Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Rózsavölgyi Szalon őszi sajtótájékoztatója után hazamentem és előkerestem Szabó Magda regényét, amelynek októberi bemutatója már elérhető közelségben volt. Kiderült közben, hogy a sógornőm kedvenc regénye éppen ez (aki persze azóta már rég meg is tekintette az előadást) és éppen ezért nem éreztem magam túl jól, amikor néhány oldal után feladtam a tovább olvasását, mert nem tetszett, mégpedig azzal a sóhajtással, hogy "mindegy, megnézem a színházban, hiszen benne van Nagy Mari, nem hagyható ki semmiképp". Nem vagyok Szabó Magda rajongója, viszont a főszerepre felkért színésznő eddig még mindig meggyőzött, hogy ott a helyem előadásain amikor csak lehet. Azóta ment az idő, nem volt alkalmas időpont, míg a mai délutáni előadást végre meg tudtam nézni.

Őze Áron letisztult, a Szalon körülményeihez illeszkedő, színészközpontú rendezése nemcsak felülmúlta várakozásaimat és ismét megtapasztaltatta velem, hogy Nagy Mari valóban CSODA, a hatására már levettem újra a könyvet a polcról. (De előtte még megírom ezt a bejegyzést...)

Az előadásban van ugyan látványelem is, mert Enyvvári Péter a színpadra helyez egy vetítővásznat, amelyen kellemes atmoszférát árasztó zöld fák látszanak, mesterséges ablakként szolgál, illetve egy padot is kap a főszereplő, és a szövege nagy részét azon ülve mondja el valakinek, akinek a kiléte és pillanatnyi helyzete csak fokozatosan bontakozik ki (és nem fejtem ki, maradjon meglepetés annak, aki nem ismeri a regényt, amelyből egyébként Kovács Krisztina készítette a színpadi változatot). A látóterünkbe még őszi levelekből készített füzér is kerül, így egyszerre gondolunk a nyárra és az elmúlásra a díszlet alapján. Sántha Borcsa jelmezei kifejezőek és takarékosak - egyedül Angéla, a főszereplő szép vetélytársa jut hozzá több ruhához is, aki több különböző élethelyzetben is feltűnik.

Az előadás lényege a kíméletlenül őszinte beszámoló, amelyet Nagy Mari a legnagyobb természetességgel és egyszerűséggel mond el, közben egészen leköti figyelmünket és még véletlenül sem kalandozunk el. Ugyan nem nekünk szól,  Nem kalandoznánk el, nem zökkennénk ki, de persze hiába hangzik el Hirtling István hangján a figyelmeztetés a telefonok kikapcsolására, csak van olyan néző - ráadásul közel a színpadhoz - akinek mobilja mindkét részben megszólal. Ami számomra elkeserítő, hogy a nyugdíjas asszony az előadás előtt félhangosan be is jelentette, hogy fogalma sincs, miként kell a telefonját kikapcsolni és barátnőjével erre kísérletet sem tettek, viszont mindkét felvonásban szétvert a hosszú és hangos csengőhang egy-egy jelenetet. Decemberben a Nóra kapcsán is beszámoltam egy ilyen esetről, vannak nézők, akik talán élvezik is azt, hogy a figyelem középpontjába kerülnek így és talán még sajnálják is magukat az ilyen esetek során feléjük érkező gyilkos pillantások miatt.

Csak egy megoldás lenne, ha nem egy konzerv-hang, hanem egy élő nézőtéri felügyelő állna ki, mondaná el, hogy egy megszólaló telefon mit okoz és jelezné, ha van olyan néző, aki nem tudja kezelni a telefonját, akkor most szóljon és segítenek neki kikapcsolni. Ez a legszelídebb ötletem, mert amikor ez az asszony Nagy Mari történetmesélésébe kétszer is belerondított, sokkal agresszívebb gondolataim is támadtak. (Az illető eközben nyilván színházszerető embernek tartja magát.)

