Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Éppen a 61. előadást néztem az Abigailből, amelynek már 2015. januárjában megvolt a bemutatója, mégpedig Ascher Tamás rendezésében. Hiába, így járok mindig, ha lemaradok a főpróba időszakról, (bár a másfél év csúszást magam is durvának tartom a Katona esetében, amelyik mégis az általam legszorosabban megfigyelt kőszínház 1988 óta, így nem esik jól) viszont így legalább egy olyan „hétköznapi” (bár szombat esti) előadásról tudok beszámolni, amelyikre hivatásos kritikus már nemigen téved be. Csak általam nem ismert mezei nézők töltötték meg a Kamra nézőterét (lépcsőstül), köztük kakukktojásként egy színházi rendezővel.

Jó karban van az előadás, és ahogy a közönség reakcióit figyeltem, borítékolható, hogy addig fogják ezt játszani, amíg a színészek rá nem unnak. És mivel minden szereplőnek hálás feladata van, nincsenek benne mellékszereplők sem, jó sokáig.

Nem szoktam semmit előre elolvasni egy olyan előadásról, amelyiknek a megnézését tervezem (majd most, utólag), így erről is csak ismerőseim félszavas reakciói alapján volt benyomásom. Amit tudtam: különösen nagy az érdeklődés iránta, de néhányan azért a színészi munkát elismerve a darab kapcsán ingatták a fejüket.Az előadás mindig teltházas, bár a Katona kapcsán ez az állítás különleges információ értékkel nem bír. (VAN nézőtér, amelyik folyton 95% felett van tele, minden mostanában keringő ellenkező híresztelés ellenére.) Aki a továbbiakra nem kíváncsi, azoknak mondom azonnal és röviden: őrületesen jó alakítások által lesz egy gyenge darabból megjegyezhető színházi este, amin akár hosszabban is elgondolkodhatunk.

Mike Leigh műve valóban nem az, amelyik várhatóan körbe fogja a magyar színházakat járni, ugyanakkor az, hogy csak főszerepek vannak benne, mellette szól. A történet elég sovány, a színlapról a lényeg kiderül: nem találkozunk semmiféle Abigail nevű leányzóval, viszont megismerhetjük a buli helyszínéről elküldött anyját (Ónodi Eszter) és két szomszédban lakó házaspárt, akik így együtt ötösben próbálják elütni az időt. A felszínes csevegésen, iszogatáson és némi táncoláson kívül nem sok minden történik 105 perc alatt ebben a nappaliban, az egyetlen helyszínen (díszlet: Khell Zsolt), az alaphelyzet és a karakterek lényege nem sokkal színre lépésük után azonnal feltérképezhető. (Nem kellett volna kicsit (még) húzni a szövegből? – kérdezem halkan, mert itt-ott valóban átérezzük nemcsak a helyzet felszínességét, de a szereplőket (is) nyomasztó hihetetlen unalmat.) Aztán van persze a végén egy észrevehető esemény, amely a darab egésze után nekem erős túlzásnak tűnik még akkor is, ha alig tíz napja velem is megtörtént (majdnem) ugyanez, de valahogy mégsem éreztem, hogy a lezárás passzol a mű stílusához. (Sartre egyik darabja jutott közben eszembe, aki a poklot úgy képzeli el, hogy néhány ember az idők végezetéig együtt marad, összezárva.)

Ez az este nekem folytatta a nemrég látott Mindent a kertbe! című előadást, most is kertvárosi (alsó középosztálybeli) lakosok életébe látunk bele, ahogy minden energiájukat bevetve próbálják együtt jól érezni magukat akár társuk megszégyenítése árán is. Valóban, mintha Albee házastárs-bosszantó játékain nevelkedtek volna az asszonyok. A férfiak mintha kevésbé gonoszkodnának, ők „csak” közönyösek cserébe egészen addig, amíg nem sikerül őket úgy istenÓigazából felidegesíteni.

A szerző jól válogatott, nehéz lenne ennél egymáshoz kevésbé illeszkedő öt embert begyűjteni, szinte esélye sincs annak, hogy a néző boldognak képzelhesse el őket akár átmenetileg is. Nincs és nem is igen lehet közöttük igazi kapcsolat, ezt erősíti meg a rendezés minden létező színházi eszközzel. Egyedül vagyunk és kész, közben tehetünk persze úgy, mintha ez nem lenne igaz. És a nézőtéren ülve még az az esélyünk is megvan, hogy a látottakat magunktól távolinak képzeljük el.

Az előadás „small talk”-nál többnek valóban nem nevezhető időkitöltő beszélgetései a felszínen kedélyesen történnek meg, egyedül a metakommunikációból vehetjük le a szereplők rossz közérzetét és zavarodottságát. Ez az, amit elsősorban észreveszünk. Ami még eszembe jutott: a darab kiválóan alkalmas lenne arra, hogy pszichológus szakemberek rajta bemutassák, hogy milyen tipikus kommunikációs hibákat követünk el, amelyekkel még sikerülhet tovább mélyíteni a közöttünk meglévő árkokat.

Kevés előadás közben éreztem ennyire reménytelennek emberi viszonyainkat, kilátástalannak azt, hogy lehetséges valaki máshoz közel kerülni és ténylegesen részt venni az életében. Ez a nem-kapcsolódás, társas magány nagyon riasztó, és nem lehetetlen, hogy a nézők a valóban remek színészi alakításokon túl azért az élményért hálásak, hogy végső következtetésként levonhatják, hogy „nekünk ennél egy fokkal azért jobban megy, ennyire talán mégsem üres a mi életünk”.

