Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Müpa Fesztiválszínházában holnap este egyszeri alkalomként, francia koprodukcióban a Gergye Krisztián társulat (kiegészítve nagyszerűen kiválasztott operaénekesekkel) egy összművészeti víziót ad elő. (színlap) Ez az aktuális esemény, minden jegy régen eladva, ami jelzi, hogy a közönséget vonzza a téma (Tolouse-Lautrec festészete), a groteszk kabaré műfaja és gondolom az előadók, nem mellékesen: jó volt a kampány is.

Ennek az ajánlónak így még a szokásosnál is kevesebb súlya van, még ha széles tömegekhez valamiként eljutna, akkor is mindegy – a széles tömegek nem fognak tudni jegyet szerezni holnapra, bár egy-egy ember biztosan, ha csipkedi magát. (Mindig van megbetegedő, aki elajándékozza a jegyét vagy eladná, és persze utolsó percig fenntartott foglalások, amelyeket mégis lemondanak.) A célom tehát ennek az egy-két embernek a megszólítása, akik úgy érzik majd e két és fél oldal után, hogy ez az élmény KELL nekik, de ennél is inkább az, hogy az általam megfigyelt művészek munkájáról valami nyom akkor is maradjon ezen a blogon, ha történetesen csak egy fotóspróba jött össze nekem ezúttal.

Elég sokan gyűltünk össze tegnap este a Fesztiválszínházban, vendégek és fotósok és azt hiszem, hogy az első pillanatoktól kezdve tényleg úgy viselkedtünk, mint egy igazi közönség (sokat nevettek a fotósok munka közben és ez jó előjel), sőt az előadás is – a kattogtatás hangjai ellenére – egészen késznek mutatkozott. Nekem, a beavatatlannak nem volt semmi olyan érzésem, hogy egy félkész terméket látnánk és ráadásul az előadásban eleve sok mozzanat keltette a spontán történés benyomását. (A szokásos bemondásnak, hogy tilos kép és hangfelvételt készíteni, talán még sose volt ilyen kevés értelme, viszont poénként hatott és ez is összekovácsolta a nézőteret.)

Az este némi várakozás után egészen észrevétlenül kezdődött meg, eleinte nem is tudtuk eldönteni, hogy most akkor ez már az-e vagy sem. A kezdő gesztus nekem szimbólumként is érvényesül (de nem árulom el előre, mindennek van határa), kezdetben ugyan idegesítő, de aztán elkezdtem csodálni Gergye Krisztiánt, hogy ennyire pontosan fogalmaz. Mintha az egész életünk is erről szólna…

Az előadásban – ki hinné? – központi szerepet kap a teatralitás és a látványeszközök. Számítottam rá, hogy Henri T.L. képeinek a világa fog megelevenedni, illetve életének néhány alapvető helyszíne (bordély, színház, cabaret), és valóban mintha ez IS történne. A tánc a domináns műfaj, emiatt nem jön rosszul az üres tér, ugyanakkor érzem, hogy a fekete és nagyrészt üres színpad azért is dominál, mert még több forrás kellett volna a még látványosabb díszlethez (a látvány tervezőjeként is a rendező felelős a színlapon). A nagy feketeségnek az az előnye viszont megvan, hogy így ami szín megjelenik – Béres Móni kosztümjein – az nagyon hat. Az előadásról már képek is nézhetőek, itt.)

A jelenetsorok valóban megidézik a festő világát, legalábbis nagyrészt így érzékeltem, miután az elmúlt hetekben két könyvet is végigolvastam róla, éppen erre készülve. Ha a Hoffer Károly által készített bábra néztem, akkor egy helyes törpét láttam öltönyben, és ez a báb, a festőt megszemélyesítő Gergye Krisztián pedig pláne nem adta vissza az életrajzírók fő témáját: annyira csúnya és aránytalan volt ez a férfi, hogy nem is várhatta, hogy valaki önmagáért szeresse és minden bajának ( de a festői tehetség kibontakozásának is!) ez volt a kiindulópontja, a torz testalkat és a csúnyaság. Nem, nem lett taszító Lautrec, kalandjai és víziói sem tették azzá. (Baj ez? Nekem nem...)

