Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Zavarba ejtett a Katona Minden jó, ha a vége jó című előadása, amelyet a júniusi bemutató után féléves csúszással tudtam beiktatni a programomba. Azóta ugyan hallottam néhány véleményt, de azokból is inkább a bizonytalanság és helyenként a negatív benyomások jöttek le, és ugyan ezek némileg felkészítettek az előadásra, bennem is hasonló kételyek kezdtek gomolyogni, de nem hagyták magukat nagyon megfogalmazni - az események (más színházi esték) egyébként is elsodortak...(Azért az előadás másnapján egy drámaórát eltöltöttem a látottak elemzésével.)

Azt hiszem, hogy sokak-sokunk problémája elég egyszerű. Itt van egy híres klasszikus - ráadásul Shakespeare! - egyik kevéssé ismert műve, amelyet cirkuszi közegbe helyezett Zsámbéki Gábor, a Katona volt-igazgatója, a színház arculatának markáns megformálója. Nézzük az előadást, amelyre talán könnyedén rámondanánk, hogy nem hat ránk, helyenként unalmas is, nem biztos, hogy a cirkuszi párhuzam annyira adja magát...- rámondanánk ezt és még sok mást is, amennyiben egy pályakezdő rendező egyik opuszáról lenne szó.

Jelen esetben viszont tudjuk, hogy ha Zsámbéki Gábor darabot választ akkor nem felületes, nem rendez három helyen párhuzamosan, kidolgozza azt, amit csinál - magunkban keressük elsősorban a hibát, hogy miért nem hatott az, amit láttunk.

Ugyan ez a decemberi időszakom meglehetősen zaklatott volt, de biztosan tudom, hogy erre az előadásra úgy mentem, ahogy színházba érdemes, fókuszálva a darabra és jó hangulatban, nyitottan. Ráadásul az állójeggyel le tudtam  jó helyre ülni, és még mindennek a tetejébe találkoztam egy olyan ismerősömmel is, akivel nagyjából húsz éve is folyton itt futottunk össze és éppen a Katona miatt kerültünk mondhatni baráti viszonyba. (Az előadás végén volt egy közönségtalálkozó, amire nem tudtam maradni és erről őt kértem meg, hogy tájékoztasson. A bejegyzés végén Bakos Anikó szövege olvasható.)

Miután több mint három hete foglalkoztat az előadás, elég meredek állítás lenne azt mondani, hogy nem hatott - inkább: nem úgy hatott, ahogy azt jellemzően megszoktam és szeretem. Nevetni lehetett persze itt-ott, másfelől viszont összességében rossz közérzetem lett a látottaktól, miközben elvileg csak megvolt a happy end.

A Katona előadásaival persze a "század tulajdon alakját és lenyomatát" kívánja közvetíteni, és ez a "rosszkedvünk tele" közhangulat, ami az utóbbi évekre jellemző, áttételesen még jobban átjön az előadásból, mint ha aktuálpolitikai utalásokkal lenne teletűzdelve. A felszín alatt nagyon nincs semmi sem rendben az életünkben, ezt érezzük az előadás hatására. (A szöveget Várady Szabolcs készítette Vas István fordításának felhasználásával és minden bizonnyal benne volt a színház dramaturgjának, Török Tamarának keze is.)

Ha netán cél volt, hogy így, némileg nyugtalanul hagyjuk el a színházat, akkor ennek a kiváltása maradéktalanul sikerült is a történet bemutatásával, amelyben az alkotók generációs problémát látnak elsősorban, a színlap is ezt nyomatékosítja, sőt a meghajlásnál is koruk alapján váltak két részre a szereplők .

Nem véletlen, hogy ritkán mutatják be ezt a darabot, tíznél kevesebbről tud a szinhaziadattar.hu, a legutóbbi a vígszínházi volt 2007-ből, amelyről nekem is vannak halovány benyomásaim, de különösebben nem fogott meg. Shakespeare valószínűleg ezúttal is az "ahogy ti szeretnétek, olyan darabot írok nektek, a fő, hogy gyertek el az előadásomra" hangulatban volt, és engedett ugyan a "kötelező happy end" nyomásnak, mert ennek igénye akkor is, most is megvolt, megvan és feltehetően meg is lesz (diákjaim "elemző" kritikáiból is kiderül, hogy mindenki jó véget akar látni, arra van szükségünk, ha már a hétköznapi élet rendre adós marad a csodákkal), ugyanakkor a gondolkodó nézőknek így is kilóg a lóláb és érezhetik, hogy hülyére vesznek minket, fanyar ez a boldog vég.

