Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Teljes teltházat jelzett előre hetekkel ezelőtt is a Müpa jegyfoglaló programja a Budafoki Dohnányi Zenekar előadására, ráadásul úgy, hogy az előadás műsoráról SEMMI nem volt előre tudható, pusztán annyi, hogy a műsorszámokat Hollerung Gábor karmester fogja ismertetni. Bérleten kívüli előadás, 3500-10000 Ft-ot fizetett az a mezei néző, aki a megtekintésre így is vállalkozott. Ha ezeket a tényeket összeadjuk, akkor ebből egészen nyilvánvaló, hogy a zenekar az elmúlt években kiépített egy masszív rajongótábort, akik vakon bíznak abban, hogy érdemes lesz nemcsak pénzt, de egy vasárnap estét is rászánni erre a programra és nem mellékesen a mínusz 14 fokban a helyszínre menni.

Én előzetesen elejtett megjegyzésekből értesültem egy közreműködő nevéről is, illetve egy másik szólista, Cser Krisztián a saját felületén közzétett annyit, hogy fellép. Emiatt és a zenekarral kapcsolatos korábbi élményeim (köztük a legutóbbi Kékszakállú herceg vára) alapján én is a részvétel mellett döntöttem, bár alapvetően nem kedvelem a gálakoncerteket és még kevésbé a hideget, bár mivel jól felöltöztem, nem esett rosszul a kétszer ötven perces séta sem a Duna mellett, amellyel a koncertet kereteztem. Néztem az egyre sokasodó jégtáblákat és közben Gyöngyösi Levente miséjét hallgattam.

Igazán kíváncsi lettem, hogy miként fog egy ilyen meglepetés-koncert lebonyolódni, mi lesz a program és hogy fog a közönség reagálni, mivel sosem láttam még ilyet.Persze a legrészletesebb színlappal rendelkező előadásról sem tudható egészen pontosan, hogy milyen hatással lesz ránk, az élő színháznak is egyik fő jellemzője a bizonytalanság-váratlanság, most voltaképp csak kicsit merészkedett tovább a zenekar művészeti vezetése. (De azért eszembe jutott, hogy lenne-e olyan színház, amely ki merne tűzni egy olyan előadást, amelyről nem tudható, hogy mi lesz, csak annyi, hogy játsszák: a társulat tagjai közül néhányan. Akár ki is lehetne próbálni, hogy látatlanban másoknak is szavaznának-e ekkora bizalmat, amely a Müpa nagy hangversenytermét megtölti. )

A Müpa TÉNYLEG egészen tele volt (jobban mint a Teremtés egy héttel korábban), és a néhány jegyszedő, akivel beszéltem a témáról közölte, hogy "persze, minden évben tele van, mert Dohnányi". Mindenféle életkorú nézők jöttek, egészen vegyesen, kisebb csoportok is, akik körülöttem mind izgatottan várták a meglepetés programot, illetve néhányan még azt is megbeszélték, hogy ez a hangverseny azért jó, mert "kommunikálnak a nézővel és nemcsak lejátsszák a darabokat". Azt hiszem, hogy a siker egyik kulcsa valóban ez, másrészt a Hollerung Gábor által programszerűen is meghirdetetett "komolyan vett szórakoztatás". A mezei koncertlátogató élvezni szeretné a zenét (minden amit hallottunk dallamos zene volt, a zenekar nem akarta közönséget még véletlenül sem bevezetni nehezen befogadható kortárs művek rejtelmeibe), és azt sem bánja annyira, ha kicsit fájdalommentesen a látókörét is bővítik, új, sosem hallott szerzők műveivel is megismertetik, amennyiben azokat kellemes hallgatni. Ez a koncert nem különbözött ebből a szempontból a zenekar "megérthető zene" sorozatától, csak most egy gondolatmenet mentél felépített műsort láttunk, nem egy műben végzett a karmester mélyfúrásokat. "Ellentétek, küzdelmek, extrémitások" - így foglalta össze a programot Hollerung Gábor kezdő mondataiban.

