Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Attól tartok, hogy 55 órába nagyon nehéz lenne több primér és szekunder élményt összesűríteni, mint amennyit nekem most sikerült. Benne volt az élet teljessége a legutóbbi hétvégémben, szerencsés és peches fordulatok váltogatták egymást.


Ha mérleget vonok, akkor a két színházi előadásnál és egy koncertnél valószínűleg mélyebb hatást tett rám gyermekkori barátnőm megtalálása, akivel talán 15 év után végre hosszan beszélgettünk többször is, sőt nem ártott az a két bükki túra sem, amely keretezte a hétvégét. Nagyszerű idő volt és gyönyörű az erdő, ahol összesen negyven kilométert, erőltetett menetben tettem meg viszonylag gyorsan (a buszmenetrend által motiválva) pénteken délután, vasárnap pedig a Pestre történő visszajutás érdekében végül ugyancsak "mentem mint az atom", fűszerezve némi eltévedéssel, stoppolással, végül boldog megérkezéssel. A beszerzett nem kevés vízhólyag még fáj, de sokkal tovább fog tartani az élmények utóhatása, amelyekről szintén lenne még mondanivalóm, de mivel ez mégis egy színházi blog, így beérem két közhasznú megállapítással: Lillafüreden május elseje óta van libegő, amelyet szombat délután próbáltam ki. Aki meg akarja takarítani a mászást Fehérkőlápára, annak ez adja magát. A másik: szombat éjjel elvetődtem a Miskolci Állatmenhelyre is, amelyet e barátnőm alapított és azóta is irányít és ahol most is talán háromszáz kutya kap menedéket. Aki környékbeli és módja van rá, támogassa természetbeni adománnyal vagy pénzzel az alapítványt, vagy ha teheti innen fogadjon örökbe kutyát.


Ezek után legyen szó sorban a két színházi előadásról és végül a tegnapi, a zene világnapja alkalmából szervezett koncertről. Először jöjjön a Bakkhánsnők.

Szőcs Artúr rendezése tegnap mérettetett meg közönség előtt először a főpróbán. Erre estem be talán hónapok óta a legenergikusabb állapotomban, igazán boldogan, mivel a Cserépfalu-Hollóstető közti 18 km-t 3 órán belül sikerült megtennem, az egyetlen lehetséges buszt elértem, nem sötétedett rám az erdőben mégsem, ahogy a távra jelzett 5,5 órás szintidővel ennek történnie kellett volna. Éppen emiatt péntek este hatkor euforikus hangulatban voltam, azt éreztem, hogy nekem most bármi sikerülhet, amit kitalálok.


Ezt azért bocsátom előre, mert meggyőződésem, hogy a néző "alapállapota" kifejezetten lényeges, egy éhes, vagy kimerült ember másként lát egy előadást, mint az, aki éppen boldog. Én már eleve annak is örülni tudtam, hogy most ebben a viszonylag nehezebb életszakaszomban a szülővárosomba vissza tudtam térni két napra, nem is beszélve arról, hogy beülhettem még a színházba is.


Az előadás egy részes, kilencven percen át követjük Pentheusz és Dionüszosz történetét. Én a művet diákként olvastam, és mindössze egyszer láttam, viszont az emlékezetes volt. 2001-ben első lányom születése után talán három hónapig se voltam sehol, míg nem érkezett el Zsótér Sándor Bakkhánsnők bemutatója a Kamrában. Ennek a kihagyását nem bírtam volna ki, így ez volt annak az öt előadásnak az egyike, amelyik miatt a gyereket hátahagytam a következő év folyamán. Jó élményként emlékszem rá vissza.


A színházi adattár ezen kívül még 6 bemutatót említ, és ez kevés, de nem nehéz megérteni, hogy miért alakult ez így.
Euripidész darabja ugyan Dionüszosz ünnepéről szól, de ennek csak a negatív oldalát tapasztaljuk, a tombolást, a gyilkosságba hajló végkifejletet. Nem mutat be a darab semmiféle könnyed "bakkhanáliát", az ösztönök kiélése vagy visszafojtása egyformán károsnak és elvetendőnek tűnik. (Az arany középutat már a görögök sem találták, ez nemigen változott azóta sem.)


Nem túl bonyolult a történet, Dionüszosz bosszút áll Pentheuszon azért, mert nem tiszteli istenként, viszont mindez versben szólal meg, a közönség számára nem mindig jól követhetően, ugyanakkor kiszámíthatóan. Óriási a rendezői feladat, muszáj lenne kilencven percen át lekötni minket. A mű üzenete annyira nem speciális, Thébában is van egy zsarnok, aki elvileg mindent jobban tud, ráerőszakolja akaratát a népre és aztán megjárja.
Szőcs Artúr a fizikai színház eszközeit alkalmazza, az előadásban sok a szöveghez nem kapcsolódó mozgás, amelyek néhány rúd segítségével bonyolódnak. Én azt hittem, hogy az előadásnak van külön mozgástervezője, hiszen ezek az akrobatikus mutatványok különleges szerepet kapnak, az előadás formanyelve kifejezetten erre épül. Miután a színlap nem emleget senkit, valószínűleg a rendező saját maga találta ki a "gyakorlatokat" és ő tanította be a színészeknek. Ezeknek a mutatványoknak egyike-másika rendkívül impresszív, csodáljuk a végrehajtókat, ugyanakkor én soknak találtam az egyik főszereplő, Bodoky Márk lábán látható sérüléseket, sőt láthattuk, hogy szerzett hozzá további friss horzsolásokat is az este folyamán. Ha ezeket az igazi sebeket nézem, akkor óhatatlanul is kiesek a mű világából, eszembe jut, hogy milyen ára van a rendezői koncepciónak, és kétségbe vonom, hogy megéri ezeket a kunsztokat megcsináltatni. Nem cirkusz ez, hanem színház, én nem szeretem, ha egy színésznek mindenképp szenvednie kell azért, hogy egy karaktert megformáljon. És éppen ezek a civil gondolatok nagyon eltávolítanak attól, hogy az illetőre - ezúttal Bodoky Márkra - úgy nézzek, mint Dionüszoszra, kiestem többször is az előadásból.


