Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ronald Harwood megtörtént eseményt dolgoz fel színdarabjában, Willhelm Furtwangler, a világhírű karmester kihallgatását, amelyben a világháború alatti tevékenységéről kellett számot adnia egy amerikai őrnagynak, de a mű azon kívül, hogy eltölthetünk egy kellemes estét, elsősorban arra jó, hogy vele kapcsolatban átgondoljuk a művész helyzetét a társadalomban és ráébredjünk, hogy milyen szélsőségesen ítéljük meg erkölcsileg mi civilek "A MŰVÉSZT."

A művész megítéléséről néhány gondolat - KITÉRŐ

Az előadás során találkozunk "A Művész" megítélésének mindkét végletével. Steve Arnold őrnagyot nem érinti meg a zene, tehát neki a karmesterség is csak egy foglalkozás a többi közül, azaz pontosan azonos mércét állítana a gyanúsított elé, nem érdekesebb ember, mint akárki más. Ez voltaképp - elméleti síkon rendben is lenne, mert egy művész, mint ember pont úgy lehet sokféle, mint az ügyvédek, vagy a sírásók, netán a hentesek, ha maradunk a darabban is emlegetett foglalkozásoknál. (Az előadás közben eszembe jutott, hogy miként reagáltak azok a tanítványaim az operaénekesekkel szervezett közönségtalálkozókon, akik történetesen látták az illetőt játszani, de nem érintette meg őket a zene. Egyértelműen a személyes benyomás döntött, hogy megkedvelték-e vagy sem, önmagában a híressége vagy a foglalkozása nem jelentett számukra semmit.)

A civilek másik része, akiket viszont megérint a művészet, jellemzően két gyökeresen eltérő reakciót mutat a művésszel kapcsolatban. Egyfelől "A Művészt" többnek látja és többnek is akarja látni saját magánál, felsőbbrendű lénynek, amelyben van is logika: ha valaki valamely művészeti ágban a sokaság figyelmét elnyeri, az nyilván emberileg is különb KELL, hogy legyen. Szükségünk van ideálokra, akikre felnézhetünk. Mi magunk nem élünk egészen megkérdőjelezhetetlenül tiszta életet? Esetleg mégis igen, de hajlamosak vagyunk belesimulni az átlagba, kompromisszumokat kötünk állandóan? Nem hozzuk ki magunkból a maximumot? Legyen legalább valaki, akire fel lehet nézni, akiről azt akarjuk mindenáron hinni, hogy ami nekünk nem megy, neki igen, mert ő bezzeg példás családapa, harcos hazafi, lelkes környezetvédő is, nemcsak pl. nagyszerű karmester. A Művészre mint ideálra is igényt formálunk, emiatt vannak a különböző újságok tele interjúkkal, amelyekben nem elégednek meg az illető szakmai karrierjének boncolgatásával, de beletúrnak a magánéletébe, hogy még azon a területen is felmutathassák kiválóságát.

Ez az igény hat a Művészekre, akik korábban más művészekben szintén hasonló ideálokat kergethettek, talán van aki éppen ezért a modell-szerepért, fokozott figyelemért vágyakozott kiemelkedni a szürke tömegből, nem pusztán az adott tevékenységet akarta folytatni. Hat az igény, de nem könnyű felsőbbrendű emberré válni. Lehet, hogy van akinek az alkatához épp illik is a szerep, de nem mindenkinek. Utóbbi esetben van a két megoldás: az illető úgy tesz, mint aki tökéletes és példaszerű életet él és egy ideig a látszatot mindenféle módon sikeresen meg is óvja, vagy nincs kedve az alakoskodáshoz-hazudozáshoz, inkább bevállalja a fenegyerek és a civil erkölcsök megtagadójának szerepét. Mindkét csoportba tartozók persze kedvelt témái a bulvárlapoknak, amelyek szeretik a példaértékű művészek mellett a lelepleződéseket is és azokat is, akik nem is takargatnak semmit. Csak legyen az illető elég érdekes, sőt egy botrány a hírnevét csak tovább növeli.

Abban, hogy lehessenek ilyen bevállalós "rosszfiúk" (és rosszlányok, legyünk igazságosak) az kell, hogy a közönségben legyen egy másik reakció is: aki Művész, az különleges, attól többet lehet elviselni, sőt hozzá kapcsolódik még az is, hogy a művészek amúgy is mind gyanús, romlott emberek.

Ha ezt a két egymás mellett élő, de igazán végletes nézetet észrevesszük, akkor látható, hogy a Művész számára az lenne az ideális, ha lehetséges lenne, hogy a nyilvánosság kizárólag a munkájával találkozzon és egyáltalán ne is ismerje meg az emberi oldalát. Akkor nincs csalódás, nincs illúzióvesztés. Ha körülnézünk, láthatunk a világtól elzártan élő írókat, vagy olyan színészeket, akik szinte nem adnak interjút soha, de ha igen, akkor sem  a magánéletükről. Ez a nemtudás feltétlenül megoldja azt a kérdést, hogy valaki a sok munkájával kiépített piedesztálját elveszítse, ha esetleg kiderül, hogy csak éppen úgy viselkedett, mint a legtöbb ember és semmivel sem jobb náluk, de persze sztárolni nehezebb valakit, ha kevéssé van reflektorfényben. Mindennek ára van, az ismertségnek is.

