nagyon élveztem, hogy közelről láthattam, ahogy zongorázik és élveztem azt a könnyedséget, ahogy leüti a billentyűket. A partnere az Osztrák-Magyar Haydn Filharmónia volt, Rossen Gergov vezényelt.

II.

Virágvasárnap nagypénteki történetet nézni, eleve hatalmas kontraszt. Ma a városban látható volt Bach rekonstruált Márk-passiója, amelyet beterveztem, de végül nem mentem el rá, a Müpán kívül két templomban énekelték a János-passiót és épp ezen a napon volt Alföldi évad elejétől beharangozott nagyszabású Passió XXI. című előadása is, amely egyszeri esemény volt. Passió minden mennyiségben.

Én újranéztem   Gábor Sylvie János-passióját, amely valóban általános érvényű emberi történet lett, az egyes ember tragédiája, aki kiemelkedik a tömegből, amely először isteníti, majd elárulja. (Az istenítés kimarad, azt csak hozzáképzeljük a bibliai ismereteink alapján, és persze a műben elhangzó korálokban azért benne van. De a koncepciós per és a tömeg által kikényszerített megfeszítés előtt mégiscsak ott van három év sikertörténete, Jézus egyre fokozódó népszerűsége, amely éppen a virágvasárnapi körmenetben csúcsosodott ki.) Az előadás legfeszültebb része éppen az a folyamat, amelyből kiderül számunkra, hogy Pilátus, aki az ítéletet kimondja, nem tud semmilyen okot felfedezni, amely indokolná a kivégzést, de mégis enged a tömeg nyomásának. Idén ebbe a szerepbe Kovács István - valószínűleg nagy kevés próbával -  beállt, hiteles, formátumos alakítást nyújtott.(Láttam már Jézusnak is, egy színésznek módja van az élet által nyújtott helyzeteket gyakran mindkét pólusról átélni.)

Mivel erről  tavaly  részletezően írtam, most csak megemlítem, hogy még a színvonalasan és nagy odaadással éneklő szólisták (Cser Krisztián, Megyesi Schwarz Lúcia, Horváth István) közül is kiemelkedett Szemere Zita, aki megint csodás. Idén is az az érzésem, hogy akármit kap, azt egészen átéli, legyen az apáca A kármelitákból, vagy erdei madár a Siegfriedből. Lehet, hogy vacak dolog egy Passió után, de az volt rám legmélyebb hatással, amilyen mély szeretettel  az első áriáját énekelve Jézusra nézett. Az ő tragédiája érintett meg legjobban, ahogy végig kellett néznie a szeretett ember tárggyá válását, majd pusztulását, anélkül, hogy bármit tehetetett volna az érdekében. Ha nem is ilyen végletesen, de a hétköznapokban is megéljük, hogy látjuk valakinek az önsorsrontását, esetleg kombinálva a külvilág ellenséges hozzáállásával, és tehetetlenek vagyunk. Ilyen áttételes gondolataim támadtak Szemere Zita - időben egyébként rövid - színpadi létezése kapcsán. 

(Néha előfordul, hogy valaki mindössze négy percet van színpadon, és több jut eszébe az embernek róla, mint a főszereplőkről, én ezt be is szoktam vállalni, sőt nem egyszer kritikát is kapok a szövegbeli aránytalanságok miatt, de ez van. Ez egy blog, és arról írok, ami éppen eszembe jut, illetve amit megírhatónak találok. Mert öncenzúra is létezik, mégha nincs is szerkesztője az embernek, aki a fejére koppintana.)

Mivel az előadás a tömegről szól elsősorban, rendkívül örvendetes, hogy nagyszerű a tömeg (a Cantemus kórus) mozgatása, és ebbe a szűk terjedelembe is be kell férjen Nádasdy András koreográfus említése. Jól illik a koncepcióhoz nagyon.

Mi a nézőtéren éneklők között ültünk, a kórusversenyen résztvevők énekeltek előttünk (amelynek ez volt a nyitóhangversenye), nemcsak az Akadéimai Kórustársaságtól hallhattuk a korálokat. Külön élmény volt ezt megtapasztalni és nem először sajnáltam, hogy nem volt elég jó a hangom a karénekhez. Örülök, hogy még egyszer nézhető volt ez a passió és továbbra is remélem, hogy a fiatal rendező még számos lehetőséget kap és azokban meg is tudom majd nézni.

A Budafoki Dohnányi Ernő Zenekart Hollerung Gábor vezényelte.

ps. A nagyszerű előadást némiképp zavarta nekem, hogy a szomszédok - külföldi kórusok tagjai szemmel láthatóan - unták a műsort, telefonjukat piszkálták, de még ennél is jobban, a baloldalon kattogtató fotós. Nagyon hallatszott, nem szabadna fotóst engedni a nagyszerű akusztikájú Müpába, mert zavaró. Volt főpróba, mehetett volna oda. A program gazdájától ezt a húzást zokon vettem.

 

Címkék: Bogányi Gergely Opera Hollerung Gábor Cser Krisztián Kovács István Brickner Szabolcs Müpa Kolonits Klára Nádasdy András Szemere Zita Ulbrich Andrea Cantemus kórus Akadémiai Kórustársaság Rossen Gergov Osztrák-Magyar Haydn Filharmónia Budafoki Dohnányi Ernő Zenekar

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3912412395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.