Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A cím - idézet a Pomádé szövegéből, az egyik olyan sor, amelyet éppen ma, a 13. megtekntéskor vettem észre először, megint rácsodálkoztam a librettista Károlyi Amy leleményességére is. De nem csak ezért volt érdemes újranézni ma délelőtt...

Már egy ideje némi aggodalommal és óriási várakozásokkal tekintettem 2016. dec.11. elé. Ilyen felfokozott állapotban nem túl kedvező előadást nézni, de az előző esti élmény hatására megnyugodtam. ((Az előadás mindig a néző fejében születik meg és erősen beleszól a pillanatnyi hangulatunk is, nagyon nem mindegy, hogy hogyan ülünk be egy nézőtérre.)) Mi más vagyok, ha nem szerencsés, hogy vasárnap délelőtt a nyolcéves fiammal mehettünk Pomádét nézni? (Most, az előadás után ezt még inkább így gondolom - következő alkalom: január 22-én ha valaki lemaradt..)

A korábbi években túlságosan is megszerettem ezt az előadást éppen ebben, a "cserkrisztiános" szereposztásban. Nem mindig szerencsés évekkel később újranézni valamit, amihez az ember nagyon kötődik, megvan a veszélye a csalódásnak is. Változik az előadás, változnak a szereplők (most új beállók is voltak: Megyesi Zoltán, Gábor Géza, Sáfár Orsolya) és maga a néző is.

Mellékesen: egy héttel ezelőtt láttam az első szereposztást és benne egy igazi nagy komédiást, Szvétek Lászlót. (Már csak emiatt is tanulságos ugyanazt az előadást több szereposztásban gyors egymásutánban többször megnézni, mert látható, hogy mennyire más tud lenni ugyanaz a rendezés más főszereplővel.)

VISSZATEKINTÉS (még nem a friss előadásról, kis nosztalgiázás személyes felhangokkal - öncélúan? - lehet ugrani)

Az első Pomádém és utána még a következő kilenc is mind Cser Krisztiánhoz kötődik, akinek a neve ekkor - 2008. november 9-én - az erős reklámkampánynak köszönhetően, már mint a friss "fizikus-operaénekes tehetség" előre ismert volt a törzsnézők körében, ő szerepelt a plakáton is.

IMG 20161210 144412

Az előadás bennem már csak azért is megmaradt, mert egy hathetes csecsemőt kellett miatta otthagyni, hogy az 5 és 7 éves lányaimat elvihessem pomádézni, és ez csak az opera rövidsége miatt volt lehetséges. (Másfél óra szünettel együtt, gyerekeknek éppen jó. Öt év alattiaknak talán azért korai így is.) Mivel mindhármunknak tetszett, amikor csak lehetett visszaültünk a már bevált szereposztáshoz ragaszkodva.

Fogalmam sincs, hogy mi lett volna, ha annak idején  Horváth Ádám délutánra van beosztva, ugyanis rá voltam kíváncsi elsősorban, akivel egy óvodába jártunk Miskolcon és soha korábban nem hallottam énekelni. (Nagyon jól állt neki Garda Roberto szerepe, ebben az előadásban szerettem a játékát.) Később, a sok Pomádé-nézés hatására kezdtem figyelni a címszereplőn kívül a két szélhámost, Geiger Lajost és Pataki Potyók Dánielt is....

(((Amikor ezt a Pomádét láttam, éppen a Kovalik Balázs Mozart-maratonjáról írt szakdolgozatom finisében voltam, addigra már másfél éve foglalkozva a témával egyre többet jártam az Operaházba és figyelgetni kezdtem azokat, akikkel Kovalik a Maratonban dolgozott. (Már akkor úgy éreztem, hogy ennél több énekes pályájának követésére nincs energiám, és még szó sem volt blogírásról...) Közülük a Pomádéban csak Palerdi András vett részt Nyársatnyelt Tóbiásként, ő volt az, aki már akkor tényező volt számomra az énekesek közül. Később játszotta a címszerepet is.)))

Egy szó, mint száz, 2008. novemberében megragadott a Pomádé, Ránki György zenéje, Toronykőy Attila rendezésében a szólistákon kívül tetszett a minimalista díszlet és kellékhasználat, a színpadra helyezett zenekar (vezényelt Bartal László), benne kedvenc fagottosunkkal és az is, hogy a nézőteret is többször bevonták az előadásba, a kórus játéka pedig különösen. Önmagában már az is boldogsággal töltött el, hogy minden körülmény dacára egyáltalán ott tudtam lenni az előadáson. Kevés színházat néztem akkoriban és ez azok közül is kiemelkedett.