A művész és az ember elválasztása mégis nehéz, ha már megismertünk valakit, de talán nem lehetetlen. Koltai Tamás nekem elég meggyőzően mondta, hogy őt az sem zavarja meg, ha a legjobb barátairól kell kritikát írni, képes különválasztani az embert és a művészt. Nem biztos, hogy ez ennyire egyszerű, de érdemes próbálkozni.

Most már az előadásról

A jelen esetben esendő embernek látjuk a karmestert, aki nem tudott a túl nagy csábításnak engedni és a hitleri Németország vezetői így fel tudták használni propaganda célokra. Az előadás ezt a kérdést járja körül, amely két és egynegyed órában látható a Karinthy Színházban, egy szünettel, Szántó Erika rendezésében.

A szoba egyszerre utal a kihallgatás helyszínére és Berlinre is - 1946-ban vagyunk az amerikai zónában, Juhász Kata a puritán egyszerűséggel berendezett rendőrségi szoba köré romos falakat és korabeli feliratokat tesz, hogy mindvégig tisztában legyünk, hol és mikor történik mindez, mert ugyan minden korban vitákra adhat okot valakinek a politikai megnyilvánulásai, különösen akkor, ha közszereplő az illető, de közvetlenül a világháború vége után az igazoló bizottságok mindenhol és mindenkit nagyító alá vettek, az mégis lényeges volt, hogy a koncentrációs táborok létezésének korában a legismertebb német karmester miként viszonyult a rendszerhez. Tordai Hajnal jelmezei szintén illúziót keltőek, elhiszem neki, hogy ilyen volt az amerikai tiszti egyenruha.

Lényeges, és az előadás valóban felveti az említett kérdéseket a művész megítéléséről, de több mint két órán át mégsem tud elég újdonságot mondani a témáról és azt érezhetjük, hogy egy helyben topogunk néha. Ugyanerre  sokkal hatásosabb előadást készítettek az Alföldi-féle Nemzetiben, a Mephistót, amely ugyanezeket az erkölcsi kérdéseket kapargatta a művész megítélésével kapcsolatban, de színházként jobban működött, mert nem volt ennyire statikus a cselekménye.

A kihallgatás két ülésben folyik, a színlap által beígért "krimiszerű izgalmat" én nem észleltem, de a délelőtti főpróba nyugdíjas közönségének többségét így is lekötötte az előadás, bár több renitens néni is akadt zörgős cukorkákkal, akik aztán elég hangosan ették is meg ezeket, sőt NÉGY igazán hangos mobil is megszólalt. Én minden színháznak, amelynek van kifejezetten idősebb nézőkre irányuló előadása, a telefonok kikapcsolására irányuló bemondás helyett inkább a nézőtéri felügyelő közbelépését javasolnám, mert most is hallottam olyan mondatokat a közönség soraiban, amely arra utalt, hogy az illető nem képes kikapcsolni a telefont, nincs tisztában azzal sem, hogy kellene lehalkítani. (A Rózsavölgyiben nemrég ugyanilyen élményem volt, ez mondatja velem, hogy aktívan segíteni kellene, talán akkor egy idő után nem lennének ilyen "mobilos betétek" az előadásokban.)

A nézők nyilván ebben az előadásban is a színészeket élvezték igazán, miattuk jöttek.

Szilágyi Tibor valószínűleg nem tudná megmondani, hogy hányadik nyomozót illetve katonatisztet játssza most, Steve Arnold eléggé hasonlít a korábbi szerepeihez, nyilván ezt is várja tőle a közönség, hogy "tipikus Szilágyi Tibor legyen" és meg is felel ennek az elvárásnak. Óriási plusz, hogy nagyon kellemes a hangja továbbra is, meg is szoktuk már az évtizedek alatt...- akinek meg új, annak pláne jó. A tiszt alakításának talán legfontosabb eleme a zene és a művészetek iránti érzéketlensége, egy olyan embert látunk, aki vállaltan "totálisan kulturálatlan", akinek a karmester nem több, mint "közönséges szivar",  most ismerkedik meg az Örömódával, és a nyomozás lefolytatásával kapcsolatban ez valóban fontos tényezővé is válik. A szöveg nagy része az övé, az előadás tempója szempontjából neki van a legfontosabb szerepe, minél több előadáson lesz túl, annál pörgősebben fognak menni a párbeszédek is.

A szereposztás nemcsak Szilágyi Tibort vonultatja fel mézesmadzagként-húzónévként a mezei nézők előtt, hanem ráadásul Papp Zoltánt a karmester és Balázsovits Lajost a másodhegedűs szerepében.

