Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Egy hete láttam a Trafóban a Forte Társulat immár 14 hónapja bemutatott és azóta a POSZT-ot is megjárt előadását, amelynek szövegét Keresztury Tibor írta Tar Sándor novellái alapján és Horváth Csaba, a társulat vezetője rendezte. A Trafó műsorszerkezetét ismerve, feltételezhető, hogy ahogy már a tavalyi évben is történt, úgy idén is időről-időre elő fog kerülni néhány alkalommal ismét, így a napi ajánlóimban majd fel tudom rá hívni a figyelmet még négy-öt évig biztosan - de nem lepne meg, ha még tovább is tartana ennek a nagyon szépen kidolgozott, arányosan szerkesztett produkciónak az élete, amely azokról az emberekről szól, akik egy másik Magyarországon élnek, és egészen biztosan nem járnak színházba, mint mi, akik viszont igazán szerencsések voltunk ezen a szerda estén.

Az előadásról a POSZT alkalmából készítettek egy 2 perces összefoglalót a youtube-ra, ha valaki fontolgatja a megtekintést, akkor ez többet elárul a látványról, mozgásról, mint akármilyen cikk. Amennyiben valaki még Tar Sándor novelláit is ismeri, akkor egész jó közelítéssel eldöntheti, hogy kell-e neki az előadás, vagy sem.

Tar Sándor amilyen keserves képet fest a vidéki Magyarországról, éppolyan hálás forrás színdarabokhoz is, ahogy ez nem is túl régen kiderült az Ódry Színpad Nincstelenek című előadása kapcsán, amely alig valamivel előzte meg ennek az előadásnak a premierjét.

Ha valaki megnézte a trailert, akkor láthatta, hogy szó nincs kisrealista játékmódról, Mocsár Zsófia díszlete és Benedek Mari jelmezei utalás szinten fejezik ki a bemutatni kívánt közeget ( a fal kopott, fakó zöld linóleummal van bevonva), de ez elég is nekünk.

A nézők számára mostanára ismerőssé vált a "fizikai színház" kifejezés, Horváth Csaba alkotásmódjában a táncnak, a stilizált mozgásnak van a legfontosabb szerepe, illetve ezúttal a narrációnak - a szereplők egyszerre láttatják magukat kívülről, illetve meg is személyesítik az általuk játszott karaktert. Csapatmunkáról van szó ismét, amelyben az egyes szereplők jól el is különíthetőek, de az összbenyomásunk mégis az, hogy egy közösség sorsát figyeljük, amelynek minden tagja tragikus sorsú, csak másként. Krisztik Csaba megnyomorodott és elbocsájtott munkás, akit ráadásul a felesége is megcsal (Zsigmond Emőke), a fia (Fehér László) is megtagad, ő az, akire a legtöbb figyelem irányul. Szuggesztív a jelenléte, mint mindig - csak a tekintetéből is kifejeződik helyzetének kilátástalansága. Ami az előadásban nagyszerű, az üres térben, kevés kellékre támaszkodó színészek mind erőteljesen hatnak, együtt és külön is. Pallag Márton kamaszfiúként a többiek ugratásának tárgya, akikről néha az a benyomásunk, hogy segíteni is szeretnének rajta, Andrássy Máté a nagymellényű és mindent jobban tudó munkatárs, aki játssza az életművészt és legalább a többiekhez képest nagymenőnek mutathatja-érezheti magát. Földeáki Nóra tapasztalt öregasszony, aki zugpálinkát mér és így tartja magát a figyelem középpontjában. Horkay Barnabás ismét a legnyaktörőbb akrobatikus mutatványokkal állítja el lélegzetünket és ebből is tudjuk, hogy a fizikai színház nem minden színésszel működhetne így, ráadásul ezek a mozgássorok teljes egészében karaktere kétségbeesett helyzetét fejezik ki, kicsit sem öncélúak. A legtöbb szereplő ( a továbbiak, akiket eddig nem említettem: Kádas József, Kurta Niké, Nagy Norbert, Novkov Máté) nemcsak egy alakban jelenik meg, de akár az üzemben, akár a nyírségi faluban vagyunk, nem érezzük, hogy lennének valódi perspektívák a bemutatott emberek előtt.

Az előadás feszültségét a mozgássorok egyszerűsége, harmonikus kidolgozottsága, a hangszerkíséret nélkül is tisztán felcsendülő énekhang és a történetben szereplő emberek sorsának reménytelensége adja - megint csak Illyés Gyula közismert sora jut eszembe róla:"ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja". 

Igen, két órára föloldja, mert az előadás szépségében és a játszók összhangjában lehet gyönyörködni, de eközben átérezzük a tehetetlenségünket, azt, hogy semmilyen ráhatásunk nincs erre a másik világra, és a benne élőkre, akiknek a novellák keletkezési idejéhez képest még talán nehezebb is lett a sorsuk, ez az, amit gyaníthatunk a látottakból. És a helyzetük korántsem oldódott meg azóta sem...

Címkék: Trafó Horváth Csaba Fehér László Nagy Norbert Krisztik Csaba Andrássy Máté Zsigmond Emőke Forte társulat Kádas József Horkay Barnabás Pallag Márton Benedek Mari Földeáki Nóra Kurta Niké Novkov Máté Mocsár Zsófia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2012293303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.