Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Tegnap a Lammermoori Lucia premierjén voltam az Erkelben, ahogy ezt már a márciusi programhirdetés napján előre sejtettem. Néha jó, amikor terv szerint alakulnak a dolgok. Meghatározó élmény volt, hosszú távon is emlékezetessé váló és nemcsak az előadás magas zenei minősége okán. Laudáció és némi fejtegetés következik.

Kolonits Klára pályafutása során most első alkalommal kapott esélyt arra, hogy egy operaházi bemutató első szereposztásában énekeljen ( valóban, ha hiszitek, ha nem - csak most), így a tegnapi este már csak emiatt is különleges fontosságú pályája során. Persze a címszerep okán is az ő estéje volt legelsősorban a tegnapi, teljesen megérdemelten fog így leginkább ráirányulni a reflektorfény most ebben a bejegyzésben. A Facebook a minap lebuktatott, hogy a neve szerepel az általam legtöbbet emlegetett szavak között - ezt vállalom is, nem véletlen. Kivételesen magas minőségű művészet az övé, érdemes figyelni. Még rám is erősen hat, aki sokkal inkább a mélyebb hangokra rezonálok, nem tipikusan a koloratúrszopránokra.

Röviden: tegnap a papírforma szerinti nagy siker volt, szűnni nem akaró tapsokkal több ária után is, még van három alkalom - feltétlenül érdemes megnézni Kolonits Klárát ebben az előadásban (is). A művész maga a csoda, ezt nem először állapítom meg, nem lenne túlzás akárhányszor ezt leírni, elképesztő könnyedséggel születnek meg a magasabbnál magasabb hangjai, és a sokadik Kolonits Klára-nézéskor ugyan már számítunk erre, de a megszólalás természetessége ellenére mégis tudatában vagyunk a helyzet rendkívüliségének. Itt van Pesten valaki VELÜNK, akinek - jobb menedzsmenttel - már rég valahol a külföldre szakadt nagy magyar énekesek sorát kellene szaporítania. Van okunk örülni, mert mi magyar mezei nézők vagyunk a helyzet haszonélvezői, ez nem kérdéses.

Tegnap este ebben a bravúrszerepben ismét (az októberi önálló estje és a Bátori Mária után) - a zeneszerzői szándéknak megfelelően - vitathatatlanul dominált Kolonits Klára (ragyogott, tündökölt - lehetne még ezt fokozni, kellene is talán), ugyanakkor távolról sem mondható el, hogy a körülmények kedvezően alakultak volna számára ahhoz, hogy a nagy alakítást létrehozza. Nem, megint az volt az érzésem, hogy a szokásos akadályversenyesdit látom, amikor a művész(ek) nehezített pályán mozognak és már a talpon maradás is eredmény.

Milyen is volt ez a tegnapi előadás, Szabó Máté rendezése?

Attól tartok, hogy sose tudjuk meg, hogy eredetileg egészen pontosan mit akart megmutatni a darabról a rendező, kivéve az, aki van olyan szerencsés és tőle magától informálódik. A sötétben tapogatódzunk, most sokkal jobban éreztem ezt, mint máskor átlagos főpróbákon, amelyek hivatalosan is félkész állapotú előadásra mutatnak.

Az ok egyszerű. Egy színházi előadás kihagyhatatlan része a látvány, a nézőt - ha akarja, ha nem - feltétlenül valamilyen irányba tereli, elgondolkodtatja, jó esetben ráhangolja a darabra. Vannak vállaltan díszletmentes persze, amelyek Shakespeare színházához hasonlóan csak a színészekre építenek és a jelmez az egyetlen látványeszköz. Utóbbi most is elmondható, Tihanyi Ildi jelmezei a szó szoros értelemben színt vittek az előadásba, aki a főszereplő többszöri átöltöztetésével tudott leginkább kibontakozni. Az ő ruhái operai jelmezeknek látszottak, úgy is hatottak - talán ő az, aki az alkotók közül meg tudott valamit mutatni abból, hogyan képzeli el a történet világát. (Nem zárom persze ki, hogy ő is gúzsba kötve kényszerült táncolni és amit látunk, kompromisszumok eredménye, de azt sem, hogy neki sikerült azt láttatni, amit eredetileg is akart.)

