Vannak gátlástalan pasasok az életben is, a művészetben is. Don Giovanni egy ilyen figura, akiről mindenkinek van véleménye. Az előadásban "vitatható értékelésű szarházi"-nak minősítik, és ez önmagában is megmutatja, hogy mélységében foglalkoznak a D.J. jelenséggel. Akár szeretjük, akár taszít minket, nem hagyjuk figyelmen kívül. Paizs Miklós szintén gátlástalan, bebizonyítja, hogy bármi megtehető a színház közegében is. Elő lehet adni - élvezhetően - egy Mozart operát zenekar és operaénekesek nélkül egy tágabb szoba méretű helyen.
Egy délelőtti sajtóbemutató után (lsd. Mesterhármas) végre ezt az előadást is megnéztem, miután évek óta szerepelt a terveim között. Nem hittem el, hogy EGY ember valóban elénekli a teljes Don Giovannit és el is játssza partnerek nélkül, ujjbábokkal. Ma megláttam és tényleg így van.
Az előadás előzményei Zsámbékra nyúlnak vissza, mégpedig 2005 augusztusára, amikor a Színházi Bázison Simon Balázs rendezésében, "igazi" operaénekesek (Nyári Zoltán, Gál Gabi, Fodor Gabriella, Farkasréti Mária) és énekelni is tudó színészek bevonásával előadták a darabot, a recitativókat prózai jelenetekre cserélve és egy új átirattal, amelyet a Leporellót is eljátszó markáns egyéniség, Paizs Miklós készített. (Tavaly júniusban láttam a Szentivánéji álomban, ha lesz megint, azt is érdemes megnézni.)
Ez a szövegkönyv (elolvasható!) az esetek nagyobb részében még a zenére is ráillik, de feltétlenül érdekes, mert nemcsak modernizálja és a mai nyelvhez közelíti - és egyben meg is keményíti, érdessé, sőt durvává teszi -, de értelmez is néhány esetben (például Don Ottavio esetén világossá válik, hogy miért nem vágyik a párbajra). Ahol kétértelműség van a szövegben, ott a homályt leszedi a szövegről és persze rengeteg poént helyez el benne. Néha helyettünk is feltesz kérdéseket, amelyekre Da Pontétól már nem kaphatunk választ. (Pl. hogy lehet, hogy halála után nem sokkal már szobra van a kormányzónak??) Poén az is, amikor hétköznapi szavak, vagy túlbonyolított kifejezések jelennek meg a librettóban, ezen is sokat nevet a közönség. Don Giovanni, hol mindössze D.J., hol seggfej, máskor meg " a nemi aktivitás gyógyító Buddhája".
Ez a Don Giovanni már nem lovag, a nevén nevezi a dolgokat, és jelen esetben a káromkodások sokasága illett is a figurához és a szituációhoz, nem zavart a finomkodás eltűnése. A szereplő lényegi vonásai mind sértetlenek maradtak így is, filozofáló hajlama is, amellyel a nők számára áldásosnak minősítette tevékenységét. Leporello persze beleköt, hogy egy perc gyönyör már csak azért sem ér többet, hiába adja a teljes élet élményét, mint sok év fájdalom, mert elmúlásával rögtön hiányérzetet kelt és így még nyomasztóbbá válik az élet az ex-ek számára, amelyet sok-sok hétköznapi, "nem karizmatikus" Don Ottavio sem tud majd feloldani. (Ez biztos így lehet, az én lányaim is leküzdhetetlen vonzódást éreztek a gumicukor iránt és elég volt hozzá csak egyszer megkóstolni, azóta vágyakoznak utána rendületlenül...)
Egészen biztos, hogy hosszas együttélés szülte meg ezt a librettót és nem csodálkozom, hogy Paizs Miklós nem akarta elengedni egy nyári előadás után Leporello szerepét sem, és évek óta egymaga játssza, néhány zenésszel (hol kettővel, mint ma - Kertész Endre csellistával, aki néha énekelt is és Bartók Györggyel, aki zongorázott végig - nem kis teljesítmény ez sem; hol pedig egy négy fős kis kamarazenekarral, ahogy legközelebb lesz, március 18-án).
Paizs Miklós az egész előadás alatt egy paraván mögött áll és csak a feje és a válla látszik, ennél kisebb keretben nem is férne el. Leporelloként van jelen elsősorban, ez az egy figura nem kap ujjbábot, viszont az összes többi igen, és képes arra, hogy - kismértékben támaszkodva csellistájára is - a sextetteket is elénekelje. Mivel a könnyűzenei undergroundból jön, a hangja nem operai hang, nem ugyanazt a hatást kelti, mint akikkel nemrég láttam ötször a Don Giovannit decemberben, nem téveszteném össze fél pillanatig sem a hangját Cser Krisztiánéval (ha már Leporello, akkor ő jut eszembe automatikusan), aki viszont valószínűleg nem is gondol arra, hogy élete során bármikor bevállalja az összes szoprán ÉS tenor szólamot is egymaga. Több volt mint szokatlan most újra hallani Donna Anna áriáit Kolonits Klára után, és a felsorolás még folytatható lenne...
Paizs Miklós nem rövidít, sőt mégcsak nem is egyszerűsít, nekimegy a koloratúráknak is. Ez a zenei minőség kétségtelenül hagy kívánnivalókat, és így pláne sajnálom, hogy az a bizonyos előadás Zsámbékon nem egy évvel később volt, akkor már volt a felsorolt névsorban két olyan énekes is, aki miatt mindenképp elmentem volna, de mivel a múlt eseményei nem fordíthatóak vissza, most inkább a felújítására voksolnék.
Az előadásnak a problémája éppen ez, és ezért lehetne egy fokkal erősebb igazi énekesekkel, akik ugyanezt a librettót használják: ez a bábos megvalósítás helyenként túl statikus, az éneklés nem mindig ragad magával és mivel pont az operakedvelő nézők tudnák a legjobban élvezni, akik jól ismerik a darabot, számukra pedig a zenei minőség is szempont, még akkor is, ha az előadás kuriózum jellege, a Vallai Kert családias hangulata (most harmincan voltunk, de azért beférnének akár ötvenen is!), a poénok sokasága és a két profi zenész jelenléte jelentős ellensúly, aki nézte, szerette - ez a benyomásom alakult ki.
Mindent összevéve ezt az előadást legalább egyszer látni kell, én nagyon örültem, hogy miután legalább két éve mindig valami halaszthatatlannal ütközött, ma nem így történt és ezúttal emiatt csúsztattam el egy másik fontos előadást. Paizs Miklóst meg persze most már szemmel fogom tartani, nehogy még egyszer lemaradjak róla.