Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az egész hétvégém Sevillában telt, persze virtuálisan. Péntek délután és szombat este megnéztem a Müpában A sevillai borbélyt, a Dohnányi Zenekar előadásában, a maradék időben írtam róla a blogot és mire készen lettem vasárnap kora délután, már mentem is az Operaházba, hogy negyedszer lássam Oberfrank Péter rendezését.

Ebből a mondatból bárki azt szűrheti le, hogy azért, mert annyira szeretem a darabot vagy-és az előadást. A darabot igen, de a rendezés problémáiról már háromszor is írtam, de mit tehetek, ha egyszer a felkért szereplők olyan csábítóak, hogy visszaültettek. Nem bántam meg a 15+. Carmen-nézést, az évadban látott egyik legjobb operaélményem lett ez. Mondhatjuk egyszerűen: csoda történt.

FB IMG 1487603825058

Szerencsére minden rendezéshez hozzá lehet szokni, és minél többet nézi az ember, annál hajlamosabb a végén már csak legyinteni arra, ami először felháborította.  Most a negyedszeri megnézéskor már nem foglalkoztam se a pom-pomlányokkal, se az esernyős koreográfiával, a takarítókkal, a tömeg mozgatásával és más hasonlókkal, örültem, hogy egyszer végre van olyan szerencsém, hogy mind a négy főszereplő jól lett kiválasztva és bebizonyították, hogy más nem is számít igazán.

Ami további szerencse, hogy nemcsak a négy főszereplő, de a többi szólista is igazán él a szerepében, köztük Egri Sándor Zunigaként, aki szintén billeg a hivatás és a szerelem között, de nem lesz belőle Carmen kiválasztottja, illetve Carmen barátai - Mukk József, Fülep Máté, Moralesként pedig Káldi Kiss András úgyszintén megjegyezhető.

Az említetteknél még sokkal lényegesebb Carmen két barátnője, Szakács Ildikó és Várhelyi Éva. Mindketten érezhetően egyéniségek, nem összekeverhetőek, szintén csábítóak, érdekes lehetne az ő történetük is, de valószínűleg kicsit kompromisszumkészebb életet élnek, a kártya ezért dob nekik egy-egy élettársat, nem pedig halálos fenyegetést. Én nagyon szerettem az előadásnak azokat a részeit, amikor Carmen ezek között az emberek között beilleszkedve létezett, minden reakciójából éreztük, hogy köze van hozzájuk, nem tőlük függetlenül van a színpadon. Ez egyben jelzi, hogy képes arra, hogy másokkal együtt éljen, másokra tekintettel legyen - ez a Carmen nem deviáns lény, és ez a vele játszókon is nagyban múlt. Igazán jó, amikor Várhelyi Éva és Szakács Ildikó egymásra néznek "hát ez milyen már! nem őrület?" kifejezéssel az arcukon, sőt ezt Carmennel is megosztják, miközben Michaela éppen az anyja emlegetésével hurcolná magával Don Josét...Ilyenkor érzi a néző, hogy általuk TÉNYLEG történik valami a színpadon.Játszótársak nélkül nem megy, ahhoz, hogy Mester Viktória ragyogni tudjon, kellenek a felsorolt énekesek is.

A kórustagok némelyikén is látszott, hogy valóban reagálnak a hallottakra, ez se volt rossz. (Említődjék meg, hogy a Honvéd Férfikar is erősítette az Operaház énekkarát és gyermekkarát. Vannak benne énekesek, akik néha szólistaként is működnek, őket is igyekeztem figyelni, amennyire a főszereplők engedték - nem túlzottan, mivel intenzív játékukkal erősen lekötöttek.)