Nem csodálkoznék, ha ennek a darabnak a története nem lenne túlságosan közismert, éppen a kevés bemutató miatt sokaknak hiánypótló lehet a Katona előadása, már amennyiben valakinek célja az, hogy alaposan megismerje Shakespeare teljes életművét.

A történet fordulatai elég meseszerűek, ami a szerzőre jellemző is, és ezek valószínűtlensége is magában rejti azt a tanulságot, hogy ugyan valóban előfordulhat, hogy az élettől megkapjuk, amit szeretnénk, de ahhoz valóban csodák sorozatára van szükség. A néző szabadsága óriási, ha akarja megkapja a happy endet, ha meg inkább kritikus alkatú, akkor fanyaloghat kedvére, ahogy a színházon kívüli életben is.

Már az alaphelyzet is szinte lehetetlen: egy orvos árván maradt lányát, Helénát egy grófnő sajátjaként neveli és szereti, sőt azt sem ellenezné, ha ez a vagyontalan lány a fia felesége lenne. Ezen a ponton azt kívánnánk, hogy ha ez így van, legyen is meg az esküvő - de nem, egyetlen gond van csak: az ifjú Bertram gróf észre sem veszi a lányt, bár évek óta egy háztartásban élnek. Ha belegondolunk, ez sokkal rosszabb helyzet a lány számára, mint egy másik darabbeli Júliáé, akinek ugyan az egész családja tiltakozna a választása ellen, de legalább vonzalma viszonzásra talált. Mondjuk ki, ez lenne az az eset, amikor jobb esetben egy nagy sóhajtással bele kellene nyugodni a megváltoztathatatlanba, vagy esetleg évekig még a gróf körül reménykedve sürgölődni. Utóbbira semmi esély, Bertram a királyi udvarba megy, mert unatkozik. Heléna tehát lép és itt jön a második nagy valószínűtlenség: a király halálos beteg, és a lány apjától örökölt csodagyógyszerét hajlandó kipróbálni, ettől pedig 3 nap alatt helyrejön ÉS ezért cserébe szabadon választott férjhez juttatná megmentőjét. Így az előadásnak ebben a viszonylag korai szakaszában ismét létrejöhetne a happy end, de tudjuk, hogy lesz még egy rész - így jön, mert jönnie kell a várható bonyolítás.

Bertramról eddig a pontig sokat nem tudtunk meg, mindössze kalandvágyáról értesültünk, illetve közömbösségéről Heléna iránt. Az, hogy mitől lenne annyira fantasztikus, hogy a királytól kellene megigényelni, nem jövünk rá. Lehet, hogy ő volt az első fiatal férfi a lány közelében? Vagy "csak", mert a szerelem vak? Ezen a ponton egyébként nagyon megértjük a fiatal gróf tiltakozását, és azt is, hogy inkább lelép, amikor a házastársát erőszakkal a nyakába sózták.  Az, hogy ezek után a további, itt nem részletezendő újabb még valószínűtlenebb fordulatokból megtudjuk nemcsak azt, hogy Heléna tényleg kissé túlzásba viszi az elszántságot, de sajnos az is bebizonyosodik, hogy valószínűleg tényleg méltatlanra pazarolja a szenvedélyét, de végezetül mégis megkapja, akit akart, ha jó lesz így neki, ha nem. (Néha ez az igazi tragédia, mert aztán mindig máshogy sülnek el a dolgok, nem egészen úgy, ahogy az ember elképzeli.)

Ahogy Shakespeare-nél ez lenni szokott, szeret a vígjátékaiba mellékszálat is betenni, hogy a történet kibontakozását késleltesse, bonyolítsa. Ez a másik történet (Parolles megszégyenülésével a fókuszában) engem kevésbé kötött le, mint az említett főszál és rendre azon kaptam magam, hogy nem váltok elég gyorsan a szereplőkkel, hanem el vagyok akadva Helénánál és az ő abszurd küzdelménél egy olyan férfiért, aki tőle semmit nem akar. 

