Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Majdnem egészen négy hónapon át bizakodva vártam erre a tegnapi előadásra, bár időről időre nyugtalanított, hogy mit fogok tudni kitalálni a tizedik alkalommal, ami nem került eddig szóba. (((És ugyan ki fogja ezt elolvasni? Kell-e minden előadásról külön megemlékezés? – ez is eszembe juthatott volna akár.)))

Az élet megsegített, jöttek újnak látszó gondolatok is az új városon kívül, és ahogy a címben (Hábetler András modernizált szövegének idézésével kissé bombasztikusan) jeleztem, van egy új főszereplő, aki feltétlenül megérdemli, hogy maradjon nyoma az alakításának.

Káldi Kiss András debütálásának tanúi lehettünk egy intenzíven játékos előadásban, amelybe a teljes szereposztás beleadott apait-anyait. Az előadás nagyszerű formában van, minél többet kellene játszani. Nem is kérdéses, hogy a számomra mindig euforikus-katartikus Figaro 2.0 megtekintése ezúttal is megérte a három és fél óra üldögélést a némileg fülledt színházteremben, a hét órányi utazást, sőt az előadás utáni rendszeresen jelentkező „másnaposságot” is. Másfél napon keresztül írni ezt a beszámolót kifejezetten jól esett, mivel ezáltal is meghosszabbodott az élmény.

Jelenleg nincs még kitűzött újabb időpont, az eddig még kimaradt színházzal rendelkező vidéki városok kooperációs készségén múlik, hogy mikor lehet a következő, az Operaház részéről Kiszely Noémi és csapata mindent megtesz, hogy további előadásokat lehessen tartani.

Éppen ezért ez a bejegyzés is túl lesz írva, bár mindössze négy oldalon, viszont aki a korábbi kilenc előadásról nem olvasott semmit, amelyekben más-más aspektusból közelítem meg a rendezést, annak így is hiányérzete maradhat, mert ez az előzőeknek csak kiegészítése. (Itt a link az összes bejegyzéshez Figaro 2.0 témában, a három évvel ezelőttiektől sorban haladva érdemes megnézni őket – ha érdemes.)

Sopron

A korábbi Figaro 2.0 megtekintések esetén jó megoldás volt (Győrben, Kaposvárott és Miskolcon), hogy a városi könyvtárban relaxáltam a Nemzeti Audiovizuális Archívum felvételeivel (mindenkinek ajánlom ezt a luxustevékenységet is), de ezúttal Sopronban erről nem lehetett szó, itt is zárva tart a könyvtár hétfőn, ahogy Szolnokon is történt. Maradt a város mintegy két órányi időtartamra, ahol mindössze háromszor jártam korábban. Sopron most is nagyon kellemesnek mutatkozott, különösen azért, mert randevúztam két olyan helyi lakossal, akikkel júliusban egy hegyi túra során szembetalálkoztam 2780 méteren. Amint kiderült, hogy soproniak, megbeszéltem velük ezt a találkozót. Örültem, hogy ez megtörtént és körbesétáltunk együtt. (Én korábban nem tudtam a helyi Civitas Pinceszínház létezéséről sem, engem nem ért el a híre, ők ketten viszont ennek a társulatnak a művészei. Aki Sopronban jár valamelyik hétvégén, megnézhetné őket.)