Pedig Nagy Mari eljátszik egy olyan nőt, Esztert, aki sok év hazudozás után először az életben elmondja az igazat, nem is próbál szépíteni szándékain, sőt az az érzésünk, hogy szándékosan rosszabb színben akarja magát feltüntetni, mint amilyen. Az esetet végighallgatva el is hangzik az ok, amiért ilyenné vált: a szülei háttérbe szorították, csak egymással foglalkoztak, őt nem szerették. Erre látunk is néhány illusztrációs célból és a lehető legrövidebbre szabott jelenetet Gáspár Sándortól és Spolarics Andreától, akik egy-két simogató szemvillanással és gesztussal is érzékeltetik, hogy mély szeretetben élnek és számukra a gyermek másodlagos, bár őt is szeretik valamennyire. Ebben áll a két színész nagysága, hogy képesek teljes embert mutatni ennyire kevés idő alatt is, később más karakterű szerepekben is látjuk őket, Eszter legjobb barátjaként, illetve a róla gondoskodó fizetett házvezetőnőként. További mellékszereplőket játszik Sipos Imre, szintén alázatosan. (Most helyet cseréltek Őze Áronnal, aki egy hete Dunaújvárosban Sipos Imre rendezésében játszott.)

A szülőknél sokkal nagyobb szerepet kap annak a bemutatása, hogy milyen viszonyba került hősünk azzal a lánnyal, Angélával, akit riválisának tekintett, aki éppen olyan volt, amilyen ő vágyott volna lenni, szép és kedves és legfőképpen olyan, akit jó tulajdonságai miatt mindenki nagyon kedvel is. Erdélyi Tímea igazán kiváló ellenpont, tényleg végig érezzük, hogy őszintén megszerette Esztert és csak sajnáljuk, hogy utóbbi nem tudta inkább benne megtalálni azt a szeretetforrást, akire szüksége volt.

Sokan vannak, akik irigykednek valakire, de kevesen, akik ezt legalább maguknak beismerik és még kevesebben, akik ezt tudatosítják és így le is tudják győzni. Eszter sem kerekedett felül önmagán, viszont megtanulja a színlelést, és állandó hazugságban élte le az életét és ezzel is összeköthető, hogy a színészi pályát választotta. Az állandó sóvárgás és hiányérzet megmaradt, ráadásul veszélyessé, pusztító erővé is vált, a címbe is beemelt, jelképpé váló őz sorsa is ezt példázza, amelyről minden részlet kiderül, ha valaki megnézi az előadást.

Nagy Mari nyugalmat árasztó hangjával és megjelenésével, amelyben mindig van valami gyermeki báj is borzasztó dolgokat mondd el nekünk, de talán éppen a kíméletlen őszinteség az, amivel mégis maga mellé állít. Átérezzük a feloldhatatlan magányt, a küzdelmeket és a rengeteg munkát, amely a külvilág elismerésének megszerzéséhez kellett, de ez mind csak futólag említődik. Hasonlóan mellékesen van jelen történetében a színházon kívüli közeg is, elmúlik a háború, jön a szocializmus és a nagyvilág eseményei csak mellékesen érintik , saját belső világába zárva marad és egyetlen ember felé sem sikerül élete folyamán igazán nyitottan közeledni.

Megérint minket ez az emberi sors, elvarázsol minket a mesélés, nagyjából ugyanúgy, ahogy két nappal korábban az Örkény Józsefjén éreztem, de most nem nagy apparátussal, sok színésszel, zenekarral történik mindez, hanem kicsiben, két óra alatt és mindössze öt színésszel, de ugyanolyan első osztályú színvonalon.

 

Címkék: Gáspár Sándor Erdélyi Tímea Rózsavölgyi Szalon Nagy Mari Őze Áron Spolarics Andrea Sipos Imre Sántha Borcsa Kovács Krisztina Enyvvári Péter Az őz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9512185182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.