Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ahogy a dátumból is látszik, lassan két hete volt ez az én nagy csütörtököm, benne A kutya különös esetével, A bolygó hollandival, operabeavatóval és végül nagyon nem utolsó sorban, mindezt betetőzte Az "Elza, avagy a világ vége", amely szellemes, fordulatos és szórakoztató volt, sőt még gondolatgazdag is.

Jött két fiatal srác, Benkó Bence és Fábián Péter, a K2 Színház vezető párosa, fogták Babits "Elza pilóta" című regényét, kiragadták belőle a leghasználhatóbb alapötleteket, írtak egy izgalmas darabot, amely ráadásul lényegileg ugyanúgy a kultúra és az emberiség értékeinek pusztulásával foglalkozik, mint a kiindulópontjuk, azzal a minimális eltéréssel, hogy ami létrejött az a teljes előadás alatt végig lekötötte a közönséget, élvezni lehetett, míg a Babits mű - "a magas kultúrában" szokatlan és invenciózus ötleteit leszámítva nagyon túl van írva, legalább annyira, ha nem jobban, mint az én bejegyzéseim. (A könyvet ebből az alkalomból újraolvastam, és minél jobban haladtam benne, annál inkább nőtt a csodálatom az átírók iránt...) 

Az Elza Miskolcon - a Játékszínben -  havonta egyszer nézhető csupán, legközelebb ÁPRILIS 2-án.

elza-vagy-a-vilag-vege-original-89647

Az előadáson teltház volt és szinte csak felnőttek jöttek, fiatalabbak, idősebbek vegyesen. Ami igazán nagyszerű - azon kívül persze, hogy egy meglepő fordulatokban bővelkedő kortárs magyar drámát láthattunk -, most is megfigyelhettem, hogy a szerzők sikeresen beépítik a klasszikus magyar szerzők műveit, mégpedig úgy, hogy aki nem ismeri a forrásokat, nem veszi észre, hogy lépten nyomon idézgetnek, mert a párbeszédek részét alkotják. Jó sok Babits, Ady, József Attila volt benne.Aki megnézi az előadást, megismeri a szerzők markáns véleményét arról, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad és miért szárad le, ha újra nő.

A Szkénében látható Röpülj lelkem! kapcsán volt korábban ez a kellemes érzésem, hogy a magyar lakosságból  legalább ez a két fiatalember hasznosítja - ráadásul drámaíróként - azt, amit tanult a magyarórákon, és nem csak a padot melegítették annak idején. Ami nagy szó: a közönség többségének nevetéséből érződött - nemcsak a Szkénében annak idején, hanem most Miskolcon is, hogy igenis vannak még emberek, akik értik és élvezik ezt az intertextuális játékot, vevők ezekre az utalásokra. Még nem halt ki egészen a kultúra, bár a hanyatlását jövendöli ez a darab is,  ahogy már 1931-ben Babits is ezt jósolgatta ("ideje, hogy eltűnjön a világból a dekedens kultúra régi maradéka").

Miután ez egy akció-thrillernek (vagy űrscifinek) is tetszés szerint nevezhető alkotás, igazán tojástáncot lejt, aki írni tervez bármit is a részletekről, mert talán szerencsésebb, ha mindenki fordulatról fordulatra éli végig a történetet a főszereplővel. Az az érzésünk néha, mintha alaposan megpörgetnének minket, annyira valószínűtlen az egész. Közben a szórakozást nemcsak a versidézetek, de egyéb szövegpoénok is biztosítják. Aki látott már Mohácsi-rendezést, érzi a hasonlóságot (pl. játék a nevekkel, az "igen-nem" ismételgetése) - ezek a technikák ismerősek, de ettől még azoknak is működnek, akik felismerik a tanítványok munkájáról a mester hatását. Miskolcon ez kevésbé valószínű, elenyészően kevesen lehetnek, akik eljutnak színházba Pestre vagy más vidéki városokba, ahol Mohácsi előadások láthatóak voltak az utóbbi években. Majd most, amikor áprilisban jön a Játék a kastélyban bemutatója, akkor fogják az Elza eddigi nézői esetleg felfedezni a két csapat alkotómódszere közötti hasonlóságokat.