A közönség

Ezt az időpontot a soproni színház áprilisban kérte, talán egy Gördülő előadás sem volt ilyen korán fixre megbeszélve. Ehhez képest - nincs mit szépíteni - félház volt. Ez volt eddig a legkisebb tér, ahol lement az előadás, szinte kétszer olyan drága helyárakat kértek a helyi szervezők a közönségtől, mint bárhol máshol korábban (3500/4500 Ft) és csak augusztus legutolsó napjaiban hirdették meg az internetes jegyértékesítést. Ennyi szék talán az összes korábbi hat előadáson együttvéve nem maradt üresen. Ahogy olvastam a Magyar Teátrum című lapban, a színház erőteljes propagandával szeptemberben hétezer műsorfüzetet adott kézbe a város lakóinak, de úgy tűnik, hogy ezt az előadást semmilyen szinten nem propagálta. Lehet, hogy Sopronban eleve tilos színházi plakátot bárhova kitenni, vagy helyi újságban hirdetni, de az a gondolat, hogy egy ennyire jó előadáson száznál több üres hely volt, engem elkeserített. Nagyszerű ötlet lett volna – ahogy Győrben történt – jóval olcsóbban gimnazistákat beültetni. Az üres székek mindegyike kiadást jelent majd a színháznak, bár lehet, hogy az összeg számukra nem olyan jelentős, hogy érdemesnek találták nagy energiák befektetését a szervezésbe. Ennek ellenére a Gördülő opera lényege lenne, hogy olyanok is eljussanak operaelőadásokra, akik Pestre nem tudnak elutazni. Megkockáztatom, hogy a hatvanezer soproniból kevesen járnak Pestre színházba, számukra az énekesek személye is újdonságot jelenthettek. (Azért eszembe jutott a város fekvése, Bécs vonattal 55 perc, azaz aki akar, magas színvonalú operatársulatot követhet figyelemmel, akár hetente. És ott van a jóval alacsonyabb árfekvésű pozsonyi opera is…. Lehet, hogy ennyi a magyarázat? Ezért nem kell a soproniaknak helybe hozni előadást, akármilyen jó is?)

Hábetler András szokásos felvonások előtti felvezetőibe most még több energiát és új fordulatokat tett. Reflektált az üres székekre, de sikerült úgy előmelegíteni a közönséget, hogy ez a kevés néző legalább olyan lelkesen bravózott, mintha pótszékes teltház lett volna, ahogy például Szolnokon történt. (Van egy poénja, amelyben a közönségek közötti versenyt hirdeti meg. Én eddig a hét vendégjáték közönségéből még mindig ezt a szolnokit látom a legjobbnak, de a soproniak is dobogósak, mert sokan jelentkeztek, énekeltek, élénken reagáltak, sőt mi több a létszámhoz képest most jött fel a nem túl nagy színpadra a legtöbb helyi néző az előadás jelmezbál-jelenetét megtámogatandó.)

Beáll az új főszereplő – Káldi Kiss András

Az előadás előtt néhány héttel megtudtam, hogy mivel Kovács Istvánnak erre a napra már volt lekötött fellépése, helyette egy egészen új szereplő beállására kerül sor. Egy ilyen lépés bármilyen előadást megváltoztat és így kifejezetten kíváncsi voltam nemcsak az új grófra, de arra is, hogy milyen módon fog hatni az egyébként már nagyon összeszokott gárdára Káldi Kiss András. Én ugyan előzetesen arra számítottam, hogy mivel Hábetler András Szolnokon nagyon jól bevált Grófnak, próba nélkül tudta énekelni saját rendezésének főszerepét, ha bármikor Gróf-hiány lépne föl, akkor őt húznák elő ismét, részben (próba)idő takarékosságból, másrészt már csak azért is, mert igazán csodás összhangban játssza a szerepet  Grófnéjával (Fodor Beatrix), akire lényegében az egész előadás koncepcióját ráépíti. Nem bántam volna, ha esetleg most a nagyon jól sikerült szolnoki estét nézhettem volna újra, némi változtatással.

Ennek ellenére nyitottan vártam Káldi Kiss András bemutatkozását, akit nem egy kisebb szerepben már észrevettem korábban is, így van néhány említése már ezen a blogon is. Amint tudható, jövőre ez az előadás operakalandként be fog kerülni az Erkelbe, így legalább három szereposztásra lesz szükség, hosszú távú tervezésre mutat, ha újabb embereket felkészítenek előre a feladatra. Aki két oldal után most már kilépne, annak mondom röviden:az új gróf bevált. Alkatilag az énekes kifejezetten alkalmas Grófnak, el lehet vele képzelni egy hagyományos felfogású Figarót minden gond nélkül, sőt mi több: ezt a Hábetler-féle „sportőrült” képviselő Grófot is.