Michaela az előadás két részében jelenik meg mindössze, nem sokat látjuk, de nagyon hangsúlyos. Ennek a rendezésnek nem hátránya, hogy kicsit megváltoztatta a hagyományos "szende lány" beállítást, ez a Michaela rátermett, évődik a katonákkal, az egyiküket szódával is lefröcsköli, és igazán csinos, mindenkinek tetszik. Sminkeli magát, tehát vonzani akarja a férfiakat, szó nincs arról, hogy jelentéktelen szürke veréb lenne, sőt...Személyes tragédiája, hogy Don José benne a gyermekkori játszótársat, vagy szomszédot látja mindössze, és idegesítő módon csak az anyját emlegeti folyton. Van olyan értelmes, hogy észrevegye, hogy reménytelen az ügy, emiatt érezzük lehangolódását már az első találkozáskor is. Pasztircsák Polina átélhetővé teszi a sorsát, nemcsak gyönyörűen énekli el, méltó a szerep korábbi birtokosaihoz, Fodor Gabriellához, Létay Kiss Gabriellához - akikkel én Michaelát bevéstem magamnak. Most is átfut a fejünkön, hogy mennyire más élete lehetett volna Don Josénak, amennyiben ezt a lányt választja. (De ha jobban megnézzük, lehet, hogy nem sokkal jár jobban akkor sem, ha tőle válik függővé, nem Carmentől, nála is gyengébb egyéniségnek tűnik.)

Bretz Gábort az utóbbi tíz évben többször is láthattam torreádornak. Most a legutóbbi alkalom óta hosszabb szünet telt el, és megállapíthattam, hogy egyre többrétű a játéka, elmélyült a szerepben, nem véletlenül járta be vele a MET-et, a Scalát, a Covent Gardent, és még sok más operaházat Lipcsében és Tokióban, túlélt tíznél többféle rendezést és ezeknek a tanulságait önkéntelenül is mind beépítette. Általa láthatunk egy kissé nárcisztikus, rendkívül magabiztos és a nőkkel bánni tudó életművészt, aki Carmenban felfedezi a hozzá illő társat, nem akarja bekorlátozni, képes várni a megfelelő időpillanatra és őt is sajnáljuk, hogy elveszíti a biztosnak ígérkező boldogság lehetőségét.

Mindhárom jelenete hangsúlyos, az ismerkedés az elején, amikor egyszerre foglalkozik a három barátnővel és csak végül szemeli ki Carment, a párbaj is Don Joséval, amikor tekintélyt parancsolóan lép fel fegyver nélkül is és kiemelten hangsúlyos, amikor távozásakor a későbbi győzelem biztos tudatában simítja meg szerelme vállát úgy, hogy abba ne lehessen belekötni senkinek, illetve az előadás végén, amikor néhány percig harmonia árasztja el a színpadot és Carment már-már többgyerekes családanyának kezdjük látni, aki révbe ért az "igazi" mellett. 

Ennek az Escamillo alakításnak az egyik lényegi eleme az elegancia és a magabiztosság, mindkettő belülről fakad és nem külső máz, emiatt roppant erős, mégis látjuk benne a szerelmes és életszerető, éppen ezért nagyon vonzó férfit is. Bretz Gábor úrrá lett a rendezésen, egy jelenség vonul végig az előadáson, legyen a hely a dohánygyár előtere, a szedett-vedett csempésztanya vagy az aréna környéke. Mindegy a díszlet, dominál, ahol van. (Legközelebb Hamburgban lesz torreádor, március végén három alkalommal, majd húsvétkor itthon énekli megint a Parsifalt, ahogy tavaly is.)

Amíg a torreádorok rendszerint akkor is megfelelőek, ha csak a szerep felületét játsszák el, és Carmenben csak egy ennedik könnyű kalandra lesnek, sokkal lényegesebb szereplő Don Jose, aki Carmen végzetes tévedésévé válik. Az "én praxisomban" itt szokott lenni az előadás gyenge pontja, kevésszer tudtam teljes egészében elfogadni egy Don Jose alakítást. Nyári Zoltán volt eddig az, akinek leginkább elhittem, de ma azt éreztem már szinte első látásra, hogy  Francesco Pio Galasso telitalálat, és talán a nevét is sikerül majd megtanulnom. Már most reménykedem, hogy más produkciókra is visszahívják.

Ahhoz a Carment eleget hallottam már, hogy ne érzékeltem volna, hogy nem volt egészen hibátlan az éneklése, de ez nem zavart, miután sokkal nagyobb érték számomra, hogy maga a figura nemcsak hiteles és elfogadható Don José értelmezésnek, de ennél sokkal több is: szerethető. Sajnáljuk, vele érzünk és drukkolunk, hogy jöjjön meg az esze, ne hajszolja tovább azt, amit nem érdemes. 

