Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az utóbbi időben lemaradtam erről-arról, régen jártam a Szkénében is. Ideje volt belehúzni, így most megnéztem Háy János "A halottember" című darabját, amelynek az ősbemutatója október 20-án volt, azaz még viszonylag friss előadásnak számít. (A Szkéné koprodukciós partnerei az Ördögkatlan és a Nézőművészeti Kft. voltak.) Ajánló következik.

Háy János nem egy írása (Házasságon innen és túl, Nehéz) sikerdarabnak számít a pesti kínálatban, annak ellenére, hogy a szerző színpadi művei (sokszor elbeszélések, regények átdolgozott változatai) a prózai alkotásokhoz hasonlóan meglehetősen lehangolóak, és azt a benyomást keltik, hogy az emberfaj sárkányfog vetemény, nincsen remény. Kevés író tud minket olyan hatásosan meggyőzni arról, hogy esélytelen a férfi-nő viszony, ( sőt földre szállt pokol) és előbb vagy kicsit később, de mindenhogyan kudarcot fogunk vallani, ha netán párkapcsolat létesítésével próbálkoznánk. Emberemlékezet óta most fordult velem először elő, hogy egy Háy János szöveggel szembesülve nem adtam meg magam, hanem vitába szálltam a szerzővel és legalább magamban tiltakoztam a történet végkimenetele ellen.

A halottember is eredetileg prózai műként indult, és amikor olvastam fel sem merült, hogy a főszereplő cselekedeteibe, viselkedésének mozgatórugóiba belekössek és valamiféle más végkifejletet kérjek számon a szerzőtől. Ma viszont ugyanez a történet színházi előadás formájában jelent meg, arcot kapott az anya és a férfi, és ezzel a két színésszel, Mészáros Sárával és Mucsi Zoltánnal már másként éltem át mindezt, velük már egészen más befejezést tartottam volna természetesnek.

A kilencven perces történet első hatvan percében megtudjuk, hogy valaki hogyan él abban a tudatban, hogy a háborúban meghalt a férje, nem jön vissza, majd jön a nagy fordulópont: kiderült, hogy a hír tévedés volt és a férfit mégis újra be kell illeszteni a családba. Ráadásul, amíg az anya megpróbálja a múltat lezárni és elfelejteni a férfit, a lányuk számára az apa örökké létező személyként tovább élt távolléte alatt is. Kettőjük életstratégiája között óriási a különbség, a néző akár választhat is, hogy melyik hozzáállás tűnik élhetőbbnek.

Az világos, hogy a szerzőt sokkal inkább érdekelte, hogy mennyi esélye van a már eltávozott ember ismételt beillesztésének a csonkán maradt családba, annak ellenére, hogy a játékidő kétharmada a férfi nélküli állapot bemutatása. A színlap is erre a problémára utal, de tágabb értelemben - nyilván jóval többről van szó, mint pusztán a háborúból lelki töréssel visszatért katonák sanyarú sorsáról. Vissza tudunk-e valakit fogadni az életünkbe, akiről már lemondtunk, vagy sem?

Míg az előadás végkifejlete elutasítja a happy end lehetőségét (ez talán nem spoiler, aki ismeri a szerzőt valamennyire, talán nem is vár tőle boldog véget amúgy sem), ha a két színész játékát nézzük, mi nézők annyira már nem lehetünk biztosak abban, hogy szükségszerűen így kell véget érnie a történetnek, ahogy azt a szerző megálmodta. Én most 2016 december elején határozottan azt gondolom, ha két ember között létezett mély szeretet valaha, akkor az nem múlik el nyomtalanul, és közös akarattal és energiabefektetéssel feléleszthető. Nyilván a nézők hozzáállását erősen befolyásolhatja a kérdésben saját személyes élettapasztalatuk és aszerint fognak viszonyulni a kérdéshez.