E rendezésben Susannából személyi edző lett, ráadásul Keszei Bori az első pillanattól valóban hitelesen is hozza a figurát, egy professzionális tréner képét mutatja. Emiatt már önmagában is erősen jellemzi a Grófot az, hogy elhisszük-e neki, hogy a sport számára valóban fontos, vagy már eleve feltételezzük, hogy ahogy a feleségének biztosan nincs szüksége a fitnesszre, őt is csak más irányú késztetései sarkallták a fiatal nő alkalmazására. Ha átgondoljuk, ebbe az előadásba mindkét „Gróf felfogás” beleférhet, egy sportos Gróf is, de akár egy olyan is, aki az edzéseket is kizárólag fedőtevékenységnek használja. A korábbi előadásokban Kovács Istvánra nagyon ráillett ez a „fitness-gróf szerep”, róla azt is elképzelhetjük, hogy az edzőteremben fogja majd feledni szerelmi bánatát és ezt a terepet fogja újabb hódításokra felhasználni.

Káldi Kiss András esetén az előadásból kiderült, hogy az ő Grófja pontosan ugyanígy működik, elhisszük neki, hogy ebben az egy dologban nem hazudik, önazonos: a sport valóban fontos neki és az edzőtermet elsősorban nem Susanna meghódítása céljából használja. Valószínűleg van benne egy nagy adag hiúság, és célszerűnek látja, ha jó állapotban tartja magát, hátha jelentős izmaival hatni tud a nőkre. Ez a Gróf nyilván ezt gondolhatja, de az nem derül ki, hogy a sikeresen elcsábított nőkre mely összetevője hat: férfiasan vonzó külseje, pénze vagy a pozíciója. Lehet, hogy így együtt mind.

Káldi Kiss András átlagember-Grófot játszik, nem éreztem benne semmi démonikusat, nagy áriájában sem, és ez nem is baj, hiszen a rendező állításának- „Mozart hősei olyanok, mint mi vagyunk” -  ez a felfogás felel meg a legjobban. Igen, ebben az operában minden benne van az emberi természetről (az emberi lét szépsége és nyomorúságos keservei egyaránt), a Figaro szereplői tényleg nem különlegesek – csak annyira, amennyire mindenki -, de vannak olyan pillanataik, amikor képesek önmagukon felülemelkedni, legalább kis időre félretenni a szokásos játszmáikat, legyőzik személyes kínjaikat. Mintha Mozart esélyt adna e gyarló embereknek a megtisztulásra, kapcsolati viszonyaik újrarendezésére. Ez történik az előadás három generációját képviselő mindhárom párral is. Az, hogy meddig sikerül a harmóniát magukban és párjukkal fenntartani, már más lapra tartozik, de mégis kapnak egy-egy jelenetet, amelyben felemelkedhetnek.

Mellékszál: lehet ezt a Grófot más felfogásban is játszani, láttam ilyen egészen nagyszerű alakítást, de ebbe a rendezésbe kifejezetten ilyen kell, amilyen Kovács István és Káldi Kiss András – velük megmarad az egyensúly, és a rendezői szándékoknak megfelelően továbbra is a Grófné karaktere dominál.

Fodor Beatrix Grófnéja csodás, nagyszerűen együtt van Mester Viktória szintén első osztályú Cherubinójával és Keszei Bori most is a maximális energiaszinten jelen lévő Susannájával. A darab csúcspontjai közé tartoznak közös jeleneteik és amikor a Rózsalovag-részletbe is belefognak, megint sürgető kényszert éreztem, hogy azt az operát is újra meghallgassam, lehetőleg minél hamarabb.