Miután ez a történet a jövőben játszódik, az örök harc korában, amikor csak a nagymama emlékszik vissza gyerekkorából, hogy milyen volt az élet egykor, háború nélkül, és amíg az első rész ezt a jelent mutatja be, amelyben az emberek  bunkerekben élnek, már egészen hozzászoktak a permanens készültségen kívül ahhoz is, hogy a háború megúszására kiskapukat vegyenek igénybe: jelen esetben a mű azonnal egy igazán drasztikusan meghökkentő jelenettel indul, amely ehhez kapcsolódik és ennek az ötlete már a Babits-regény egyik megjegyezhető motívuma is. Abszurd az egész helyzet, milyen áldozatra képesek a szülők, hogy gyermekük puszta életét megmentsék, akár annak az árán is, hogy az az élet nem lesz teljes. Mi nézők ezt látjuk és nevetünk az egymás után egy óra tíz percen át sorjázó borzalmakon, de annyi geg által jelenik meg minden, amit látunk, hogy nem tehetünk mást.

Babits eleinte elmossa a történet helyszínét, voltaképp akárhol megeshetnének ezek az események, de a vége felé csak elkottyantja, hogy Magyarországra gondol, sőt azon belül a szereplő Sz betűvel kezdődő szülővárosára. Az átíró szerzőpár viszont a szereplők neveivel azonnal jelzi, hogy ez a fantasztikus történet kötődik a színház közvetlen környezetéhez és a városhoz, (Miskolczi Elza, Görömbölyiné, Arnóti Dezső, Bőcsi Jónás, Hejő Csaba, Mályi Margit), és ezek a nevek önmagukban is vicces hatást váltanak ki.

Az első rész egyik központi alakja az, akinek a legkevesebb szövege van, viszont meghétszereződik és ezáltal bravúr-szerep lesz Farkas Sándoré, aki hét katonatestvért jelenít meg egymaga, ügyes rendezői megoldással, néha önmagával is beszélgetve. Miskolczi Máté, Márk, Lukács, János, Gáspár, Menyhért és Boldizsár valóban nehezen megkülönböztethető, hiába szolgálnak más-más rendfokozatban és eltérő a hozzáállásuk a helyzethez is. A háború jelenléte ennek az egy színésznek a vibrálásában, ide-oda szaladgálásában is megjelenik és Jeli Sára Luca látványa alkalmas arra, hogy az előadás helyszínéül szolgáló bunker nyomasztó hangulatát megteremtse.

A második rész egészen más húrokat penget, kicsit olyan a darab, mint amikor egy repülő nekifut, felgyorsul és nincs más hátra, elemelkedik a földtől. Egy idő után, ahogy az űr-téma (bolygók, naprendszer miegymás) bejött, még az előadás közben bekattant, hogy egész délután A kutya különös esetében, a Hollandiban meg pláne, jelen volt ugyanez a motívum. Ennél kevésbé feltűnő, hogy minden előadásban láthatjuk az emberek közötti kapcsolattartás nehézségeit, sőt lehetetlenségét, csak ez annyira jellemző témája a színháznak és a művészetnek általában, hogy mindig csak azt halljuk és már fel sem tűnik, hogy hosszú az út lélektől lélekig és köztünk a jeges űr lakik. Mert tényleg így van. A napi életünkben is rendkívül jól hozzászokunk a felületes kommunikációhoz, hogy elég legyen az is, ami nem elég, és aztán a még kevesebb és a még annál is kevesebb is.

A kultúra hanyatlása mellett ez a másik fő probléma-felvetése az alkotóknak, felmutatnak nekünk nem kevés embert, akik mind remekül alkalmazkodnak az adott keretekhez, a politikai viszonyokhoz, kevéssé fontolják meg, hogy inkább változtassanak a helyzeten. Ebben a korban a világot leginkább elszenvedni lehet, nem átalakítani, illetőleg az előbbivel kísérletezik a többség.

A szerzőpáros mindazonáltal próbálkozik, hátha mégis úgy lehetne, és ez a merészség az előadás második felében már grandiózus méreteket ölt. Ha valaki a színlapot alaposan elolvassa, lát ott ilyen nevet is: "Babits Mihály Nyugatos kém", aki a második részben majdnem Elza-fontosságú szereplővé válik és ketten együtt izgalmas párbeszédeket folytatnak, amelyek a regénybeli Professzor-Elza diskurzusokra rendkívül halványan, de mégis emlékeztetnek. Ez az új Elza - ha lehet -, még egy vonallal bátrabb lesz, mint elődje és bízhatunk kicsit benne, hogy valahol, valamikor majd jó élet várja - egy másik bolygón. Sajnos ezt az érzetet a Babits-regény nem biztosítja, még haloványan sem.

Miután ennél több körülírásra nem futja a történet kapcsán, még legyen szó legalább említés-szinten a szereplőkről.

