Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Tavaly az összes opera-premiert megnéztem, ha rá voltam hangolódva, ha nem, a kortárs műveket is (A vihart és a Leart) és idén is csak a körülmények miatt passzoltam kettőt. Közben a Ház valamelyest csökkentette is a tempót, így jóval több számomra új operára (A karmelitákra és a Lammermoori Lúciára is) fel tudtam elfogadhatóan készülni, márpedig számomra a felkészülés is óhatatlanul szükséges ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam az előadást, ha ismeretlen darabról van szó.

Ahogy most nézem az egy hét óta formálódó bejegyzésemet, egyre inkább azt látom, hogy elsősorban a művel kialakított ambivalens viszonyomnak hagyok nyomot benne, kisebb mértékben az előadásnak. Ez egy SZEMÉLYES, színházi megközelítésű BLOGBEJEGYZÉS, ne várjon senki kritikát, főleg ne zenekritikát, mivel - idézet Delura atya szövegéből: "I am not qualified!" EGY darab néző benyomásai mindössze, kinyilatkoztatást nyomokban sem tartalmaz. (Akit csak az előadás érdekel, tekerjen bele, a kiemelések ezért vannak, hogy ezt segítsék.)

szerelemrol019

I. Előzmények, felkészülés - nagy ráfutással

Marquez regényét március elején, a programhirdetés másnapján elolvastam és a korábbiak után csalódást okozott, erősen túlírtnak éreztem. Ráadásul a 12 éves vörös hajú leányba szerelmesedő pap (Cayetano Delura atya) történetéről a pedofilia és a papi visszaélés jutott eszembe, nem vonzott a történet. Nem vagyunk egyformák, ugyanez Eötvös Péter zeneszerzőt különösen megragadta, operát írt belőle, amelynek a zenéjére is rögtön rákerestem, a teljes mű fent van a youtube-on. Június és november között tíz-húsz perces darabokat hallgattam időnként, majd végre az egészet is meg tudtam hallgatni, többször is. Nem kizárt, hogy tavaly Pesten a produkció résztvevőin kívül én foglalkoztam a legtöbbet magával a zenével, még így is, hogy nem okozott élvezetet a hallgatása, de megismertem, sőt egyes részei közben meg is tetszettek (a női kar éneke leginkább, amely az előadásban is gyakran a háttérből, de mégis varázsosan szólt, illetve Dominga szólama). Az egész mégsem áll közel hozzám, ami nem a mű leminősítését jelenti, éppen ellenkezőleg: az az életérzés, amelyet a műben a szerző át akart adni  (az interjúk alapján ez tudható), VALÓBAN megszólal. Az élet sivárságát, a magányt, a halál fenyegetését lehet belőle kiérezni. Eötvös Péter megrázóan szól a magányról, a "mindnyájan egyedül vagyunk" érzéséről, amely leküzdhetetlen, és időről időre ez mindenkire rátör, de lehetnek olyan korszakaink is, amikor éppen nem érzékeljük, mert jól érezzük magunkat a kialakított emberi viszonyaink között, bármilyen felületesek is legyenek azok. Az előadás felerősíti a zenét, és így már csak az a kérdés, akar-e valaki ezekkel az érzésekkel ilyen intenzíven szembesülni, mint ami ebből az operából árad? Akarja-e ezt a világot újra meg újra magára engedni?

((Aki ismer és idáig eljutott, azonnal belekérdezhet, hogy akkor mi az ördögnek foglalkozom rendszeresen a Kékszakállúval, az is hasonlóan sötét világlátásról tanúskodik. Így visszagondolva az utóbbi időszakra, lehet, hogy ezért is mentem vissza a XVII.-XVIII. századba, amikor a zeneszerzők a legborzasztóbb történetekhez is harmonikus zenét komponáltak, amelynek a hallgatása örömet okoz, feltölt energiával és az utolsó megtekintett Kékszakállú óta Bartókot is elhanyagoltam, lehet, hogy éppen azért, hogy maradjon valamennyi energiám Eötvös Péterre is.))

Mezei nézők is átérezhetik, hogy a Szerelemről és más démonokról  professzionálisan megírt mű, de nekem hideg-rideg, valóban a feloldhatatlan magány süt belőle ("How far away we are!"), bele tudunk borzongani és rá tudunk bólintani, hogy valóban ilyen a világ, de a mű értékeinek felismerése mellett is éreztem, hogy ez a zene ENGEM mégsem tölt fel, akármennyire is próbálkoztam a megszeretésével.