A komolyan vett szórakoztatás két részben történt. Az, hogy nem hagyományos koncerten vagyunk, már onnan is látszott, hogy a zenekar női tagjai színes estélyi ruhákat vettek fel. Eljátszottak aztán egy opera nyitányát, és ezt hallgatva őszintén kíváncsi lettem, hogy hányan ülhettek a nézőtéren, akik felismerték benne Dimitrij Kabalevsky Colas Breugnon című alkotását. Ezen a ponton éreztem megint, hogy nagyon lehetne még merre tágítani a látókörömet és járhatnék többet koncertre és nem kellene mindig ugyanannál a két operánál leragadni.

Ezek után némi megnyugvással tapasztaltam, hogy a következő operarészletet viszont ismertem, ez esetben pusztán az jelentette a meglepetést, hogy Ozmin áriáját éppen Cser Krisztián énekelte, akitől sok mindenre számítottam (például a La ci darem la mano-ra igen, amely később a koncert negyedik darabja lett Szakács Ildikóval), de erre semmiképp. Színpadon sem Ozmint, sem Don Giovanni szerepét nem énekli a szólista, most kicsit elkalandozott a megszokott repertoárjából, aminek kifejezetten örültem, bár ha úgy jött volna ki a lépés, Figaróként is meghallgattam volna még egyszer. Jó élmény lehet valakinek, aki nemrég még Leporellót énekelt Don Giovanni bőrében csábítani két és fél percig (de ez DG legjobb és legsikeresebb két és fél perce az egész darabban!), és az sem utolsó, ha valaki mindezek előtt egy részeges háremőr, a buffo basszus szerepkör egyik csúcsáriáját is képes elénekelni. Képes. Színpadon ezeket nemigen tudja senki megvalósítani, itt most negyedórán belül mindkettőből kaptunk némi ízelítőt. Jól sikerült mindkettő, jó kezdőlökést adott a koncertnek, és csak sajnáltam, hogy ha már ott volt, további operarészleteket nem énekeltettek vele. ("Cser hangja gyönyörű és mély. Zengő, erőteljes és nagyon jó hallgatni." Ezt írtam róla három éve legelőször, amikor a blogom mindössze három hetes volt, 1470 bejegyzéssel ezelőtt. Azóta sem tudtam ennél többre jutni vele kapcsolatban, most se tudok már semmi újat kitalálni, a 127. alkalommal. Hallgatni kell. Aki netán hallani is akarja, január végétől Eötvös Péter operájában  megtekintheti az énekest az Operaházban, hat alkalommal is.)

A szoprán jelenlétét a karmester jobban hasznosította: énekelt még az első részben egy Macskaduettet (Rossini szerzeményét) és a második részben Mozart Színigazgatójából a primadonnák vetélkedését, mindkettőt Kertesi Ingriddel, a negyedik duettje pedig Kálmán Péterrel volt - Adina és Dulcamara kettőse a Szerelmi bájitalból. (A Színigazgató részletében Kálmán László tűrte el a hölgyek vetélkedését.)

Az énekes számok jellemzően mind humorosak voltak, és minden szólista igyekezett színészi eszközökkel is dolgozni, megpróbálták a lehetőségekhez képest megeleveníteni a karaktereket. Ez leginkább Kálmán Péternek sikerült, akinek Dulcamara az egyik legfontosabb szerepe egyébként is, és ez az otthonosság érezhető volt az alakításán. Még bájitalt is bevitt magával és a jelenet végén azt meg is itta. Erről eszembe jutott egy most már tíz és fél éve vele látott Figaro, amelyben nem neki, hanem a címszereplőnek volt az egyik legnagyobb mutatványa, ahogy egy üveg bort egyben felhajtott. A közönség valami miatt imádja az ilyen húzásokat és a Dulcamara alakításába betett poénokat és lendületes színészi játékot talán még többre értékelte, mint magát az énekesi teljesítményt. Szakács Ildikó és Kertesi Ingrid szintén kelléket vitt a macskaduetthez - egy gombolyag fonalat -, illetve feltettek macskafüleket és farkat is, sőt Kertesi Ingrid utóbbi mozgatására is gondot fordított. Ezeknek a kis játékoknak mind örültem - elég nehéz egy koncertről írni, ha az ember nem zenekritikus, hanem színházi blogger.