Látjuk benne valóban az egyszerű, egyenes és feltétlenül tisztességes falusi fiút, aki Carment egész életére választotta ki, nem tudja elképzelni, hogy számíthat az érzelmek változása, hiszen ő maga állhatatos. Az életet nem látja túl bonyolultnak, valószínűtlen, hogy Carment igazán érti és megismerte cselekedeteinek mozgatórugóit is. Nem ismeri magát sem, és nem méri fel, hogy számára a katonaság megfelelőbb foglalkozás, mint a csempészet és vándorlás, és azzal, hogy Carmen mellett marad, lényegében önmagán tesz erőszakot, így nem is érezheti jól magát, az áldozatért pedig Carment hibáztatja. Nem ismeri be magának sem, hogy nem illenek össze, hanem mindenáron erőltetni akarja egy olyan állapot tartósítását, amely voltaképp még neki sem okoz örömet. Viselkedését egy kezdő pszichológus is társfüggőséggel, önbizalomhiánnyal magyarázná. Sajnáljuk, mert jobb sorsra lenne érdemes. 

Közte és Carmen között a legnagyobb különbség, hogy nem tud magával egyenesen szembenézni, míg Carmen se magának, se másoknak nem hazudik, és ugyan ez az őszinteség veszélyes, de mégis imponáló. Látunk valakit, aki tényleg azt meri mondani, amit gondol és az életét kedve szerint rugalmasan képes újra meg újra átformálni.

A mezei néző valószínűleg felnéz az előadás Carmenjére, kicsit irigyli szabad életéért, kicsit talán szeretne ilyenné válni, de a többség nyilván nem mer hasonlóan élni. Aki mer, az is próbál úgy tenni közben, mintha rendes és átlagos megbízható állampolgár lenne. Eközben, ha ilyen alkatú emberekkel találkozunk, akik mindenféle skrupulus nélkül váltanak, sőt esetleg elcsábítják más férjét-feleségét, ha egyszer megtetszik nekik, rájuk sokkal kevésbé nézünk fel és ha érintettek vagyunk, akkor még a fenébe is kívánjuk őket. Nem biztos, hogy több ilyen "végzet asszonyára" (illetve ennek megfelelő férfi párjára, azaz Don Giovannira) vágynánk a való életben, akármennyire is csodáljuk őket az operaszínpadon.

Mester Viktóriát nézve feltétlenül azt érezzük, hogy az "IGAZI" Carmen jött el közénk. Azonnal a hatása alá kerülünk már belépésével, és nem enged el minket végig, miközben menet közben minden mozdulatának és mondatának értelmet ad. Látszik rajta, hogy lételeme a flört, muszáj, hogy ő legyen a figyelem középpontjában és megcsodálják, igazán rosszul tűri, ha valaki nincs a befolyása alatt. Don Josét épp emiatt veszi észre, mert nem azonnal sikerült bevonzani. A torreádor hozzá hasonló alkatú, így nagyon hatásos, amikor Carmen látványosan szétunatkozza Escamillo nagyjelenetét, de érzékeljük a folyamatot, ahogy mégis hatni kezd rá a férfi, sőt néhány perc elég nekik, hogy kiépüljön közöttük a kapcsolat. (Milyen kár, hogy nem jön egy jelenettel korábban ez a torreádor, akkor a Don José epizód kimaradt volna az életéből. Persze akkor darab sincs.)  Ő akar dönteni, a saját életét a kezében tartja és mindenki más számára elérhetetlen, aki nem érdekli. Ebben a magabiztosságban áll vonzereje és ellenállhatatlansága. De látjuk agresszíven közönségesnek a kihallgatása során, majd igazán szerelmesnek is, bár nem hagy fel a taktikázással, szerelmét mégis igyekszik rejtegetni, mert nem akarja magát kiszolgáltatni. A második rész elején ez a könnyűség már kezd eltűnni, érezhetően megviseli, hogy nem sikerül könnyedén túllépni a csempésszé vált tiszten, aki túl sok mindent adott fel és így nem akar önként kilépni az életéből. Látjuk a mérlegelését, sőt azt is, hogy megérti a férfit, de a saját érzésein nem tud változtatni és nem is akar. Már a jelenet legelején is világossá válik számunkra a helyzet, és ekkor már végleg búcsút mondhatunk a közhelyes Carmen képnek, ami talán a legtöbb néző fejében van. Ez a Carmen attól, hogy szeret szerelmes lenni, bevállalja az új kapcsolatokat, nem felületes, hanem mélyen érző, aki mindvégig vállalja magát és nem tagadja meg, nem köt kompromisszumot. A szabadság számára a legfontosabb, kifejező, hogy még a bilincset is képes úgy viselni,mintha karkötő lenne. Tragédiája csak abban van, hogy az általa kiválasztott Don José nem elég erős egyéniség ahhoz, hogy hozzá hasonlóan képes legyen a helyzet felismerésére és a továbblépésre, de annyira meg nem gyáva, hogy hagyja magát lesöpörni. 