A Miskolczi család egymástól jelentősen eltérő modorú katona-fiain túl, még egy leánnyal is büszkélkedhet - ő lenne a sokat emlegetett Elza, akinek a szülinapjával kezdődik az eseménysorozat. Prohászka Fanniról nem lehet kevesebbet mondani, hogy egészen ideális a szerepre, Babits is egy hasonlóan lendületes, elszánt és a környezetébe bele nem simuló figurát mutat nekünk a regényben. Első nagyszabású belépőjekor is azonnal tudjuk, hogy nem véletlenül ő a címszereplő, a maga oldalára állít minket, végig drukkolunk neki, hogy sikeresen valósítsa meg az elképzeléseit. Mi biztosan nagyon akarjuk, hogy ebben a szörnyű világban legalább legyen egy ember, aki nem pusztul el.

Az átírók a szülők karakterét valóban a felismerhetetlenségig átalakították. Nem érdekelte őket a lányáért aggódó hisztérikus alkatú asszony, aki náluk mindössze eltűri, hogy az elkerülhetetlen események bekövetkezzenek. Szirbik Bernadett mellett a családfő szerepét Harsányi Attila kapta, aki eredetileg nem volt orvos (de jó ötlet, hogy az lett), és különösen eleinte az ő tevékenysége áll a figyelmünk középpontjában, csak később kerül a szülői pár a perifériára. Kettejük közül az atya szerepe feltétlenül hálás, a darab kezdése az előadás egyik legerősebb pontja, könnyen vissza lehet rá emlékezni.

Fandl Ferenc is a produkció nyertesei közé tartozik, mind házvezetőnőként, mint Babitsként emlékezetes, Feczesin Kristóf szintén ideálisan megválasztott szereplő Elza szerelmesének, sőt még valahogy a lelepleződése utáni helyzetét is el tudjuk fogadni. Még így érezzük, hogy karikatúraszerű, ahogy a legtöbb szereplő is (Molnár Anna nagymamaként például), de még így is messze több esélyt kap a fiúktól, mint Babitstól, akit túlságosan nem érdekelt.

Kokics Péter és Czakó Julianna kettőse viszont kihasznál minden esélyt arra, hogy megjegyezzük őket. Egy Fábián Péter interjút olvasva egyértelmű, hogy munkamódszerük hasonlít a Mohácsi testvérekhez abban is, hogy a szövegbe is beépítik a színészek improvizációit, így nyilván az egyes szerepek attól is jobban színesedtek, ha a tulajdonosuk többet akart kihozni belőlük.  (És nyilván ez meg alkat kérdése, a színészek elsősorban arra vannak bedresszírozva, hogy engedelmeskedjenek és azt csinálják, amit mondanak nekik, nem a kreatív improvizációra.) Az előadásban nem túl sok szöveggel, de mégis erős jelenléttel papként láthattuk fellépni Szegedi Dezsőt is, aki amióta az eszemet tudom, mindig a Miskolci Nemzeti művésze volt és az ilyen "kísérleti előadásokban" mindig valahogy belekerült. Valószínűleg mégis üdítő lehet egy-egy ilyen kilengés-kalandozás a színészek számára is, és ahogy néztem a játszókat, azt hiszem élvezték is ezt a közös munkát.

Végül nem maradhatnak ki a további K2-es alkotók, Horváth Szabolcs, mint a zene összeállítója és Rózsa Krisztián, aki Elza jövendőbelijeként egy túlélési lehetőséget kínál, de van benne valami olyan erősen ellenszenves, hogy mi is a Dezső, azaz Feczesin Kristóf pártját fognánk. (A kicsit (?)  klisészerű szerelmi szál is az átdolgozók leleménye, a regény távlatából nézve érdekes már az is, hogy tudták felturbózni az eredeti alapanyagot.)

Összességében egy remek színházi nap tökéletes lezárása volt az Elza, amely hosszú távon nyomot hagy, mind a felvetett gondolatok, mind a formai megvalósítás miatt. Örültem, hogy jó sorsom pont ezen a napon juttatott el Miskolcra, és másnap pedig visszatérhettem - egy bükki túra után - a pesti színházi világba, de arról a két pénteki előadásról már be is számoltam. (Téli rege, A tisztességtudó utcalány)

 

 


 

Címkék: Miskolc Rózsa Krisztián Harsányi Attila Szegedi Dezső Kokics Péter Fábián Péter Czakó Julianna Horváth Szabolcs Jeli Luca Benkó Bence k2 színház Fandl Ferenc Molnár Anna Feczesin Kristóf Prohászka Fanni Szirbik Bernadett Farkas Sándor Elza avagy a világ vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5512330193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.