Persze, ha Hollerung Gábor vezénylési technikáját, tánclépésszerű mozdulatait nézzük, vagy stand up comedyre is néha hasonlító megjegyzéseit, és nem hagyjuk figyelmen kívül a belőle kisugárzó életörömet sem, hiszen azt az összbenyomást keltette, hogy nagyon élvezi a zenét és a zenéről való beszédet is, fontos neki, hogy hasson ránk, akkor már önmagában ezt is értékelhetjük.

De térjünk még vissza a koncert részleteire. Ahogy az előre sejthető is volt, az énekesek számai között hallhattunk olyan zeneműveket is, amelyekben hangszeres szólisták tündökölhettek. Rajtuk is látszott az, ami a karmesteren végig: nagyon elemükben voltak, örültek a megmutatkozási lehetőségnek, hiszen nem gyakran fordul elő egy zenekari művésszel, hogy egy müpányi néző kifejezetten rájuk fókuszált.

Handel Vízizenéjének két tételét játszotta a zenekar két ütőhangszerese (nem voltam elég gyors a nevük leírásával), akik különböző mértékig megtöltött poharakkal adták elő a darabot. Később két versenyművet hallottunk, Kanyó Dávid pikolón játszott, majd Kiss Zoltán pozanon. Utóbbi művész a karmesterhez hasonlóan látványosan élvezte azt a Velencei karnevál átiratot, amelyet eljátszott, hatalmas tapsa után hangszerét pörgette és bele is ütötte az ajtófélfába. Ezután már csak ki kellett próbálni, hogy szól-e még, így meghallgathattuk csak pozanon a Hull a pelyhest is, ráadásként. Az első részt Prokofjev Rómeó és Júliájából Tybalt és Rómeó párbaja zárta, és ezt hallgatva ismét eszembe jutott, hogy valóban nem hallgatok elég sokféle zenét és Prokofjevet sem hallgattam ezer éve, balettet se nézek. (Hiába, nem léphet ki valaki büntetlenül a komfortzónájából, jöttek a nagy felismerések sorban...)

A második rész is balettzenével kezdődött, több tétellel Respighi Varázsboltjából, amelyben Rossini témákat variált, majd Johann Strauss "Künstler Quadrille" című opuszát hallgattuk meg, amelyre tényleg igaz volt a karmester megjegyzése - híres dallamok összefűzve, a "klasszikusok popritmusban" elődje. (Johann Strausst sem hallgattam emberemlékezet óta...jutott eszembe.) A már említett "primadonnák párbaja" következett itt, amelyről azonnal eszembe jutott, amikor Kertesi Ingrid ezt hajnalban énekelte az Operaház éjszakai vetélkedőjén, és ez után jöhetett Rimsky-Korsakov Dongó fantáziája, mégpedig egy elektronikus hegedű és cselló szólóval. Ezeknek a daraboknak is hatalmas sikere volt, ahogy a koncert zárószámának, Himenez zarzuela szvitjének is. "Harmónia, öröm, tánc" - foglalta össze a lényeget a karmester, és ezek a kulcsszavak az egész műsorára is ráillettek. A két ráadás szám alatt a karmester már szinte csak a közönség tapsának irányításával foglalkozott, a zenekar önműködő üzemmódba váltott át.

Jó este volt, a három órányi program alatt a zenekar a közönség által előlegezett maximális bizalomra igényesen összeállított szórakoztató programmal válaszolt, melyet a közönség ugyancsak elégedetten honorált. Ennyi történt, és egy ilyen koncert valakit a következő alkalomra is visszaültet., szinte automatikusan lesz belőle törzsnéző.  Én már történetesen most várom  február 18. napját, amikor ugyanitt a Müpában a Dohnányi zenekar Rossini A sevillai borbélyát fogja előadni, nemzetközi szereposztásban, szcenírozott változatban. De ezt más is észrevette már, és nem sok jegy kapható, hiszen az Operaház idén ezt a darabot egyáltalán nem játssza, időben kell észbe kapni még, ha valaki menni készül.

 

 

Címkék: Opera Hollerung Gábor Kálmán Péter Cser Krisztián Müpa Kertesi Ingrid Kálmán László Szakács Ildikó Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8812108695

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.