A bemutató óta (2015. október) tervezem Szűcs Nelli önálló estjének megtekintését, amely a Nemzeti Színház egyik stúdiójában készült és most jutottam el rá, mégpedig a Marczibányi téri vendégjátékára.
Egyszemélyes előadás, de kétség sem fér hozzá, hogy Szűcs Nelli képes a közönségét majdnem két órán át egyedül is lekötni. Átjön, hogy fontos számára a kiválasztott személyiség, Fedák Sári életének bemutatása, és nemcsak a közös származási hely, a beregszásziság miatt, de még inkább azért, mert a színészet mindkettejük nélkülözhetetlen létformáját jelenti. Az általa, illetve a rendező Dávid Zsuzsa által válogatott Fedák-idézetek, levélrészletek számos alkalommal arra utalnak, hogy e sorokat a saját nevében is mondhatná.
Hasonló sorsközösséget éreztem legutóbb Lázár Kati Jászai-estjén, és akkor is, most is megtapasztalhattuk, hogy a közönséget egy jelenleg élő nagy egyéniség tudja igazán közel vinni valakihez, akiből mára leginkább csak a hírneve és a legendája maradt, kevesen ismerik behatóan az életét.
Ez a Fedák-est felettébb alkalmas a mezei nézők ismereteinek bővítésére, a gyerekkortól haladva előre végigtekinthetjük a megidézett művész szempontjából, leginkább saját sorai segítségével a legfőbb állomásokat, ráadásul mindezt sok humorral. A rendező igyekszik mindent megtenni, hogy színpadi mozgásokkal változatossá tegye az előadást, sőt néha közben még azt is éreztem, hogy ennél kevesebb akció is elég lenne. Az előadás után két nappal viszont már nem zárom ki, hogy ez a "túlmozgásosság" magát Fedák Sárit is jellemezte, ezért lett ilyen az előadás stílusa.
Mindenképp szerencsés megoldás az előadás központi kelléke, egy fehér zsinórokból álló függöny, amelyen könnyen át is lehet haladni és rá is lehet vetíteni - mindkét célra hasznosul. Ezen kívül néhány ruhát, egy nagy bőröndöt látunk csak - nem a látványon van a hangsúly, hanem az egyetlen szereplő színészetén.
Az előadás egyértelműen intim térbe készült, így kevéssé alkalmas rá a Marczi nagy terme, amely ráadásul alig van félig tele (bár ez is több ember, mint akiknek a Nemzetiben játszhatják), nem tesz jót az előadás hangulatának sosem, ha nincs telt ház. A közönség szinte kizárólag nyugdíjasokból áll, akik nyilván rendszeres látogatói a művelődi házba gyakran behozott vendégjátékoknak. Annyira kár, hogy egyetlen színház sem tart valamiféle tanfolyamot a mobiltelefonok használatáról, és ilyen közönségnél szinte biztosra vehető, hogy lesz olyan ember, akinek a telefonja bele fog szólni az előadásba. Most is volt - Szűcs Nelli reagált is rá, nyilván zavarta, még ha zökkenőmentesen tudta is folytatni szerepét.
A kiválasztott részletekhez igazodva, hol Fedák Sáriként, illetve Fedák Sáriról beszélt, aki izgága, eleven személyiségként jelent meg, sőt nagyobb szerepeiből énekelt is. El lehetett hinni, hogy valaki 475 alkalommal énekelte el a János vitéz címszerepét, nőként.
Maradéktalanul érvényesült az a szándék, hogy Fedák Sáriról keringő hamis képzeteket is felülírják, és roppant fontos mozzanata volt az előadásnak az is, amelyben elhangzik, hogy "nem lehet színházat párt és szakszervezeti alapon igazgatni."
A friss híreket, a mai színházi fejleményeket nézve (lsd. Jordán Tamás pályázatának el nem fogadását Szombathelyen) csak remélhetjük, hogy egyszer valóban bekövetkezik az az idő, amikor a színház a darabokról, nagy egyéniségekről fog szólni, amilyen pl. Fedák Sári volt és amilyen a ma is köztünk élő és játszó Szűcs Nelli. Utóbbit most kell nézni, most kell megbecsülni, sokkal kevesebbet fog nyomni a latban, ha valaki majd ötven vagy száz év múlva egy hasonlóan érdekes Szűcs Nelli-előadást készít majd...