De talán most már foglalkozzunk a színészekkel inkább:

A nap hőse a Grófnő szerepébe beugró Kiss Eszter volt, akiről ha nem hirdetik ki, hogy csak Bodnár Erika helyettese, sose derült volna ki, hogy nem ő volt már benne az eredeti szereposztásban is. Kovács Lehel anyjának ugyan túl fiatal, de ennek elfogadása nem okozott problémát. Minden beugrás jellemzően koncentráltabbá teszi a teljes csapat munkáját, de a Katonában eleve nem szoktam érezni, hogy lazáskodnának, az előadást sem láttam korábban, így nehezen tudnám megállapítani, hogy a többieket hogy érintette a rendkívüli helyzet, és azt sem tudom, hogy hány napjuk volt a felkészülésre, zökkenők nélkül ment minden.

Az előadás két kulcsszerepe a fiatal nem-szerelmes páré. Heléna az, aki akar valamit, ő az, aki ebbe energiát is tesz (de ennyit?), és így ennek megfelelően meg is kapja a férfit. Pálos Hannában minden megvan, ami ehhez a szerephez kell, átjön a vágyakozása, az ambíciója, sőt az is, hogy mélységében nem gondolja át a helyzetet, egészen magától értetődőnek tartja, hogyha egy király adja férjhez, akkor bárkinek örülnie kellene a lehetőségnek. A világ sokkal bonyolultabban működik, mint ahogy elképzeli, még ezt az egy kiszemelt (de egyébként átlagos) férft sem könnyű megszerezni. A rang és a pénz kellő elszántsággal párosulva viszont megoldás mindenre, bizonyítja be a végkifejlet - csak abba nem érdemes belegondolni, hogy utána mi jön.

A műben van még egy fiatal lány, aki legalább saját anyával rendelkezik (Szirtes Ági) és szintén érezzük, hogy kezd beleszeretni ebbe a Bertram-fiúba. Miután ez a lány az első, aki iránt ő is érdeklődik, itt kialakulhatna akár egy szép kölcsönös szerelmi történet is, ha a szerzőnk így akarná, de nem így lesz. Diána szerepében Rujder Vivien eljátssza a tapasztalatlan, anyja tanácsaira szoruló lánykát, aki még nincs elköteleződve, nem lovallta bele magát a szerelmi szenvedélybe, így - hozománygyűjtési szándékkal is - inkább segít Helénának, hogy férjét megszerezze. Láthatjuk, hogy veri át három nő az egy gyanútlan férfit, akit majd később a király előtt is megszégyenítenek, de nem fogjuk sajnálni, mert Bertram - ahogy azt sejteni lehetett - nem tervezte, hogy hosszú távon megállapodik Diána mellett, csak ígérgetett és éppen egy érdekházasság megkötésébe tervezett belebonyolódni.

A férfi, akit vágyaival két részen keresztül ostromol Heléna, Kovács Lehel, aki nem hősszerelmes alkatú színész, sokkal inkább alkalmas komikus karakterek megjelenítésére és a szereplőválasztásnál érezzük is ezt a szándékot, egy átlagos férfit akart a rendező kiválasztani, hogy még véletlenül se szálljunk mi is el, ne lássuk rendkívülinek és még véletlenül se kezdjen a néző is osztozni  Heléna rajongásában. Kovács Lehel bitang jó színész, hihető Heléna kezdeti elutasításakor is és akkor is, amikor végül beletörődik, hogy ha már így alakult, akkor megmarad a rátukmált feleség mellett. Szerethető esendőségében is.

Kisebb szerepében jó volt látni hosszabb idő után Újlaki Dénest, Szacsvay Lászlót,  Bezerédi Zoltánt és a vendégként működő Gyabronka Józsefet, illetve Elek Ferenc nagy alakítását Parolles szerepében, akiről nekem is eszembe jutott Falstaff (a közönségtalálkozón is szóba került), az is az ő szerepe lesz. Az előadásban résztvevő egyetemisták (Kovács Tamás, Lestyán Attila, Martinkovics Máté, Vilmányi Benett Gábor, Vizi Dávid) is a cirkuszi szál kidolgozásához kellettek, de számomra éppen ez a rendezői adalék kevéssé volt érdekes, ahogy említettem, lekötött a cselekmény néhány fordulata, ahogy mezei nézőhöz illik is. Azért a látvány tervezőinek neve ne sikkadjon el: Szlávik István és Szakács Györgyi munkáját láttuk.