A háborúba behívott, majd onnan csak nagy késéssel hazaérő apát Mucsi Zoltán kevés szöveggel, viszont annál erősebb színészi jelenléttel mutatja meg nekünk. (Majd holnap esélyt kap, hogy a "Nehéz" című másik Háy János darabot ugyanitt végigbeszélje.) Ahányszor nézem a színészt most már évtizedek óta -  lényegében mindegy, hogy milyen szerepben - mindig nagyon szerethetőnek érzem, és az a szeretet, amit ebben a színpadi alakban ő sugárzott ki partnere felé, arról győzött meg, hogy Mészáros Sára nőalakja számára jóval természetesebb megoldás lett volna ezt a meggyötört férfit sok év kihagyás után ismét megszokni, megszeretni. Persze a nézőnek sok esélye nincs vitatkozni a látottakkal, a szerzőre, különösen akkor, ha az Háy János, nem lehet ráerőszakolni egy rózsaszínű szemüveget, mert nem a nézők vágyainak beteljesítésével foglalkozik, hanem a valóságnak akar tükröt tartani. (Nemrég olvastam vagy negyven dolgozatot egy színházi előadásról és nagyjából ez volt mindnek a közös eleme: kifogásolták a történet végét, happy endet szerettek volna látni, azt, hogy a két ember egymásra talál. Itt most nem pusztán ennyiről lenne szó, én most a bemutatott két személyiséget látva jutottam arra, hogy belőlük következhetett volna valamiféle harmónia megtalálása is - akár.)

Bérczes László rendezése most is nagyon letisztult, érvényre jut a szöveg is és a színészek is. Cziegler Balázs tervezte az egyszerű, ámde hatásos díszletet, amely kihasználja azt, hogy a Szkénében van forgó, néhány Pintér Béla előadáson már ezt felfedezhettük. A forgó közepe felé függesztett hinta jelképezheti az élet fordulatait, a szerencse forgandóságát, és eszembe juttatta a rendező korábbi, Tél című előadását is, amelyben szintén Mészáros Sára volt az egyik főszereplő és szintén egy hintaszerűség volt a díszlet központi eleme. (Egészen más stílusú előadás volt, de nagyon lehetett sajnálni eltűnését a pesti műsorból. Ha másban nem láttam volna Mészáros Sárát, attól az egy előadástól is véglegesen bevéstem volna a nevét.) A szöveg kilencven százalékát most ő mondja, szinte monodráma érzetet kelt az előadás az idő nagyobb részében, de szerencsésen színesíti a képet nemcsak a férfi néhány megjelenése, de a fekete ruhában fellépő kórus is (jelmez: Cselényi Nóra), amelynek tagjai hol iskolás gyerekek, hol szomszédok. Folyamatos jelenlétükkel és néhány közbevetésükkel a görög tragédiák levegőjét idézik, előre sejtetik, hogy valami szörnyűség lóg a levegőben. (A férfi haláláról előre értesülünk ugyan, de tud még a tragédia is sötétedni...) Kiss Mónika dramaturg is elősegíthette, hogy a kórus és a férfi megszólalásai mindig időben szakítsák meg az asszony monológját, amelyről ugyan azt éreztem, hogy egy hajszállal lehetne rövidebb, de mégis szinte egészen végig lekötötte a gondolataimat és ugyan rossz időpontban volt az előadás számomra, és egyáltalán nem voltam ráhangolódva a szerzőre, de a kezdés után szinte azonnal így is be tudtam vonódni az előadás világába.

A kórus tagjai egytől egyig markáns egyéniségek - Kovács Krisztián, Grisnik Petra, Molnár Gusztáv és Rozs Tamás nevét muszáj leírni. Egyébként jól énekelnek, különösen Grisnik Petra, akit csütörtökön láttam legutoljára játszani a Pesti barokkban is. (bejegyzés hamarosan következik)

A történet megrázó, Mészáros Sára alakítása igazi színészi bravúr - olyan előadás jött létre, amely hosszú távon nyomot hagy a nézőben és ha még nem olvasott (eleget) Háy Jánost, ezek után talán fog.

 

Címkék: Szkéné Mucsi Zoltán Kovács Krisztián Háy János Nézőművészeti Kft Mészáros Sára Ördögkatlan Molnár Gusztáv Grisnik Petra Bérczes László Rozs Tamás A halottember

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8412019493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.