Ezek a ruhák egy fekete térbe helyeződtek, amely mégsem egészen üres: van benne egy építési állványzat amely mögött kivehető egy romos kastély. Az állványzat egyes elemei elmozdíthatóak, de mégsem kapunk az előadás során igazi magyarázatot arra, hogy miért is fontos ennyire (azon kívül, hogy praktikus haszna van, néha egyes szereplők fel tudnak rá menni és ott jobban látszanak-hallatszanak). Néztem az állványt és gondolkodtam, hogy mit akarhatott a rendező, ami miatt ennyire kellett neki ehhez a történethez és ezzel a két szünetben szerzett benyomásaim alapján a nézőtársak többsége ugyanígy volt. (A legtöbben persze azonnal egyenlőségjelet tettek a rendezés és a látvány közé és ha lett volna Szabó Máténak ellenőrzője, amelybe a nézők beleírhattak volna, akkor ripsz-ropsz megtelt volna fekete pontokkal....)

A kastély lepusztultságának kifejezése jó alapötlet, hiszen alátámasztja a férfi főszereplő, a családfőként funkcionáló Enrico, Lucia testvére (Szegedi Csaba) motivációit, hiszen átérezzük, hogy helyzetük ingatag és Lucia házassága szükségszerű a megerősítéséhez. De mégis túl domináns és nem esztétikus látvány maga az állvány és a nézőknek három órán át kell néznie. A rendező pedig pontosan tudja ezt és mégis alkalmazta. És ezen a ponton valóban elveszettnek éreztem magam, mert ez annyira nem passzolt ahhoz a képhez, amit én Szabó Máté általam jellemzően kedvelt rendezői világáról gondoltam. Ebbe a nagy töprengésbe még a második szünetben belehasított a háttérinformáció, amelyre minden nézőnek szüksége lenne, hogy egy elegáns mozdulattal túllépjen azon a hatáson, amely három teljes órán át éri: NEM KÉSZÜLT EL AZ EREDETI DÍSZLET, így - hacsak nem történik meg ez a lépés utólag és az előadás későbbi japán turnéjára mégsem ez az állvány utazik - sosem tudjuk meg, hogy milyen miliőben énekeltek volna a szereplők. Aki ezek után nézi az előadást (nézzétek!), készüljön fel, hallgasson bele a youtube-ra már kitett videóba és vonatkoztasson el, ha nehezére esik is magától a színpadi háttértől. Nekem ez még az első részben sikerült, hiszen az előadásnak van egy óriási pozitívuma a magas zenei színvonalon túl is: valódi emberi drámát látunk, a rendező alaposan kidolgozta a szereplők viszonyait, nem kétdimenziós sablonszerű karaktereket látunk, hanem embereket, a kisebb szerepekben is. Mi pedig megyünk Luciával, Kolonits Klára hatása alá kerülünk feltétlenül. Sajnos, az Operaház nem vállalhatja be, hogy öles betűkkel ráírja a színlapokra, hogy túl sok bemutató és túlterhelés (vagy valami más) miatt a kedves nézőknek egy félkész díszletet mutatunk be,  így a hagyományos előadásokat kedvelő mezei nézők alulinformált tömege amikor mérleget készít tudatosan vagy önkéntelenül (nyavalyás színpadi látvány kontra professzionális színészvezetés, már amennyiben feltűnik egy előadásban, ami gördülékenyen működik) - ha tetszik, ha nem - törvényszerűen a rendező felmenőit fogja szidalmazni a látottakért, akit egyébként is leginkább sújt, hogy a koncepciója nem derülhetett ki, de mégis a nevét kellett adnia a produkcióhoz, míg a hallottakért az énekeseket fogja ünnepelni.