Ezek után nem csoda, hogy az idei évadterv kihirdetésekor, március 3-án ugyan sok szempontból csalódott voltam amikor átlapoztam a műsort, de örültem előre, hogy nov. 27-én újra nézhetem ezt a Pomádé királyt. Mégsem lett így, nem voltam Pomádéra hangolva aznap, és mást néztem. Most akár úgy is felfoghatom, hogy kaptam még két hetet, hogy várakozhassak.

MOST MÁR A MAI ELŐADÁSRÓL:

A mai Pomádé zártkörű volt, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének biztosította az Operaház, ahogy évente egyszer mindig van egy ilyen ajándék-előadás, mint kiderült,  Ókovács Szilveszter köszöntőjében maga szivárogtatta ki: jövőre lesz Jancsi és Juliska bemutató és azt nézhetik majd a NOE-tagok is), és a színház mérete miatt a bejutás azért valószínűsíthető volt, de mégsem egészen garantált. Vittem a fiamat, és ráadásul sikerült ugyanoda leülni, ahova egy hete - sem túl közel, sem túl messze az énekesektől.

Rezsnyák Róbert már régi motoros, akarom mondani biciklis-szélhámos, aki most kapott egy friss partnert Megyesi Zoltán személyében. A tenorista amennyire csak színészileg lehetséges, kitölti a nem túl árnyaltra megírt figurát (lássuk be, sematikusak ezek a figurák, az énekeseknek kell átlelkesíteni őket), érezzük a félelmét, idegességét és végül a megkönnyebbülést, amikor a kapitány (Farkas Gábor) tippet ad nekik és megtudják, hogy most ők éppen idegenből jött csodatakácsok, mert erre van igény. Megyesi Zoltánnak túl sok énekelnivalója nincs, de ez is elég ahhoz, hogy jól érvényesüljön és maradandó nyomot hagyjon bennünk szép hangja. Jó páros ez is, a közönség most is a csalókkal szimpatizál. (A fiam, aki már látta a Parázsfuvolácskában, azonnal felismerte - ebből is látszik, hogy egy-egy alkalom is évekre kiható nyomot hagy a gyerekekben - is, már amennyiben valaki nagyon jó.)

(A szélhámosok mondatait számtalanszor hallottam már ("mi a tanult meterségünk? - rászedjük akit lehet..."), most viszont másként hatott , eszembe jutott a színház, mint párhuzam. Igen, most becsalogattak minket a színházba ezen a vasárnap délelőttön, ahol másfél órára elhisszük nekik ezt a történetet, kilépünk a saját életünkből és velük megyünk - beérjük a színház illúziójával, ahelyett, hogy valamiféle "primér élményhez" jutottunk volna például egy kiránduláson...)

Az őrjárat illetve a miniszterek kara ma is nagyon együtt volt, öröm volt megfigyelgetni ismét, hogy a kórus minden tagja (Juhász Katalin jelmezei által) megkülönböztethető is, egyéniségeket látunk, akik egyben tökkelütött hülyék egységes gyülekezetét is képezik. Ókovács Szilveszter ugyan utalt mai beszédében az opera "duplafenekűségére", arra, hogy csoda, hogy ez a kormánykritikának is beillő előadás miként ment át a Rákosi-rendszer cenzúráján, de jelenleg ebben az előadásban nincs nyoma olyan törekvésnek, amely ezt a még mai működtethető kétértelműséget fel akarná erősíteni. Nézhetem a Pomádét akármeddig, a rendező a "gyermekopera" minősítésnek akart elsősorban megfelelni és nem vállalt többet. (Ha másból nem is, abból látszik, hogy a lelepleződés hatása semmilyen szinten nincs kidolgozva, nem látjuk, hogy lenne következménye a látottaknak, hatna bármennyire is az udvar szereplőire. A két szélhámos nem bűnhődik meg, egyszerűen továbbáll.)

