Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Francis Poulenc operájának december eleji bemutatóját a lehető legnagyobb várakozás előzte meg szakmai és operabarát körökben, mindenki az évad egyik csúcseseményeként tekintett rá, bár valószínűleg a mezei nézők többsége nem ismerte korábban. (A bemutató előtt közvetlenül még sokszáz eladatlan jegy volt és ez ezt egyértelműen jelzi.) Én azt sem érzékeltem, hogy túl nagy felhajtás lett volna a bemutató körül, ha igen, a kampány engem nem ért el.

Amit tegnap este láttam, az egy egyértelműen nézőbarát előadás volt Anger Ferenc rendezésében, aki jó énekeseket válogatott össze és engedte érvényesülni magát a zenét, amely annak ellenére, hogy kortárs műről van szó (a bemutató 1957-ben volt) kellően dallamos és egy meghallgatásra is azonnal élvezhető. Jó a zenekar (vezényelt Christian Badea), hatásos a díszlet (Szendrényi Éva) és a jelmez (Zöldy Z Gergely) és jó a világítás!!. Érdemes megnézni. Lesz még dec. 4-én, 6-án, 11-én és 15-én is.

A néző hajlamos egy előadást/rendezést elsősorban a látvány alapján megítélni. Ha a díszlet és a jelmez elnyeri a tetszését, akkor kevésbé köt bele a színészvezetésbe, ha netán érződik, hogy a kórus tagjai csak ténferegnek a színpadon és a szólisták pótcselekvéssel töltik a számukra kiszabott időt, ez egy operánál nem üti ki a biztosítékot. Elvagyunk az énekesek hallgatásával és nem igazán vár egy operarajongó átütő ötleteket a színpadi megvalósításnál, sőt a többség "hagyományos" rendezést szeretne, magyarán azt, ha még véletlenül sincs a mába helyezve a történet és "csak" zökkenésmentesen bonyolódnak az események. Anger Ferenc ezúttal mintha ennek a kimondatlan, de mégis létező nyomásnak engedett volna,  ez nem is hasonlítható a Farnacéhoz, ami szintén az ő opusza, inkább a Triptichonhoz hasonlóan a rendező "konszolidáltabb" vonalának folytatása.

A látvány pedig hat, a könyvespolcokat imitáló és másfelől pedig a nővérek magánzárkájaként funkcionáló forgatható és a térben sokféleképpen elrendezhető díszletelemek első megjelenése a felakasztott földgömbökkel különösen impozáns, a néző azonnal reménykedni kezd, hogy minden jól fog menni. És tényleg, szinte minden jól is alakul, különösen az előadás utolsó harmadában, amikor a forgószínpad is működésbe lép. Szépek a felrakott képek, jól van világítva és semmi olyan rendezői megoldást nem alkalmaznak, amely az átlagnézőt megzavarhatná és ez önmagában is nagy szó, bár helyenként mégis örülnénk, ha még néhány újabb díszletelemmel találkoznánk (a könyvespolcok a márki kastélyát, a kolostort, sőt a börtöncellát is jelölik - ennél az utolsó helyszínhez már egyáltalán nem passzolnak). (Ez volt a benyomásom első nézésre, de másodikra már egyáltalán nem éreztem a hiányt.)

A történetet el lehet olvasni az opera.hu-n és azt hiszem, hogy érdemes is, bár minimális háttértudással a korszakról így is elboldogulhatunk. (De egész más élményt ad másodszorra, igazából ez is egy újranézős előadás.)

Csak a franciául tudók a megmondhatói, hogy aki nem a feliratokat nézi, az mennyit ért a történetből, én nem. Érezni vélek különbséget az énekesek kiejtése között, de ez nyilván azon is múlik, hogy kinek mennyi alkalma volt gyakorlásra. Nevek említése nélkül azért halkan megjegyezném, hogy több segítő is kellene, aki külön erre koncentrál, hivatalból. (Ha van, akkor még több energiát kellene befektetni, különösen a prózában elhangzó részek esetén nagyon kritikus a helyzet, bár szerencsére csak pár mondatról van szó ezúttal.)