Szabó Máténak egyetlen vigasza lehet: jó a zenei színvonal és ha nem is egy világhírű, de egy világszínvonalú énekest kapott címszereplőnek, így a tomboló sikerben osztozhat. Az előadás katartikus, minden blokkoló tényező hatása ellenére is.

A Lammermoori Lucia 13 éve már nem volt az opera repertoárján, az előző (1995-ös) bemutató 2003-ig ment és nekem mindeddig kimaradt. A történetet akkortájt is ismertem, vannak emlékképeim arról, amikor a meg nem tekintése mellett döntöttem, de sajnos sem a szerző, sem a bel canto operák nem foglalkoztattak és nem énekesekre, hanem "csak" darabokra jártam, így ez a tegnapi számomra első találkozás volt Luciával. Korábban nem gondoltam, hogy ennek a történetnek lehet bármi köze a mi életünkhöz, így nem érdekelt. Túlzás lenne azt állítani, hogy most viszont előre láttam a darab mélységeit, de reméltem, hogy meg fog szólítani - a címszereplő énekes volt erre a garancia, akiről tudtam, hogy csodákra képes és átfogja ezt a Lucia-leányzót lelkesíteni, ha a fene fenét eszik és minden összeesküszik ellene, akkor is, és az előadás mélyebb értelmet fog nyerni. És MINDEN mégsem esküdött össze, mert voltak érzékeny partnerei, akikhez lehetett viszonyulnia. Valószínűleg egészen üres térben ugyanígy hatott volna, mert ezek a bizonyos partnerek mellette lettek volna akkor is...

Aki szintén tudatlan-felkészületlen, Lucia-témában járatlan, átlagos mezei néző (hát igen, nekik jó lett volna tegnap Krasznai Gáspár Hangolójára jönni, de ez a hajó már elment...- több mint száz ember azért nem maradt ki ebből), azoknak mondom, hogy könnyen befogadható a zene, nem bonyolult a cselekmény, nem kell a megtekintéshez feltétlenül óriási előkészület, elég beülni rá. Én az elmúlt - színházmentes - hónapom alatt nap mint nap készültem rá, hét-nyolc alkalommal egyben is végighallgattam a darabot (nem lett elég), de mégis csak tegnap este éreztem azt, hogy helyükre kerültek a dolgok, mostantól tudok majd igazán mit kezdeni a zenével. (Még egyszer: a youtube-on egy részlet már fent van és remélem, hogy Kolonits Klára professzionálisan szerkesztett honlapja még továbbiakkal fog hamarosan gazdagodni.)

Ha a történetet megvizsgáljuk, valóban megvan benne az olasz operák szokásos sablon képlete (szoprán és tenor szerelmesek, bariton ezt sikeresen akadályozza - eredmény néhány hulla), ugyanakkor egyes jellemzőiben felfedezhetjük az örökérvényűséget, illetve azt, hogy hús-vér emberek életébe pillantunk bele és hasonló alkatú szereplők köztünk is vannak.

Már az alaphelyzet sem idegen: megismerünk két ellenséges családot képviselő férfiakat, akikben él az olthatatlan gyűlölet - az okokról nem értesülünk. Az ellenségeskedés értelmetlen és senkinek sem jó. Ezek az emberek nem hallottak még Pál Feri előadást (ez biztosan mondható - bár rájuk férne), és fogalmuk sincs arról, hogy csak a saját energiáikat vesztegetik azzal, ha nem képesek a múlton túllépni és megbocsájtani. Éppen mint a Rómeó és Júliában, mivel a közönség nincs informálva az ellenségeskedés gyökereiről, nem tud állást sem foglalni, így az egész abszurdnak tűnik. Bejön a díszletbe egy gyűlölködő és impulzív férfi (Szegedi Csaba), majd később egy másik hasonló (Horváth István), a viselkedésük között szinte alig van különbség - mindkettőnek fontos Lucia (ezt mondják legalábbis), valószínűleg szeretik is a maguk módján, bár rendelkezni akarnak vele, saját tulajdonuknak tekintik és így végső soron tönkre teszik. Lucián pedig érzékeny, erőtlen, meg akar felelni az elvárásoknak és mivel ezek összeegyeztethetetlenek, a legkevésbé sem meglepő az, hogy megőrül és ezáltal felszabadul. Bomlott elmével boldognak látszik, de mégsem lehet ebből egy groteszk happy end - operában vagyunk, így meg kell halnia.