Az előadásban a női szereplők dominánsak, ők azok akikre igazán figyelt a festő és akikre mi is igazán koncentrálunk. Nemcsak a színes ruhák miatt.

Lőrinc Katalin és Mahji Torres mintha ikrek lennének és táncosként egészen végig elemükben és látnivalóan komfortzónájukban is maradnak. Tárnok Maricát aki egyszer látta, az megjegyezte egy életre, aki most fogja, az többet nem fogja a színlapot keresgélni a nevét. Lautrec jól kijön vele, szemmel láthatóan egymásra talál báb és ember, amikor párjelenetük van.

Philipp György alázatosan asszisztál hozzájuk többnyire, énekel, kíséri a jeleneteket, ő is karakteres figura. (Az Orontea után már számítottam rá, hogy határozott benyomást fog kelteni most is.)

Az előadáson látszik, hogy nagyon egységessé sikerült formálni a stílusát és meg is idéződik Lautrec Párizsa, bár az időzőjel is érezhető, de miközben az előadás összes értékét is láttam, azt is felismertem, hogy ehhez mégis egy más típusú néző kell, talán olyan, aki hagyja magára hatni az egészet és nem akarja feltétlenül analizálni.Meg aki élvezi magát a kabarét.

Annak ellenére, hogy ahogy eddig az n+1 cabaret és cirkusz-elemeket hordozó korábbi előadást sem kedveltem túlságosan, ez sem az én világom, de mégis az előadásnak volt egy viszonylag korai pontja, amikor csak felismertem, hogy muszáj volt ezt megnéznem, mert kiütközött a zsenialitás belőle. Előredőltem a székemen és nem hittem annak, amit látok és hallok. Nehéz lesz spoilerkedés nélkül, de nekifutok.

A színpadon egy igazán feltűnő jelmezben már percek óta néztem Kolonits Klárát, anélkül, hogy felfogtam volna, hogy ő az. Aztán megszólalt, majd elkezdett énekelni is, és tanúi lettünk valami egészen rendkívülinek. A koloratúrák egészen magától értetődően jöttek ki a torkán, mindenféle erőlködés nélkül, a színpadi kifejezésnek egészen alárendelve. A legszebb koloratúrák egyesültek a közönségesség gesztusaival, néha lebegtette, hogy most fog-e hányni vagy sem, emiatt sokkal élőbbé vált például a Hoffmann meséiből Olympia áriája, mint bármikor korábban. Ott volt benne valami végtelen szomorúság is, a művész kiszolgáltatottsága, a kifejezés esetlegessége. Időnként mintha kérdésessé vált volna az is, hogy mehet-e előre az előadás, vagy megakad. Ez a játék a játékban önmagában is nagyon különlegessé vált, pontosan azért, mert átéreztük, hogy amíg a táncosok a saját közegükben, az általuk is megszokott közvetítő nyelvet használva nyilvánulnak meg, addig Kolonits Klára, aki ugyan az operabeavatókon már valódi színházat játszik egy ideje, most aztán nagyon messzire kalandozott saját közegéből.

Fogalmam sincs, hogy mi volt előbb, a darab ötlete és az, hogy jól jönne hozzá élő zene, kellene egy koloratúrszoprán, vagy netán Gergye Krisztiánban merült fel, hogy Kolonits Klára igazán sokszínű és sok mindenre alkalmas színpadi tehetségét hasznosítani is lehetne valahogyan, a lényeg az, hogy megtörtént a találkozás és láthatóvá vált, hogy egy operaénekes, amennyiben színházat játszik és nem csak a príma donnát (azt is, felhasználják ebben a minőségében is), akkor csoda is történhet.

Ezt a „groteszk kabarét” természetesen leginkább azok fogják szeretni, akik a műfajtól nem idegenkednek alapesetben, de ezt a csodás alakítást, amely ráadásul egy igazán jól megkomponált előadás része, talán mindenki  fogja értékelni. És azt a tényt, hogy Kolonits Klára és nőtársai bátran bevállalnak olyan kosztümöket, amelyekben előnytelenül néznek ki…Már ezért az élményért is megéri.

Címkék: Opera Gergye Krisztián Hoffer Károly Müpa Tárnok Marica Kolonits Klára Lőrinc Katalin Philipp György Barabás Anita Lautrec táncolni fog Béres Móni

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr311736631

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.