Ez az egyik, nem az egyetlen, de talán a legmélyebb ok, ami miatt ebben a számomra egyébként is különösen nehéz periódusban nem harcoltam azért tűzön-vízen át, hogy a sorozat egynél több előadását is megtekintsem. Ami azt illeti, nem is lett volna egyszerű, egy átlagnéző simán passzolta volna az én helyemben mind az ötöt, de egy Figaro sorozat esetén négy megtekintést kierőszakoltam volna. Számít a zene nagyon, hiába írok színházi megközelítésből blogot, néha eljön az igazság pillanata, és magamnak be kell ismernem, hogy mégis a zene és a megszólaltatás minősége a legfontosabb szempont, amikor előadást választok.

A felkészülés intenzívebb szakaszba lépett januárban, a mű játékmestere, Gábor Sylvie jóvoltából elolvashattam Hamvai Kornél librettóját és ezt viszont nagyon frappánsnak találtam, ez volt az első teljesen pozitív benyomásom, de erős. A szöveggel együtt hallgatva a zenét, sok minden a helyére került és kezdtem esélyt adni, hogy tetszeni fog az előadás. Néhány próbába belenézve egyértelmű volt, hogy egy részletesen kidolgozott, látványos és valóban zenés színházi produkciót látunk majd, amely hatásos, azoknak pláne, akiknek a zene minden üteme és a történet minden fordulata meglepetés lesz.

Miután drámát tanítok mostanság és nyolc osztályban heti egy órám van összesen 275 diákkal, érdekelt, hogy a történet alaphelyzetét megadva nekik mi jut eszükbe, hogyan bontanák ők ki a cselekményt. Elmondhatom, hogy sikeres volt ez a kísérlet, kb. 35 különféle jelenetsort láthattam, illetve vagy húsz diák írását olvastam el. Az ördögűzés népszerű, sok csoport az interneten is megtalálta a hozzá illő latin szöveget, amelyeket beépítettek improvizációikba, és azt is megtudtam tőlük, hogy mely szappanoperák foglalkoznak ugyanezzel a témával, és még előadás közben is beugrott egy-egy olyan megoldás, amelyet a tanítványaim találtak ki. (Ez volt eddigi legnépszerűbb ötletem és ebből arra következtettem, hogy ha netán ugyanebből a regényből valaki musicalt akart volna írni, eltalálta volna a szélesebb közönség érdeklődését is.)

Ennyi felkészülés után úgy terveztem, hogy már egy kiérlelt előadással akarok szembesülni, és ha csak egy alkalomra van időm, akkor az ne a premier legyen, amikor túl nagy a feszültség, sem a második előadás, amelyre rányomhatja a bélyegét a fáradtság, hanem legyen a harmadik, amely előtt az énekeseknek jó esetben volt három pihenőnapjuk. A zene hallgatásával is leálltam és igyekeztem optimális állapotba hozni magam a megtekintésre. Sikerült, elmondható, hogy ennél pihentebben, nyitottabban, kevesebb feszültséggel nemigen néztem semmit, mint ahogy ezt  február 2-án. Még a bloglemaradásaimat is időben pótoltam előtte.

II. Az előadás

Az Operaház földszintje és a páholyok első sorai megteltek, többnyire a harmadik emeletre jegyet vásárló nézőkkel, akik feltehetően örültek, hogy így alakult, a vártnál sokkal jobb helyük lett. Volt néhány turista is, és jó volt látni, hogy a szünetben nagyon kevesen mentek el, ezek szerint a nézőket megfogta az előadás egésze.

Silviu Purcarete rendezését asszisztense, Rares Zaharia állította színpadra Gábor Sylvie játékmester segítségével, aki a májusi két előadás felújító próbáit már feltehetően egyedül fogja levezényelni. Ugyan "replika-rendezés" ez, azaz videó segítségével tanulták be, lényeges változtatásokat nemigen eszközölhettek menet közben, de az általunk látott énekesekre is jól illeszkedett. A rendezéssel együtt természetesen a látvány is jött, amely a produkció egyik erőssége (tervezők: Helmut Stürmer, Jerry Skelton, Andu Dimitrescu), bár helyenként nekem túl illusztratív volt.

Egy térben játszódik az egész történet, de ennek több pontja is ki van használva, és ez is átalakul a falra vetített képek segítségével. Ha nem is nagy számú, de érdekes jelmezbe öltöztetett statisztéria is fokozza a színpadi hatást, mintha Bosch képeit szerették volna megidézni. Helyenként úgy tűnt, hogy a rendező számára a vizualitás a legfontosabb, és a darab lendülete maga is olyan, hogy az átlagos operákhoz képest mintha jobban sodornának minket az események, és kevesebb idő van megállni, és megélni  egy-egy szereplő érzéseit. A szerző alkalmazkodott korunkhoz és a tévéhez-filmekhez szoktatott közönség igényeihez, rá is hat az a világ, amelyben élünk. Ami sajnálatos: vannak víziók, a különböző erős színpadi hatások csak úgy záporoznak ránk, de a humor kimarad, pedig nagy szükségünk lenne rá, hogy némileg valami oldja a nyomasztást.