Az előadás időzőjelek nélkül a francia forradalom idején játszódik és a szöveg stílusa is ezt a kort idézi, különösen a három arisztokrata párbeszédei. Nem tudom, hogy másokra miként hat a közeli családtagok magázódása az első jelenetben, de nekem kellett tíz teljes perc amíg megszoktam és bemelegedtem, különösen azért, mert zavart az apát játszó szereplő (Anatolij Fokanov) folyamatos földgömb-tisztítása. Persze aztán az okát is megértettem, de egészen addig nem kerültem be az előadás világába, amíg a hősnő, Létay Kiss Gabriella nem kezdett arról beszélni, hogy legszívesebben elmenekülne a világból. Ezen a ponton érintett meg először a darab, ekkor már tudtam, hogy lehet kapcsolódási pontokat találni és érdekes számomra is az előadásban felvetett problematika és a bemutatót nem pusztán az indokolja, hogy sok nagy ház is elővette már ezt a művet. Lehet-e váltani, másként élni hirtelen elhatározásra? Ha "hősi életre vágyunk", ahogy a főszereplő, képesek leszünk-e átlépni a saját árnyékunkat és levetkezni félelmeinket? (A Hangolón Molnár Szabolcs kiemelte ezt a mozzanatot is, a félelem a darab egyik kulcsmotívuma, szinte minden szereplő életében központi szerepet játszik.)

Mit tehetünk, ha nincs ínyünkre az, ahogy a világban a dolgok mennek? Mi van, ha zavarnak a nagypolitikai események, esetleg személyünkben is sújtanak? - ez itt a kérdés. Mostanában kevésbé szokásos megoldás az, amit Blanche választ, nem adja magát, hogy valaki apácának menjen, de még az sem segít, ha netán valaki messzire utazik, hiszen a hírek utánunk nyúlnak a legeldugottabb helyre is. Ennek ellenére azonosulhatunk ezzel a lánnyal, akit zavar a világ zaja, mert ezt a kétségbeesést, amit érez, mi is átélhetjük. Az apácaság kemény kötöttségekkel jár, amelyek korlátoznak és behatárolnak, ugyanakkor biztonságos keretet is adnak életének és könnyen elhihető, hogy van aki számára megnyugtató, ha egy jól szabályozott rendszer része.

A másik mozzanat, ami még az elején feltűnik: gyors egymásutánban két szereplőnk is beismeri, hogy a szokásai rabja. Egyszerű beszédfordulat ez, mintha semmi lényegest nem mondanának, de a második említésre már hangsúlyt kap. Akár márki valaki, akár apáca a cselekedeteit a rutin határozza meg, az ad biztonságot. De van-e egyáltalán bárhol biztonság? Más-e a helyzet most 2016-ban? Ez így is eszünkbe juthat, hogy nincs modernizálva a történet.

Itt és most valószínűleg kevesen gondolkodnak azon, hogy hősi halottak, mártírok is lehetnének esetleg, valamilyen nemes eszme érdekében. Nincs forradalmi vagy háborús helyzet és nem foglalkoztat minket, hogy lehet-e egy halálnak értelmet adni, lehet-e egy halállal másokat megváltani, vagy sem. Ami ehhez képest sokkal érdekesebb és azért az előző kérdéstől nem áll messze: mi kell ahhoz, hogy egy élet igazán értelmes legyen? A kármeliták válasza egyszerű volt: elég imádkozni is.

Az előadás megvalósítja azt, amit egy hasonló történettől várnánk: közel hozza az egyes szereplők személyes sorsát és a nagy történelmi tragédia így jobban megérint minket. A szólisták közül vannak olyanok, akik kis villanásnyi időre tűnnek fel és kevés idejük van kiragyogni. Dobi-Kiss Veronika, Heiter Melinda, Bakó Antal, Zsigmond Géza, Geiger Lajos, Irlanda Gergely és Illés Péter neve azért említődjék, mert az ő alázatos munkájukra is, ahogy a név szerint soha nem említődő kórusra és zenekarra is szükség van a sikerhez.

Az említetteknél sokkal jobb helyzetben van Kiss Tivadar, aki ugyan szintén csak röviden időzik a színpadon, de mégis képes egy emberi sorsot érzékeltetni. Itt van valaki, aki a forradalmárok elvárása szerint cselekszik, de azért összekacsintana áldozataival is. Vele később nem találkozunk, de tudjuk, hogy egyszerre nem lehet kétfelé is megfelelni, előbb-utóbb bele fog bukni ebbe az életstratégiába.

Szerekován János fenyegetett papként négyszer is előkerül,  bár kis időre, de nyomatékosan és így megjegyezzük, különösen azért, mert egy igazán szép tenor hangot hallunk.

Van további öt szereplő, akik már szinte középszerepet kaptak és igazi esélyt arra, hogy háromdimenzióssá tegyék karakterüket.