Garda Roberto az egyik leghálásabb szerep, még akkor is, ha csak az első részben kap igazi feladatot. Ezt sikeresen abszolválja Gradsach Zoltán is, bár nem érezzük, hogy akkora mázlista, hogy éppen Cser Krisztiánnal kell együtt énekelnie, akinek jóval nagyobb volumenű hangja mellett az övé helyenként erőtlennek hat. De hát ilyen az élet, a figura megvan, a ruhamester kellően fél a büntetéstől. Talán az elszenvedett intenzív fojtogatásért egy demokráciában feljelentést is tehetne, de milyen mozgástere van annak, akinek egy király a főnöke, hova fordulhat?

Dzsufi, az udvari bolond szerepében most mutatkozott be Sáfár Orsolya. Üde jelenség, de most már látom, hogy az a flörtölgetés, amely némileg motiválta a szereplő elmenekülését az udvarból csak Rácz Rita és Geiger Lajos játéka lehetett a korábbi előadásokban, mert sem a múlt héten Kertesi Ingriddel, sem most nem érvényesült, vagy annyira mást figyeltem, hogy számomra észrevétlen maradt, ha volt bármilyen erre utaló jel. Nem mintha ez kulcsfontosságú lenne, de kissé színesítette a szerepet, amely leginkább azért szükséges, hogy női hang is legyen a darabban - kezdem azt hinni.

Gábor Géza a kancellár szerepében hatásos és súlyos jelenség, kicsit kilóg a keretek közül, jobban állna neki, ha nem idióta-meghunyászkodót, hanem esetleg az egyetlen tisztán látó kormánytagot játszhatná. De nem, a darabban Dzsufi az egyetlen, aki átlát a szitán. Az énekes a második felvonásban van nyomatékosan jelen, megszólalásai élményszerűek és felkeltik a nézőben a kíváncsiságot, hogy milyen is lenne a címszerepben, amelyre alkatánál és hangi adottságainál fogva ő is predesztinált.

Mi a helyzet a címszereplővel, akinek a játéka alapvetően meghatározza az előadást?

Amíg a múlt héten azt állapítottam meg, hogy Szvétek László lényegében gátlástalanul komédiázik, mindenféle poénlehetőséget kihasznál, improvizációkkal tölti ki az előadás minden számára üresnek tűnő percét, ugyanakkor nem hisszük el neki a ruhamániát, most egy egészen más alkatú Pomádét látunk Cser Krisztián megformálásában.

Ez a Pomádé első megjelenésekor konszolidált politikusra emlékeztet, aki szélesen mosolyog az alattvalóira, eleinte igyekszik palástolni elégedetlenségét a bemutatott ruhákkal kapcsolatban, majd egyre nehezebben tudja magát türtőztetni. Az énekes javára szól, hogy kulturált unatkozással és valószínűleg a rendező instrukcióinak megfelelően minimális játékkal tölti ki a megnézendő balett-betét idejét, türelmetlenné válásának folyamata van és ennek kidolgozott íve. Nem tesz meg mindent, hogy érdekes legyen, nem tereli el a szánt szándékkal a figyelmet ezekről a szándékoltan konvencionális és érdektelen koreográfiájú táncszámokról. Egy hete káprázatos volt, amit ez alatt a pár perc alatt Szvétek László lenyomott, ugyanakkor nem kizárt, hogy az előadást először néző gyereknek ez a balett is érdekes lenne, ha nem vonnák el róla a figyelmet. (Én ahhoz már jó sokat láttam az előadást, hogy akármi van, mindenképp a király reakcióit figyeltem mindig, jóval érdekesebbek voltak ma is.) Pomádé aztán annyira elveszíti a türelmét, hogy elégedetlenségében a már említett fojtogatásra vetemedik, már nem látjuk normális embernek, leginkább egy pszichopata gyilkos képe formálódik meg előttünk, jóval fenyegetőbb, mint a múlt heti Pomádé. Végletekben él, ahogy a csodatakácsok megjelenéséről és az ajándékról hall, egészen lázba jön és egy gyerekhez hasonlóan tud örvendezni. Ül a földön és szedegeti ki a zsákból az "idegen fonalakat, idegen szöveteket", mintha a jobb elöl ülő gyerekeknek is mutogatná ezeket. Ennek a Pomádénak elhisszük, hogy neki valóban számít az elegancia, nem mindegy, hogy mit vesz fel és hogyan néz ki. Piperkőc, aki a szélhámosok szövegét hallva megijed, hogy kiderül ostobasága, alkalmatlansága és magát is biztatja azzal, hogy "akinek hivatalt ad, annak észt is ád az isten". (Ebből a szempontból Pomádé teljes udvartartása igencsak egységes...- Dzsufi ugyan kilóg, de sokat nem számít úgysem.)