Kolonits Klára nagy erőssége az, hogy a bravúros koloratúrákon túl, azok által (is), valóban láttatni tudja ezt a két tűz között vergődő, törékeny lelkű nőt, aki minden szimpátiánkat elnyeri. Ennek következtében mi nézők haragudhatunk az összes férfire, aki körülötte van és befolyásolni akarja, megfontolhatjuk, hogy mennyire tipikus ez a helyzet, hogy valaki jobban akarja tudni, hogy az általa szeretett embernek mi a jó és szeretetből romlásba dönti - de akár az is előfordulhat, hogy az énekes hangjából áradó szépség hatása alá kerülünk és egyszerűen csak élvezni fogjuk elandalodva a zenét. Akárhogy is, ha tudatosítjuk, ha nem - ennek a Lúcia alakításnak van mélysége, nemcsak magassága, sorsának drámaisága átjön.

Most már a partnerekről is...

A premier nemcsak díszletproblémával küzdött, a hét énekes közül kettő közvetlenül előadás előtt betegedett meg. Ez akár kegyelemdöfést is jelenthetett volna, de mindig történnek csodák és most is voltak megmentők.

Fried Péter helyett a nevelő szerepébe Cseh Antal ugrott be, aki legutóbb nyolc éve énekelte a szerepet Debrecenben, ahol szintén a darab ősváltozatát játszották és ugyancsak Kocsár Balázs vezényelt. A második szereposztás Raimondója Kovács István már el volt kötelezve, nem ugorhatott, így Cseh Antalnak egy próba állt rendelkezésre a rendezés megjegyzésére és a szerep felfrissítésére.

Cseh Antal empatikus nevelőt játszott, színpadi mozgása és énekesi teljesítménye alapján sem mondta volna senki, hogy egészen kimaradt a próbafolyamatból. (Előadás előtt közölték a beugrás tényét és a súgó túlságosan hangos volt - ebből érezhettük, hogy itt rendkívüli helyzet van.) A közönség nagyra értékelte a halálugrást, és a címszereplő után a legtöbb tapsot ő kapta.

A nézők hasonlóan melegen fogadták Vörös Szilviát is, aki a zenekari árokban szinkronizálta a frissen megbetegedett Kun Ágnes Annát, aki némán tátogva lemozogta a szerepet. Nehéz elképzelni, hogy ez így működhet, de mégis így volt. Még a sextettben is jól hallatszott Vörös Szilvia, akit legutóbb csütörtök este láttam A walkürben. Most még jobban érzékelhette a közönség ritka szép hangját. Kun Ágnes Annára nemsokára vár a második szereposztás premierje, a társalkodó nő szerepe nem lett eleve sem lekettőzve - valószínűleg a titkárság ezt már megbánta. Reménykedjünk, hogy felépül gyorsan a művész és csak egyszeri különleges eset volt ez a kettőzés. (Emlékeimben él még egy régebbi Xerxesz, amikor ugyanezt a megoldást alkalmazták...)

Én nagyra értékeltem a viszonylag kisebb szerepben fellépő Ujvári Gergelyt is, aki Enrico embereként a készséges szolga volt, aki szintén nagyon meg akart felelni ura elvárásainak, de a szemében néha látszott némi bizonytalanság is, mint aki érzi, hogy mások után kémkedni mégsem egészen helyénvaló.