Mester Viktória Carmenje az évek során egyre mélyült, és most sokkal súlyosabb, mint amilyen a kezdetben volt, bár eddig minden alkalommal "megvett" és még egyszer sem távoztam az előadásáról úgy, hogy ne lettem volna arról meggyőzve, hogy csak így lehetett volna eljátszani. Ez az a helyzet, amikor egy énekes a neki való szerepet kapja meg és teljes egészében át tudja lelkesíteni. Összetett és kidolgozott, nincs felesleges és külsődleges gesztusa, ráadásul (amit én nem szoktam ragozni, de azért csak muszáj leírni) egészen kiválóan énekel mindehhez, hogy valóban azt érezzük, hogy az igazi jött el, aki bármilyen rendezésben hiteles lehetne. (Erwin Schrott Don Giovannijával kapcsolatban érezhettük ugyanezt, hogy szinte egészen azonosult a szereppel.) Mindössze kétszer kapta meg a szerepet idén, de nemsokára nézhető lesz a március elején háromszor a Pikk dámában és április-május fordulóján háromszor a Wertherben. Én mindkét előadásban feltétlenül megnézem.

Különösebben nem szoktam a karmestereket fényezgetni, tekintve, hogy adottnak veszem, hogy a zenekar a helyzet magaslatán van és a színházi megközelítéssel nem is fér össze, hogy a szereplők énekesi teljesítményét piszkálgassam, de most különösen örültem, hogy a jobb egyes páholy pótszékéről ugyan a színpad jobb oldalának egészét nem láttam be, de Dénes Istvánt innen jól tudtam figyelni. A díszlethez illeszkedő piros ingben vezényelt és a bikavidalt megelőző résznél egyenesen "megvadult", kicsit flörtölgetett az első sor közepén ülő nézőkkel - akik történetesen ismerőseim és 22 operaházi bérlet tulajdonosai, a délelőttöt a Don Pasqualén töltötték -, sőt táncolt is vezénylés közben. A zenekar ettől még remekül játszott, feltehetően a korábbi előadásokon megszokták ezt a performance-t, amely engem is sokkal jobban szórakoztatott, mint maga a rendezés. Dénes István legendás karmester, van benne spiritusz, most is láthatták a szerencsések. Jól jött ez a kis intermezzo a tragikus végkifejlet előtt közvetlenül.

Csodás előadás volt, különösen ahhoz képest, hogy semmilyen szinten nem voltam Carmenre hangolva, most pedig azóta is csak ezt az operát dúdolgatom. Pedig ezúttal a Sevillai után nem volt igényem még egy akármilyen előadásra, láttam vagy 21-et februárban már egyébként is, és valóban csak azért mentem, hogy lássam végre színpadon Bretz Gábort, Mester Viktóriát és Pasztircsák Polinát,és nem volt más időpont később. Fel nem tételeztem, hogy ebben a rendezésben egy megrázó előadást fogok látni, ráadásul egy optimális Don Joséval Francesco Pio Galasso személyében, aki szintén felkeltette az érdeklődésemet (nem mintha lenne kapacitásom több énekes megfigyelésére).

Mindig történhetnek csodák, ebben továbbra is bízhatunk.

 

Címkék: Opera Oberfrank Pál Carmen Bretz Gábor Káldi Kiss András Mester Viktória Várhelyi Éva Pasztircsák Polina Egri Sándor Szakács Ildikó Mukk József Dénes István Fülep Máté Francesco Pio Galasso

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7312274317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.