Amíg egy hete inkább komédiának éreztük a történteket, most mintha nagyon is tétje lenne a történet fordulatainak. A király félelme, rémálma fenyegető, átérezzük sorsát. Mindenki hagyja magát megtéveszteni, de ő lesz az egyetlen, aki megbűnhődik és egy alsógatyában végigvonul a nézőtéren, ahol a gyerekek közelről is meggyőződhetnek, hogy milyen a csodaköntös - meg is lehet tapintani az anyagát. (János megkísérelte, tényleg pókhálófinom, nem érezte...)

Cser Krisztián Pomádéja egészen a lelepleződésig nagyon egységes, következetesen van felépítve. Ez az üresfejű, korlátolt piperkőc nyilván élvezi a Pomádé-napot, örömmel ünnepelteti magát. Nagyon meggyőzően hangzik a szájából a "nekem minden kijár" mondat, és ami nem mellékes: akármennyire nevetséges is, mégis társul hozzá egy igazán impozáns nagy hang, amely ellenpontozza a megmutatott személyiség gyengeségeit. Ezzel a hanggal mégsem lehet jelentéktelen senki Pomádé, mégis megérdemelné azt a csodaköntöst, ha valaki tényleg elkészítené számára. Ugyan helyenként szánalmas, de így is szerethető figura, a hatalmas siker ezt mutatja. (Az ellentmondásért a szerző felelős, számos hatásos áriát írt a királynak, amelyeket élmény volt hallgatni ma is.)

Pomádé, ahogy az eredeti mese is előírja, végül lelepleződik - egy kisgyerek rákiabál. Ez volt az első eset, amikor a felbérelt kislány természetesen tette ezt meg, eddig 12-szer láttam túl mesterkéltnek ezt a beszólást, a múlt héten is, de ma igazinak tűnt. Ezt már nem is vártam az előadástól. Én ezt a kislányt megtartanám a továbbiakban is, a nevét is leírnám most, ha tudnám, mert ügyes. Nem annyira könnyű egy előadásba így beleszólni. (A fiam irigyelte is a feladatot, szeretett volna ő is bekiabálni.)

Ami nekem eddig is mindig hiányzott: az előadás már említett lezáratlansága, a következetlenség. Nem látjuk a királyt összeomlani, hiába alázták meg, nem látjuk, hogy bárki kísérletet tenne a szélhámosok üldözésére - ehhez képest, mintha a tapsrend előkészítéseként egy örömünnepet ülnének...El kell fogadnunk, hogy ennyire ostoba udvart mutat be nekünk a rendező, nincs más hátra. Igaz, az operából is csak néhány perc, a szerzőt magát sem érdekelte, hogy mi van a leleplezés után. Gyerekopera ez, ne akarjunk mélységeket keresni benne.

Az előadást nézve megint elgondolkodtam azon, hogy mi is az, ami számomra vonzó a színházban. Néztem az énekeseket, akik többsége kénytelen volt ostoba és korlátolt embert játszani, idétlen táncmozdulatokat tenni kötött koreográfia szerint, a főszereplő még egy gatyára is vetkőzve vonulgatni karnyújtásnyira a mezei nézők tömegétől - és közben látszott, hogy komolyan veszik ezt a "mintha-játékot", ráadásul élvezik is a legtöbben. Ez az, ami talán igazán lenyűgöz, ez a komolyan vett játék, amelyhez opera esetén a zene még külön ajándék. A Pomádénál talán a szereplők karikaturisztikussága és a rendezés miatt ezt a játékosságot még jobban érzékelem, valószínűleg emiatt is került hozzám közelebb a darab a megszokottnál. Akárhogy is van, várom a január 22-i következő előadást.

 

 

Címkék: Opera Farkas Gábor Toronykőy Attila Erkel Színház Szvétek László Cser Krisztián Gábor Géza Pomádé király Megyesi Zoltán Gradsach Zoltán Rezsnyák Róbert Sáfár Orsolya Juhász Katalin Bartal László

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2012039519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.