A színészekre rátérve most már:

Én öt egyenrangú alakítást láttam, nehezen tudnám őket rangsorolni, bár egyes szerepek sok szövegtanulást igényeltek, mások pedig feltűnően keveset. Akármennyire is erőltetem magam, csak azt mondhatom, hogy amennyire gyengécskének éreztem magát a darabot, a színészeket ugyanolyan tökéletesnek. Sziporkáztak, brillíroztak és jó színészeket nézni mindig jó élmény, akármilyen keserves is az a mondanivaló, amit közvetítenek.

Ónodi Eszter az, aki a legnagyobb meglepetést okozza, és ezért a meg nem nevezett sminkest és Szakács Györgyi jelmeztervezőt is hatalmas dicséret illeti. A ruhák kellő mélységben jellemzik tulajdonosaikat, a színészeknek viszonylag könnyű dolga van, „csak” ki kell a felrajzolt körvonalakat tölteni. A nézőtér élénken (és egy kis fáziskéséssel) reagált Ónodi Eszter megérkezésére, végigfutott a moraj, ahogy végül csak felismerték.

Az általa megtestesített Suzy, a szomszédban partyt rendező Abigail anyjaként végig kényszerűségből van jelen, valószínűleg jobban érezné magát, ha egy kerti padon várhatna a buli végéig. Talán neki van a legkevesebb kedve ott lenni, mindent ráerőltetnek, neki pedig nincs ereje ahhoz, hogy nemet mondjon. Róla tudunk meg a legkevesebbet, még a foglalkozása sem derül ki. Látunk valakit, aki igyekszik mindenkihez igazodni és beleszürkülni a háttérbe. Nem csodálkozunk azon, hogy elhagyták, azon inkább, hogy a másik két nőt, akit megismerhettünk, miért nem.

A háziak közül a férjet a szerző beavatkozásai többször is eltávolítják a színről, de amikor ott van, akkor módunk van elmélyíteni azt a benyomásunkat, amelyhez a darab első öt másodperce is elég: a két embernek semmi köze egymáshoz. (A darabnak talán ez a gyenge pontja, annyira gyorsan világos lesz minden, kiismerjük a karaktereket és ahhoz képest nemigen fejlődik a helyzet…)

Kocsis Gergely ingatlanügynök (Laurence), akinek az életét ez a foglalatosság egészen kitölti. Nem elveszett, tartja az iramot, élvezi a pörgést, csak egy a bökkenő: maga sem tudja, hogyan képzelhette el közösen az életet éppen Beverlyvel, akit Rezes Judit játszik. Talán kettejük életszemlélete között húzódik a legnagyobb szakadék, és már csak az a kérdés merül fel a nézőben, hogy minek akartak a családi veszkedéshez külső szemtanúkat is hívni. Beverly kapta a legtöbb szöveget, viszi a társalgás fonalát, és ebben alig zavarja meg, hogy nincs mondanivalója. Kiszemeli magának az egyetlen férfit, akit ugyan nem tart elég érdekesnek, de unaloműzésként flörtöl vele, amíg a feleség igyekszik neki mindenben helyeselni. Párducmintás testhez simuló ruhája a kilógó vörös melltartó pánttal és vörös magassarkúval előre sejteti, hogy mi várható.

A vendégpár viszonya mintha ennyire nem lenne kiélezett, ők még csak a házasságuk elején tartanak, vannak közös megvalósítandó céljaik, úgy tűnik, hogy mindketten gyereket szeretnének előbb-utóbb, „ha majd berendezkedtek”. A férj kevésbé hajlamos nyilvánosság elé teregetni a családi szennyest, Ötvös András kiválóan megtestesíti azt a férfit, aki társaságban inkább passzív, nem adja ki magát, csak egyes rezdüléseiből tudunk meg róla bármit is. Ami biztos, semmi kedve nem volt átjönni, de ez a szabadnapja és végül nyilván egyszerűbbnek gondolta, hogy a felesége unszolására átmenjen a szomszédba, mint később hosszan hallgatni, hogy miért nem volt erre se képes. Amíg Ötvös Andrásnak a csendjei, a feleségét (Angie-t) játszó Jordán Adélnak a fecsegés az igazi önkifejező eszköze. A színésznő nem először játszik nagyon buta nőt, de megunhatatlan ebben a szerepkörben is. Angie élvezi azt, hogy most társaságban van és kibontakozhat. Talán összességében nem is érzi magát rosszul és később (ha van egyáltalán értelme arról beszélni, hogy mi lesz egy darab vége után a szereplőkkel) majd jó barátnője lesz Beverlynek.

Jó ezt az öt színészt nézni, amint egymás mellé beszélnek, köztük legalább hárman folyamatosan rosszul érzik magukat és nagy erőfeszítésükbe telik, hogy túléljék az estét. Nem is sikerül ezt a célt mindenkinek maradéktalanul megvalósítani.

De ennyit erről. És milyen Abigail bulija? Arról csak ködös információkat kapunk, és lehet, hogy így a jobb nekünk.

Címkék: Katona Ötvös András Ónodi Eszter Kamra Jordán Adél Ascher Tamás Rezes Judit Kocsis Gergely Khell Zsolt Szakács Györgyi Abigail bulija

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3611741963

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.