Az előadáson gondolkodva siettem haza, miközben BAKOS ANIKÓ részt vett a közönségtalálkozót és másnap reggel az alábbiakat írta Facebook oldalamra:

"Zsámbéki elmesélte, hogy a főiskolán már 3-4 osztállyal ezelőtt megfigyelte, hogy a leendő színészeknek egyre nehezebb a shakespeare-i nyelv, különösen, ha egy mondatban közbevetések is vannak. A közönség soraiból egyre kevesebbeknek tűnik fel, ha Várady Szabolcs a nyelvi humor kedvéért átemel valamit Arany Jánostól (itt a Hamletből). Egyre kevesebben ismerik fel az Arany János-fordítást, mondja Zsámbéki. A darab (Minden jó, ha vége jó) foglalkoztatta például azért, mert ráismert benne a Katona társulatára: valamelyik darabjuk 50. előadását ünnepelték, amikor rájött arra, hogy akikkel együtt ülnek, mindannyian hosszan tudnának mesélni a nyavalyáikról. Már kifelé mennek a színházi pályáról. Ebben a darabban is sok az öreg, beteg, nyavalyákkal bíró szereplő (pl. a király, a bolond, a grófnő vagy a falstaffi Parolles is). Arra volt kíváncsi, hogy ez a nemzedék mit kezd a fiatalsággal, és viszont, kölcsönösen hogyan látják egymást. Az egyik generáció már távozóban, a másik érkezőben, a találkozásukból mit lehet kihozni. (Külön kiemelte Parollest és az ő földcsuszamlását, amit megél, amikor kivetik őt.)

Sok szó esett a nyelvi nehézségekről. A színpadon praktikusan azt kell figyelembe venni, hogy minden csak egyszer hangzik el, azt az egy alkalmat lehetőleg értse meg a közönség, ne ússzon el a szöveg. Nádasdy emlegette Hüperiont, Apollónt és a Napistent - mintha maga is keverte volna őket?, vagy én emlékszem rosszul a példájára -, arról beszélt, hogy a fordításnál dilemmát okoz, hogy ha Hüperionról van szó, azt ne fordítsa-e inkább Apollónnak, vagy még inkább Napistennek annak érdekében, hogy a közönség értse. Mire az irodalomtörténész úr közbevetette, hogy olvasson a közönség görög mitológiát. Ez is egy szempont. :) A fordító elvégez egy csomó kutatómunkát a könnyebb szövegérthetőség kedvéért, a színházi szövegkönyv írója és a dramaturg még közelebb hozza a szöveget a közönséghez. A rendező pedig megrendezi mindebből azt, ami őt a leginkább foglalkoztatja. (Ez így direkt módon nem hangzott el, csak saját interpretáció. :) )

Nádasdy elmesélte Falstaff kapcsán, miként sikerült vizsgáznia az egyetemen Shakespeare-ből. A professzor: beszéljen Falstaffról. Nádasdy felmondta az opera hősének főbb jellemvonásait, a történetet, reneszánsz életöröm és búskomorság, satöbbi. A professzor egy ideig hallgatta, majd közbevetette: jó, jó, de melyik Shakespeare-darabról beszélünk? Nádasdy beszélt tovább zavartalanul Falstaffról, a professzor: csak nem azt akarja mondani, hogy Shakespeare-nek van Falstaff című darabja? Majd a vizsga végén megegyeztek egy nem túl kedvező érdemjegyben. Ahogy elmesélte Nádasdy, a professzor nagy figura lehetett. (Hogy pont egy Nádasdy-leszármazottat jutott eszébe Falstaffal beugratni. Tuti siker.)

Volt szó a rímes zárlatról: ha a szereplők éppen prózában beszélnek, akkor is gyakori, hogy a jelenetvég rímben van, jelezve a színészeknek és a közönségnek, hogy ez itt abgang. (Sose hittem volna, hogy ilyen szerepe is lehet a rímnek, legközelebb majd figyelek rá.)"

 

Címkék: Katona Gyabronka József Szacsvay László Szirtes Ági Kovács Lehel Elek Ferenc Bodnár Erika Pálos Hanna Kiss Eszter Újlaki Dénes Vizi Dávid Bezerédi Zoltán Kovács Tamás Szlávik István Szakács Györgyi Rujder Vivien Lestyán Attila Vilmányi Benett Gábor Martinkovics Máté Minden jó ha a vége jó

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4912059189

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.