Fodor Beatrix még ezt a hatást is felülmúlja „poposított” áriájával, amelynek hatására a soproni közönség valóban intenzív bravózásba kezdett. Katartikus volt az ária, nekem pláne, aki mégiscsak a Grófnéval tudok elsősorban azonosulni, akármennyire szeretem a többi szereplőt is. Ha a Figarót hallgatom, ennél a résznél ezt a Köteles Géza által megújított hangszerelést várom mindig. Csak emiatt az egy ária miatt is érdemes volt Sopronba menni hétfőn.

Az előadás címszereplőjére hatott az előadás koncepciója talán a legerősebben, bár meglehet, hogy tudat alatt. Cser Krisztián szájából soha ilyen hangsúlyosan nem hangozhatott el még a rendező Da Pontétól némileg elrugaszkodott szövege: „mert a testmozgás kondiban tart”. (Egy négy napja megjelent interjúból értesülhetünk életmódváltásáról.) A negyedik felvonás rendkívül előnytelen ruhájában talán ennyire felszabadultan még sosem komédiázott, lehengerlő ahogy a jelmezbáli jelenetet végigcsinálja és az erősen kivágott ruha viseléséből most előnye keletkezett: izmai is szabadon látszottak. Megállapíthatjuk, hogy mindkét Susannáért vetélkedő férfi jól áll ezen a területen, így mégsem a „kisportoltsági szintjük” lesz a döntő motívum. (Lehet, hogy egy sport-centrikus életet élő nőnél ez döntene el mindent? Az izomzat? – Én ezt még mindig nem hiszem el, de jelen esetben szerencsés a szereposztás, nem egyszerűsödik le a kérdés ennyire.)

(Aki azt hiszi, hogy ez a „sportoljunk vagy ne” kérdés egészen mellékes, az téved, mert egy énekesnek manapság már nemcsak a hangja a munkaeszköze, de a teste éppúgy lényeges, amely sokszor önmagában is eldönti egy szerepre való alkalmasságát, és mindenképpen befolyásolja egy előadás viszonyrendszerét.)

Ebben az előadásban valóban minden szerepre sikerült alkalmas énekest találni és ez igaz az eddig nem emlegetett szereplőkre is. Nagyszerű, hogy ennyire jó összhangban van Szvétek László és Farkasréti Mária Bartolo és Marcellina szerepében, Bucsi Annamária kiléte pedig már akkor foglalkoztat minket, amikor még nem is énekel. Megyesi Zoltán mindkét kis terjedelmű szerepében hangsúlyozottan másként jelenik meg, Basilióként élvezi az intrikát, jegyzőként pedig egészen árnyaltan viszi végig a pert, igyekszik minden fél szemében jó színben feltűnni és egészen felszabadultan vesz részt apácakosztümben a jelmezbálon. Határozottan jót tesz az előadásnak, amikor ők, illetve a díszletmunkás-szerepkörben is rendezkedő Hábetler András és kertésztársa, Pataki Bence is színen van.

A színház csapatmunka eredménye és ez a társaság nagyon egyben van. És persze még nem is emlegettük a zenészeket, a műszakot, akik számára egy Figaro 2.0-turné teljes napot betöltő feladat, hogy a díszlet felépüljön a vendéglátó helyszínen és aztán visszakerüljön Pestre.

Várom a következőt, hátha a megfelelő mérettel rendelkező Kecskemét, Debrecen, Pécs, Veszprém, Szombathely, Zalaegerszeg, Békéscsaba vagy netán Nyíregyháza bevállalja

Címkék: Opera Sopron Figaro házassága Szvétek László Cser Krisztián Kovács István Fodor Beatrix Káldi Kiss András Mester Viktória Hábetler András Farkasréti Mária Megyesi Zoltán Bucsi Annamária Pataki Bence Köteles Géza Keszei Bori Figaro 2.0

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr7611749001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.