Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

2012. júniusában volt egy bécsi fesztiválon a Szégyen bemutatója. Akkoriban kint élő barátnőm egyedül nézte meg, mivel mégsem sikerült elutaznom. Azóta ezek a "mégsemek" domináltak, az eltelt több mint négy év alatt a pécsi POSZT-on is nézhető volt, a Trafóban is több sorozatot játszottak belőle, én pedig rendre kitűztem a megtekintést, amely aztán egy "pótolhatatlan egyszeri esemény" illetőleg valami hasonlóan halaszthatatlan főpróba miatt rendre tolódott - egészen TEGNAPig. Mivel az előadásról sokan írtak, mindenki megnézte már, aki tudta (a szakmai díjak miatt is), így csak néhány gondolatot írok le abban a reményben, hogy egy az előadás pályája még nem zárult le.

Az előadás a bemutató (meg nem tekintése óta) fontos volt számomra, és a várakozás még hasonlóan megnövelte a fontosságát, ahogy Odüsszeusz szemében a kevergés Ithakáét. A mű alapjául szolgáló Coetzee-regényt már annak idején előre elolvastam, és utána még 2012 folyamán a szerző minden más elérhető művét is (lsd. az Országos Idegennyelvű Könyvtár katalógusa - mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy alaposan ássa bele magát Coetzee-be.) Ez persze már korábban is előfordult velem, Raymond Chandler életművét is elolvastam felkészülésként Zsótér Sándor egyik rendezése előtt, de az egriek hamarabb levették a darabot, mielőtt eljutottam volna a megtekintésig. Az egész Coetzee-élményfürdőt, a 19 regény és esszékötetet azóta is Mundruczó Kornélnak és csapatának tulajdonítom, akik miatt elkezdtem a témával foglalkozni.

Tegnap a Trafóban ez a sokadik "Szégyen" majdnem száz százalékra megtöltött nézőtér előtt játszódott, 130 percen keresztül. Valószínűleg mindenki tudhatta mire jön, mert nem lett botrány, senki nem vonult ki látványosan a nézőtérről előadás közben, hiába provokáltak minket a színészek a szokásos módon káromkodásokkal, meztelenséggel és a kezdő erőszakos jelenettel. Négy év alatt az előadásról ezek az alapvető információk elterjedhettek és nem zárnám ki, hogy többen újranézni jöttek már.

Én láttam korábbi hasonló jellegű Mundruczó-rendezést (A jég) és egyértelműen tudtam, hogy ez a típusú előadás nem az én színházam, a felsorolt provokáció nem hat rám. Ugyanakkor a mű által felvetett problémák valóban nagyon nyomasztóak, ezeket mindenképpen át kell gondolni.

Alapvetően nem szeretem a regény-átdolgozásokat, a legtöbb történet nehezen bírja az operációt és a lényegét veszíti el. Még emlékezve az eredeti mű világára, ez esetben is inkább elrugaszkodási pontnak éreztem, de ez nem számított, mivel a legtöbb néző úgyis a könyvtől függetlenül tekint rá.

A rendezőt nyilván a műben megfogalmazódó problémák érdekelték, és ezeket lényegileg sikerült az adaptációnak megőriznie. Nem érezzük speciálisan dél-afrikai problémának egyiket sem. Az előadást nézve tovább is lépünk - van-e bárhol igazi biztonság manapság? A rasszizmus, a nők/a fehérek/feketék/kutyák kiszolgáltatottsága az előadás alaptémája.

A kutyák helyzete különösen élénken érintheti a nézőket, az előadásban egy élő kutya is szerepel, akinek a sorsa központi szerepet tölt be. Érdekes a két párhuzamos jelenet, amelyben először a valódi kutya örökbeadásával próbálkoznak a színészek, majd később a színészek játsszák az örökbeadandó kutyákat. Bár talán mégsem ez lehet a fő kérdés, de ez az előadás mégis képes lehet arra, hogy aki ingadozik menhelyi kutyák befogadása kapcsán, most megnövekszik a hajlandósága.

A néző-provokáló jelenetek között a rendező helyenként igyekszik a hangulatot szándékosan oldani, különféle zenei betétekkel dolgozik, amelyek között van olasz dal is, sőt Szemenyei János a Turandot egyik áriáját énekli, meglehetősen magas minőségben. Ezek a szünetek készítenek fel minket az újabb "szörnyűségekre", és ezért tudunk 130 percen át koncentrálni. Meg azért is, mert meggyőzőek a színészi alakítások, akkor is, amikor hangsúlyozottan jelzésszerűek. Miután a szereposztást belinkeltem, csak a leghatásosabbakat emelném ki.

Zsótér Sándoré a főszerep, aki meglehetősen "szárazan", tárgyilagosan hozza a külső szemlélő számára minden bizonnyal érzelemmentesnek tűnő apát. A szereplő beállítása hű az eredeti regényéhez, és ezen túl arra is képes, hogy a figyelmünket végig magán tartsa. Ugyan fehér öltönyben van végig, de ettől még összetett karakter és ugyan szimpatizálunk vele, de érzékeljük hibáit is.

A legerősebbnek Monori Lili alakítását éreztem, valószínűleg a rendező szándékainak megfelelően ez a figura van a leghangsúlyosabb helyzetben, aki állati életekről dönt.

Igazi csapatmunkát látunk, és ugyan nem lehet egy színésznek nagyon hálás sok hónapnyi kihagyás után ismét elővenni egy darabot, de ebben a sorozatban (a háromból a második estén voltam) mégis jól működött az együttes. A közönség érezhetően elgondolkodott a darabon, a taps a szokásosnál gyengébb volt - és ezt jó jelnek tekintettem. Amikor befejeződött a játék, még bőven hatása alatt voltam én is a látottaknak.

A Proton Színháznak decemberben is lesz egy sorozata, a Látszatélet (dec.8-10.), talán pótszék akadhat rá....

 

Címkék: Szégyen Mundruczó Kornél Zsótér Sándor Szemenyei János Trafó Monori Lili

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6912013038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.