Szappanos Tibor szerepe több szempontból is hálátlan volt. Csak a második felvonásban szerepelt, kevés énekelni valója volt, bár amikor hallottuk a hangját, akkor meggyőzött arról, hogy a szerelem vak és Lúcia pont úgy bele is szerethetett volna, ha a körülmények másként alakulnak - ráadásul benne volt a legkevesebb agresszivitás, Enricohoz és Edgardóhoz képest. Lucia őrületében megöli - a zeneszerző tapintatából színpadon kívül. (A második szereposztásban Megyesi Zoltán elől fogja Balczó Péter elszeretni a nőt, úgy tűnik, hogy igyekeztek hasonló alkatú tenorokat összepárosítani.)

Horváth István kellően lobbanékony alkat, nagyon hasonlít Enricora, csak kicsit szelídebb kiadás - látjuk ellágyulni is, nemcsak dühöngés és átkozódás közben. Ennek a szereplőnek nem túl erős oldala a metakommunikációs üzenetek értelmezése - ha rendesen megnézné Luciát a második felvonásban, látná olvadozó tekintetét, és azonnal rájönne, hogy átverés áldozata.Bárki örülhetne, ha ilyen imádattál néznék... Ha a lány nemrég meghalt anyja látná őt, nem biztos, hogy szívesen venné Lucia házastársaként - egy családba egy dühös ember is elég.

A legformátumosabb férfi szereplő a történetben a báty, Enrico Szegedi Csaba megformálásában. Ha a nézők annyira nem is szokták szeretni az intrikusokat, ha nagy énekest észlelnek ezekben a szerepekben, az hat. (Életem első Toscájából én is csak Scarpiára emlékszem...) Ez lehet a baritonok vigasza, más nemigen. Enrico agresszív alkat és Lucia tragédiáját elsősorban ő okozza. A harmadik felvonás számára is ad esélyt, hogy többet mutasson magából, testvér sorsa megrázza. Megértjük, hogy a legjobb belátása szerint keverte a kártyákat, mert valóban azt hitte, hogy a mindenki számára legjobb megoldást ő ismeri. A premieren nekem Szegedi Csaba alakítása tűnt a legkiforrottabbnak és legfajsúlyosabbnak a címszereplőé után, nagyon éltek közös jelenetei Kolonits Klárával. (A másik szereposztás Enricója  Kálmándy Mihály.)

Összességében különleges impulzusokat adó, szívünkre és lelkünkre is ható este volt ez a tegnapi, érdemes volt várni rá és nagyon nem bántam, hogy hosszabb színházi szünetet tartottam előtte, így talán még jobban tudtam örülni a látottaknak.

Az előadásnak volt egy extrája is, amelyik nem maradhat ki: a szerző szándékának megfelelően üvegharmonika szólalt meg (nekem eddig fogalmam sem volt arról, hogy van egy ilyen hangszer, de most meg is lehetett nézni a zenekari árokban). A második szünetben Kolonits Klára odament a bécsi hangszert megszólaltató svájci vendégművészhez és vele próbált. Azok a nézők, akik nem mentek ki a büfébe, pillanatok alatt az árok előtt csoportosultak és hallgattuk együtt a csodát. Eszköztelenül, zenekari kíséret nélkül szólt A HANG és a hangszer visszhangozta. Azoknak, akik egészen végig ezt mind elolvasták, köszönetképpen csak ezt a tanácsot adhatom: maradjanak bent ebben a második szünetben, hátha Kolonits Klára máskor is próbálni fog.

 

Címkék: Opera Szabó Máté Erkel Színház Lammermoori Lucia Cseh Antal Horváth István Szappanos Tibor Kolonits Klára Szegedi Csaba Vörös Szilvia Kocsár Balázs Kun Ágnes Anna Tihanyi Ildikó Ujvári Gergely

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6011973044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.