Boncsér Gergely érzékeny férfi, odaadó testvér és megszeretjük így is, hogy keveset látjuk a színen. Meggyőző. Talán a történet érdekesebb lenne, ha inkább Blanche hódolója lenne, aki hoppon marad, mert a lány inkább apáca akarna lenni. (A történet kiötlőjének a döntése, mit tehetünk - szerelmi szál nélkül kell az operát néznünk.) Viselkedéséből udvarlónak is nézheti az,  aki nem folyamatosan olvassa a feliratokat, ez jöhet le a magázódásból és a távolságtartásból. Kifejezetten jól érvényesül a második felvonásbeli duettben, ahol éppen Blanche-tól búcsúzik.

A főhősnőnkön kívül négyféle apácát látunk, akik közül egyértelműen a virgonc Constance nővér lehet a nézők kedvence, aki színt visz az előadásba. Azt gondoltam eddig is, hogy Szemere Zitának minden karakter jól áll, most is ezt állapítottam meg. Első jelenetében egy vasalóval hadonászik és biztosak vagyunk benne, hogy neki nem egy kolostorban van a helye és elvágyik innen. Pedig nem! Ugyanakkor azt is látjuk, hogy el tudja fogadni a halált is, nem kapálózik és nem fél. Óriási előnye van abból, hogy ez az egyetlen alakítás, amelyikben van humor.

A további három nővért komolyan kell venni, nemcsak Budai Lívia haldokló főnökasszonyát, akinek hangját eddig keveset hallhattam és így felfedezésszámba ment. A karakter árnyalt, az első részt egyértelműen dominálja. A hit mennyi támaszt nyújt a fizikai fájdalom elviselésében? Hogy lehet másokért felelősséget vállalni, amikor saját magunk ellátására sem vagyunk képesek? - ilyen kérdések foglalkoztathatnak minket az alakítást nézve. Egy nagyformátumú énekes játszik egy nagyformátumú embert, ebbe vagyunk biztosak, ha nézzük Budai Líviát. (Kifejezetten örültem, hogy egy próbát is láttam korábban, amelyen ráadásul még erősebb formában láthattam az énekest. Más szerepekben is szívesen látnám ezek után.)

Balga Gabriella Marie-ja is részletesen kidolgozott személyiség, aki kevés szóval is kifejezi ellenérzéseit Blanche befogadásával kapcsolatban, eleinte érezzük a féltékenységet is, és azt is, ahogy legyőzi önmagát és a rá bízott nővér megmentésére siet végül. Ő az erősebb egyéniség, nem az újonnan rendfőnökké választott Madame Lidoine, aki sokkal inkább hajlana a kompromisszumokra. Váradi Zita alkalmas választás és jó ellenpont, biztosan jó rendfőnök lenne nyugalmas időkbe, és bár nem rajongó alkat, mégis megőrzi a méltóságát.

A végére hagytam a címszereplőt, Létay Kiss Gabriellát, aki köré épül az egész opera. A művészt jellemzően csupa főszerepben láthattuk eddig is, számára nem újdonság ez a helyzet. Ráadásul tavaly kapott egy másik apáca szerepet, ő volt Angelica nővér. Alakításában most is látjuk a félénk és visszahúzódó, kifinomult arisztokratát, aki sokat remél az apácaságtól, de nem minden helyzetben érzi magát otthon. Aki szeretne határozott lenni, de mégis fél a haláltól, aztán mégis sikerül úrrá lenni ezen a félelmen. Átérezzük a sorsát, most is nagyon jól szól a hangja, örülünk, hogy ismét láthattuk. Amit méginkább kívánnánk az énekesnek: a sok sok tragikus szerep után végre egy vígoperai fellépési lehetőséget. (Vagy ha csak tragikus történetek hőseként tudják az Operaházban elképzelni, akkor lehetne ez akár a Ruszalka is, hogy ezáltal az Operaház egy régi adósságát is törlessze egyben...)

Az előadás mindent összevetve kiegyenlített és szép,  a "feltétlenül megnézendő" kategóriába tartozik operakedvelőknek, legalább egyszer, de inkább kétszer. Még van esély rá idén, negyedikén, hatodikán, tizenegyedikén és tizenötödikén...

 

 

 

 

Címkék: Opera Boncsér Gergely Balga Gabriella Létay Kiss Gabriella Kiss Tivadar Geiger Lajos Illés Péter Anger Ferenc Váradi Zita Heiter Melinda Szemere Zita Szerekován János Irlanda Gergely Szendrényi Éva Bakó Antal Zöldy Z Gergely Dobi-Kiss Veronika Budai Lívia Christian Badea A kármeliták Anatolij Fokanov Zsigmond Géza

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr9412000870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.