Az előadást maga a szerző vezényelte, és mivel jól ráláttam a páholyból, néha azon kaptam magam, hogy őt figyelem hosszan. Jelenléte garancia arra, hogy a zene a lehető legautentikusabban szólalt meg. A szerző maga választhatta ki meghallgatáson a szereplőit is, meg is találta a műhöz illő hangokat, sőt némely esetben úgy vélem, a magyar énekesek jobbak voltak, mint azok, akikkel a mű a youtube-on hallható.

Én kifejezetten és ezúttal kivétel nélkül szerettem a teljes énekesi gárdát, akik szerepeik megtanulásába feltehetően több energiát fektettek, mintha egy (később is jól hasznosítható) Mozart vagy Verdi darabról lett volna szó, így odaadó hozzáállásukat egy nehezebben befogadható és így kisebb közönségsikert ígérő mű iránt különösen kell értékelni. (Ugyan a közönség jobban szereti a bevált műveket, a szakmát látnivalóan nagyon foglalkoztatta ez a bemutató és a szokásosnál előbb jó sok, ha nem is túl részletes hivatalos kritika is megjelent, ez feltétlenül kárpótlás lehet számukra.)

A rendezés úgy építi fel a jeleneteket, hogy ráerősítve a zenére, minden szereplőt a saját világába zárva mutat meg, minimális kapcsolatot épít ki közöttük - mind egyedül vannak és csak rövid időre és ideiglenesen szűnhet meg ez az állapot. Vannak, akik ezt nem is észlelik, annyira megszokták, és párbeszédeik is belső monológnak hallatszanak és vannak, akik szenvednek ettől. A történetben persze ez a sok magányos ember nem egyformán válik fontossá, ez elsősorban mégis a kislány és a beleszerelmesedő pap története, a többi karaktert néhány mondatból kell felépíteni.

szerelemrol011

Tetiana Zhuravel tünemény, maga a csoda ("I have never heared such a beautiful voice!" - passzol az idézet a műből), egészen olyan Sierva, amilyenre szüksége van a darabnak. Egészen könnyedén és természetesen ad ki valószínűtlenül magas hangokat, miközben szökdécsel a színpadon és megjelenése is illúziót kelt, kislánynak nézhető. Ha hagynák, benne sikeresen együtt tudnának élni a pogány démonok Jézus Krisztussal, nyugodt és vidám élete lehetne ebben a multikulturális közegben, amelybe beleszületett, még így is, hogy egyedül a dadája foglalkozik vele, aki nélkül persze démonai sem lehetnének.  Fodor Bernadett rendkívül szeretetre méltó dada, aki egyedül képes emberi melegséget sugározni, szólamát is nagyon jó hallgatni, abba tudunk mi is kapaszkodni, bár kaphatnánk belőle többet. Meláth Andrea határozott apátnőnek formálja a szerepet (a zárójelenetig igaz is ez), akinek a teljes mezőnyben a legjobb az angol kiejtése és a nem túl hosszú szerepben neki is sikerül emlékezetessé válnia. Átjön néhány gesztusából is, hogy nem nagyon szereti, amikor a püspök beleszól a Szent Klára kolostor mindennapjaiba. Balatoni Éva az őrült nő szerepében szintén mély nyomot hagy, színészi játékával különösen. Ő az, akit mindig hasonlóan kis karakterszerepekben látok, de mégis hosszan emlékszem rá - ismét megnézném vele az Anyegint is, jut eszembe mindig, amikor ismét feltűnik a neve a műsorban. Hálás szerep az övé, ami egészen minimális humor megmutatkozik az előadásban, az ő megjelenéseihez kötődik, bár igazán jó szívvel semmikor sem tudunk nevetni.

szerelemrol03A férfiak is hasonlóan magas színvonalon töltik ki a rájuk osztott szerepek előre megtervezett körvonalait. Szívesen láttuk volna az egyetlen szabadgondolkodó, az orvos szerepében Boncsér Gergelyt valamivel hosszabban is, aki nem tud érvényesülni a hatalommal szemben. Ő végig érezteti, hogy az egész hajcihő a kutyaharapás kapcsán felesleges, a kislánynak mégcsak orvosságra sincs szüksége (az ördögűzésre pláne nincs), boldogságra lenne.

Kovácsházi István, a lányát korábban elhanyagoló, de a vészhelyzetben bepánikoló tehetetlen apaként nagyon keveset van jelen, viszont kap egy nagyon jó áriát ("I am so scared"), amelyet megrázóan énekelt el már a próbán is, és nagyszerűen érzékelteti színészi játékával is, hogy egy széteső félben lévő, tehetetlen embert látunk magunk előtt. (Ha az énekesre gondolok, akkor felrémlik előttem a márciusi közelgő Siegfried bemutató is már...)