Én már jó régen nem láttam Papp Zoltánt, talán a szerep által megkívánt életkornál idősebb ugyan vagy 15 évvel is, és ez talán az elbírálását is módosítja, amikor nem egy érett korában lévő, még aktív művész ül velünk szemben, hanem valakit, aki már a pályája vége felé jár, de alakítása feltétlenül alkalmas arra, hogy elsősorban az esendő embert lássuk benne és ne a nagy művészt. Egy igazán nagy művész egyébként sem néz ki rendkívülinek civilben, akár csalódást is okozhat, ha valaki csodát várna inkább.

Balázsovits Lajost talán sosem láthattam színpadon játszani, hiszen a Játékszín igazgatójaként azzal foglalkozott, hogy másokat hozzon helyzetbe, így nem magára keresett feladatokat, így bennem is megvolt az a kíváncsiság az előadásra menet, hogy "na, a Balázsovits milyen lesz?" Jelentem, nekem nagyon tetszett, a legjobban az összes szereplő közül. Nagyon lényeges szerep az övé, mert láthatjuk, hogy a hatalom pont úgy odafigyel a kisebb és nagyobb kaliberű művészekre is, mindenkit bedarál, a szolgálatába állít, csak másként. Első jelenete alatt azt is hittem, hogy az egész darabban az ő kihallgatását fogjuk látni, annyira szuggesztív volt.

A két kihallgatási jelenet azt mutatta, hogy nem túl sok kitárgyalni való van az ügyön, elég egyértelmű a helyzet, csak az a kérdés mindössze, hogy egy művész munkája valakinek a szemében kompenzálja-e a gyengeségeit, vagy sem. Ettől függ, hogy a néző magában elítéli-e a karmestert, amiért nem lett mártír, vagy legalábbis nem vándorolt ki, vagy pedig nem. (Nem túl régen a Kamrában a Terror végén a szövegbe van beépített szavazás, akár ennek az előadásnak kapcsán is érdekes lehetne azt tudni, hogy a nézők többsége merre felé hajlik. Akinek szimpatikus Papp Zoltán, az felmentené Wilhelm Furtwänglert, azt hiszem.)

Vannak olyanok, akik egyértelműen a nagy karmester enyhe megítélésére hajlanának, a zenekedvelő fiatal tiszt, akit Baronits Gábor játszik nagyon szerethetően. Jó, hogy van az előadásban egy üde színfolt, akibe a néző bele tud kapaszkodni. Van a figurájában optimizmus, annak ellenére, hogy szüleit Auschwitzban megölték. A színész jól érzékeli, hogy alapvetően ugyanúgy háttérszereplő az előadásban, mint a fiatal tiszt a kihallgatáson, pontosan jól érzi az arányokat, akkor és annyira tolja magát előtérbe, amennyi a történet előrehaladása szempontjából szükséges.

Két epizód erejéig láthattam újra Olasz Ágit, aki most egy egzaltált nőt játszik, akinek férjét a karmester megpróbálta megmenteni. (Olasz Ági egy 1998-as előadást juttatott eszembe, amelyben Miskolcon Margitai Ágival Petra von Kantot játszott, megy az idő...)

Nem sok szövege van, de folyamatos jelenlétét végig és erősen érzékeljük Györgyi Annának, aki az amerikai őrnagy titkárnőjeként egy rendkívüli mértékben  fegyelmezett és gátlásos figura, akit sorozatos megrázkódtatások értek nemcsak a háború alatt, de most a kihallgatás során is. Az előadás végén jön a csattanó, és megtudjuk, hogy ennek mi az oka.

A rendező érezhette, hogyha beszél egy meghunyászkodó művészről, akkor nem árt, ha az ellenpontját is megmutatja. Mindkét felvonást  Marlene Dietrich egy-egy dala kezdi  Dobra Mara előadásában, miközben kivetített képeket láthatunk amelyek a korszak hangulatát idézik.

Az előadás végkicsengésében érzünk valami megbocsátó gesztust, ami talán nem is baj - aki szigorúbban gondolkodik, az el is utasíthatja ezt. Szeretnénk hősöket, szupermaneket látni magunk körül, de sajnos az ilyen alkatú emberek, akik a saját életüket is feladják valamilyen nemes célért, nagyon ritkák és néha akiket mutatnak nekünk, azok nem is valódiak. (Erről a múlt héten látott "Hősökre várva" című improvizációs előadás jutott eszembe most), bele kell nyugodni, hogy mindent nem kaphatunk meg egy csomagban egy embertől, örüljünk, ha látunk nagyszerű művészeket és ha isteníteni nem is tudjuk őket zavartalanul, akár titokban erőt is meríthetünk a gondolatból, hogy emberileg nem biztos, hogy  jobbak nálunk.

Címkék: Györgyi Anna Karinthy Színház Szilágyi Tibor Papp Zoltán Balázsovits Lajos Baronits Gábor Szembesítés Tordai Hajnal Juhász Katalin Szántó Erika Olasz Ági Dobra Mara

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6812270346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.