Ezen a főpróbán sok volt a nyugdíjas és éppen ezért kíváncsian vártam, hogy a rendező másik ötletére, a színészek lecsupaszítására (a lehetőségekhez képest) miként fognak reagálni. Ez nem Pest, itt nem szokta meg a közönség, hogy únos úntalan láthatunk meztelen férfitesteket. Az előadás végi vastaps azt mutatta, hogy ez az előadás témájához és koncepciójához is egyaránt illeszkedő megoldás nem bántott senkit, és lenyelte a közönség zokszó nélkül. (Emiatt van azért a színlapon a 18-as karika. Ugyan mivel görög dráma, nem lenne rossz, ha gimnazisták is megismerkednének vele, de csoportosan erre nemigen lehet majd lehetőségük.) Bodoky Márk, akit módunk van teljes meztelenségében hosszan nézni, arányos testalkatú, a görög szépségideált megtestesítő személy, így teljes mértékben beillik a koncepcióba. (Nem egyszer tanúja voltam nézők beszélgetéseinek a meztelenséggel kapcsolatban, akik rendszerint sajnálni szokták a színészeket, hogy le kell vetkőzniük. Erre mindig eszembe jut a megjegyzés, amelyet több művésztől hallottam: lelkük lemeztelenítése után voltaképp apróság, ha valami értelmes cél érdekében a testüket is meg kell mutatniuk, ami kellemetlen az egészben az, ha fáznak is....)


A táncpóznák utalnának a színlapon is jelzett "zenés bachanália" kifejezésre, és bár néha tényleg megszólal a zene és felmásznak a póznákra, nekem az előadás az összes pucér testfelület megmutatásával együtt is túl mesterkéltnek tűnt és semmi módon nem éreztem át, hogy erotikáról lenne szó. A legtöbb erotika a már sokadszor említésre kerülő Bodoky Márk és Harsányi Attila (Pentheusz) párjeleneteiben volt jelen. Ezek a jelenetek az este erősségei.


Attól tartok, hogy lesz néhány félművelt néző, aki ezt az alcímet látva valami pikáns előadásra gondol és azért vesz jegyet, de remélhetőleg ők is vigasztalódnak néhány bikiniben fellépő fiatal színésznő látványa által. Tenki Dalma és Czakó Julianna ezekben a műszőrből készült bikini-szerűségekben is jól mutat és ami ennél is több, érthetően hangsúlyoz.
Rám náluk is erősebb hatást tett Nádasy Erika, aki helyenként egy-egy fintorral, rezdüléssel kifejezi a várható tragédiát és a kisember rémületét, amellyel az isten jelenlétét érzékeli. Seres Ildikó kevés mozgást kap - ő az egyetlen személy, aki csak a hangjával hat, kell az előadáshoz.
Máhr Ági és Szegedi Dezső látványa számomra még mindig elsősorban a régi előadásokat hozza elő - például az 1978-ban látott Lúdas Matyit, ami egycsapásra a színházhoz kötött, viszonylag hosszú távra. Őket kis megindultság nélkül soha nem tudom nézni, Szegedi Dezsőt egy pesti vendégjáték miatt nemrég láttam ugyan, de ettől még a hatás ugyanaz. Varga Zoltánnal nyúlfüleket kapnak repkény helyett, Kovács Dániel látványtervező jól érzékeli, hogy így érhető el a kívánt hatás, így válnak nevetségessé a Dionüszosz kultusz szolgálói a király szemében. Ma a repkény már nem hatna ilyen módon. Varga Zoltán a jós szerepében szintén kap néhány mutatványt a rúddal, és ügyessége vetekszik a még egyetemi hallgató Bodoky Márkéval. Ez szerencse, hiszen a jós mégis isten embere, ha nem is Dionüszoszé, de Apollóné, így nem árt, ha felnézhetünk rá.


Annak ellenére, hogy az előadás nem vitt magával, logikusan van felépítve, ahogy egymást követik majd az alkalmak egyre gördülékenyebb is lesz, és feltétlenül átjön az igényesség, rengeteg befektetett munka árán készült. Bízzunk benne, hogy a későbbi alkalmakkor is éppen annyira szeretni fogják a miskolciak, mint a főpróba közönsége.

Másnap délelőtt pedig megnéztem a Csipike, az óriástörpe második előadását, majd este még egy Requiemet is.

Címkék: Miskolc Varga Zoltán Zsótér Sándor Szőcs Artúr Kovács Dániel Harsányi Attila Máhr Ági Szegedi Dezső Seres Ildikó Nádasy Erika Czakó Julianna Bakkhánsnők Bodoky Márk Tenki Dalma

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4411765519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.