Haja Zsolt szerepe a leglényegesebb a férfiaké közül, ő az a bizonyos pap, aki saját meggyőződése ellenére sem tud semmi hathatósat kitalálni a lány védelmére, talán azért sem, mert beleszeret és inkább a saját vágyakozásával van elfoglalva, ahelyett, hogy lebeszélné felettesét az ördögűzésről. Szerelmi kettősre emlékeztető jelenetében csak arról győz meg minket, hogy a történet operává magasztosult formájában sem valami idealizálható vonzalmat mutat nekünk, csak egy hétköznapit, amikor szerelem címén valaki egy másik embert akar birtokolni és használni. Sajnáljuk Siervát, mert a veszett kutya harapása után még egy ilyen különösen ártalmas szerető is kijut neki. Kapcsolatuk pecsételi meg sorsát véglegesen, pusztulása elkerülhetetlenné válik, és ez minket nézőket tragikusan érint. Az isten nem lép közbe, nem menti meg, hiába fohászkodnak-fohászkodunk. Az, hogy mi lesz a pappal ezek után, már részletkérdés, él-e hal-e, nincs jelentősége, súlytalan figura marad, egy gyenge, gyarló tucatember, aki vészhelyzetben sem tud magán uralkodni.

Haja Zsolt a történtekért persze csak annyiban hibáztatható, mint korábbi Don Giovannija után az elcsábított 1003 spanyol nőért. Ezúttal úgy éreztem, hogy az énekes teljes egészében illúziót keltő módon megszemélyesítette ezt a papot, minden nyomorúságával együtt, és magára tudta egészen húzni a szerepet, amely neki való volt.

Az egyházi hatalom, a vallási fanatizmus legfőbb képviselője, a 73 éves Don Toribio püspök, aki az első részben még emberszerű figuraként jelenik meg, később "Sierva lelke megmentésének" érdekében elrendeli az ördögűzés szertartását, amely során maga a pokol szabadul el, és az apácák, az apátnő és ő maga is kivetkezik önmagából.  Ezt a legellenszenvesebb szerepet a 35 évvel fiatalabb Cser Krisztián kapta, mégpedig egyértelműen azért, mert négy jelenetéből ehhez a nagyszabású utolsóhoz különösen erős és impozáns hangra van szükség, amely képes arra, hogy a fortissimoban megszólaló teljes nagyzenekaron keresztül is jól érvényesüljön. Jól is érvényesül és amit tehet, azt meg is teszi a szerepben, kellően fenyegető és taszító. (Hamarosan játszhat egy újabb ellenszenves, ámde legalább komikus figurát febr.18-án A sevillai borbélyban, a Müpában és márciusban  nézhető a Tisztességtudó utcalányban is, a Zeneakadémián.)

szerelemrol020Az előadás megtekintése után persze az is felmerült bennem, hogy mégis "olcsóbb megoldás" lett volna a többi mezei nézőhöz hasonlóan a premierig várni és szembesülni a komplex élménnyel, felkészülés nélkül. Most már mindegy, a naiv néző pozícióját elveszítettem, így viszont az előadás több részletét tudtam élvezni, amelyek fel sem tűntek volna, ha a történet összekaparásával vagyok elfoglalva menet közben.

Aki lemaradt a "Szerelemről" és kedve lett a megtekintéshez, azoknak májusban még módja lesz a pótlásra.

ps. Magam számára is váratlanul, egészen hirtelen jött impulzus hatására ma visszaültem, bár egészen fél7-ig egy másik előadással kacérkodtam, amelyikkel már legalább két éve...Tudtam, hogy időzítettem a bejegyzést és amit mondani akartam, elmondtam. Jól esett ez a lazaság, és fél év görcsölés után, amikor próbálkoztam azzal, hogy közel jussak a műhöz, talán még most sikerült legjobban. (A történet kapcsán ismét nyomatékosan eszembe jutott, mennyire jó lett volna, ha csak hagyják Siervát a maga közegében, és általában is mennyivel jobb megoldás mindenkit szépen hagyni, hogy élje a maga életét, főleg elvek vagy valami igaznak hitt világnézet miatt nem beleszólni...)

 

 

 

 

Címkék: Opera Boncsér Gergely Cser Krisztián Eötvös Péter Balatoni Éva Haja Zsolt Kovácsházi István Meláth Andrea Silviu Purcarete Fodor Bernadett Gábor Sylvie A szerelemről és más démonokról Rares Zaharia Tetiana Zhuravel

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4712177564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.