Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az elmúlt hét folyamán a két és fél megtekintett előadás mellett öt esti programomat töröltem kényszerűségből, tehát most már a puszta ténynek is örültem, hogy megint színházban lehetek. Ahogy a pénteki Mellékhatásnál, még most is érzékenyen érintett a kórházra való utalás, és csak helyeselni tudtam: „ a házasság megkönnyíti az orvosi ügyintézést” mondatot. (Így van, egy sürgősségi osztályra éjfélkor biztos, hogy jobban beengedik az ember férjét, mint az élettársát és vannak ilyen helyzetek a való életben is.)

Az előadás ugyan a női főszereplő lábadozásának a története (egy baleset után), de ez mindössze a külső történés. Donald Margulies két lényeges kérdéskört kínál fel a nézőnek megfontolásra. Az egyik: tehetünk-e mi, egyszerű – jól szituált – színházi nézők akármit is, hogy a szörnyű nyomorban, háborús viszonyok között élők helyzete – tőlünk sok ezer kilométerre - megváltozzon? Mit kezdjünk azzal, hogy a globalizáció hatására tudomásunkra jutnak ezek a tények? (És ugyan a borzalmakat dokumentáló fényképész, aki ebből él, segít-e vagy netán élősködőnek számít? Lehet, hogy csak az adrenalin szintjének fokozása az első számára és ez nem sokkal több, mintha horrorfilmeket nézne?)

A másik kérdéskör valószínűleg még többeket érinthet: mi van akkor, ha a kölcsönös vonzalom ellenére két ember „szétfejlődik”, mások a célkitűzéseik, a vágyaik, már másként képzelik el a hétköznapjaikat?

A szerző csak részben nyilvánít véleményt, különösen az első kérdés esetén érezni, hogy maga sem tudja a választ, érezzük, hogy ő is a „hasznos élet” illúzióját táplálná ( a hősnőjével), de nincs egészen mégsem meggyőződve, hogy nem a férfi álláspontjára hajlítana minket az ésszerűség. Mi van akkor, ha tehetetlenségünket átélve mégsem akarjuk mindig félrerakni a saját életünket, mi van ha már belefáradtunk a felesleges küzdelembe és magunkra akarunk gondolni? A saját családunkra, a saját kényelmünkre, biztonságunkra?

A szerző felajánlja az álláspontokat ránk bízva, hogy ki felé hajlunk. Azt hiszem, hogy ez erősen múlik azon, hogy a néző a saját életében éppen hol tart, de azon is, hogy melyik színésszel szimpatizál igazán.

Horgas Péter lakásbelsője praktikus, a rendező által választott zene és a videó-bejátszások pedig azon kívül, hogy az átdíszítést segítik, abba a megidézett, másik világba visznek minket, amelyikről végig beszélnek, ahol háború dúl és éheznek az emberek. Ezek a pár perces részek segítenek a "kelet-nyugat" kontraszt hatás működtetésében.

Az ilyen darabokra a nézők elsősorban a szereplő színészek miatt váltanak jegyet, már csak azért is, mert ez nem Shakespeare, és a szerzőt valószínűleg senki sem ismeri úgy sem és a darab címe sem ismert. (Donald Margulies a Yale egyetemen tanít és drámákat ír. Családos ember, semmi extra nem fűződik hozzá, ami miatt a bulvárlapok celebet csinálhattak volna belőle.)

A háborús helyszínekről tudósító, most már nyugalomra és békére vágyó újságíró szerepében Bereczki Zoltán látható. Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, amikor azt feltételezem, hogy a közönségnek legalább a fele miatta jött, hiszen hosszú éveken át volt az Operettszínház sztárja. Jól ismerik, nagyon nagy nevetéssel jutalmazzák azt a mondatát: „ a musicalek is színdarabok, csak szarabbak”. A szerző nyilván célzatosan ad a szereplők szájába néhány lesajnáló mondatot a „szórakoztató színházról”, és az egykori musical-színész szájából ezek most hatnak is. (Ha nem így lenne, a darabnak ezt a témához kevéssé kötődő részét simán ki lehetne húzni.)

Én túl sokszor nem láttam Bereczki Zoltánt, az Operettben meg egyáltalán nem, de a Centrálban sikerült felfedezni magamnak az egyik – ma is futó – előadásban, az Illatszertárban, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok (háromszor néztem meg) és éppen miatta tervezem már időtlen idők óta a Lepkegyűjtő megtekintését is, csak még sose sikerült. (Átmenetileg most ez is az Átriumban vendégszerepel.) Most is jó benyomást tett rám a művész, egy komplett emberi sorsot rajzolt fel és talán ő engedett minket a legközelebb magához, az ő helyzetével tudtam a leginkább azonosulni. Érdekelne sok más előadásban is.

Vele ellentétben, Pokorny Lia már vagy húsz éve a látóteremben van folyamatosan, mégpedig Alföldi első Sirálya óta (kicsit többet néztem, amíg az Új Színház nem volt Újszínház). Neki is testhez álló szerep jut, a megsérült, de az önveszélyeztető életmódjához mindenáron visszatérni óhajtó fotóművész sorsát képes magára alakítani, bár éppen a szerep jellege miatt mégsem kerül annyira közel hozzánk, magányosságának szükségszerűségét átérezzük, de nem kerül hozzánk túl közel mégsem. Hiába, a túl erős nők mindig egyedül maradnak, ebből a darabból is ez a tanulság.

Horgas Ádám rendezése lassan indul, de nem sietünk sehova, azért mentünk az Átriumba, hogy a színészeket megfigyeljük és elgondolkozzunk a mondataikon. Amit legjobban szerettem, az említett két színész igazán élő tekintete. Sokat mondanak el magukról szavak nélkül is. Pokorny Lia az első jelenetben képes arra, hogy némán is kifejezze a kiszolgáltatottságát, bizonytalanságát és a várakozó álláspontot is. Még nem tudja, hogy valóban számíthat-e élettársára ebben a nyomorúságos helyzetében. (És mennyire szerencsés, hogy a dolgok rendszerint a papírforma szerint alakulnak: így, gyámoltalan helyzetében – amikor nem tud elutazni – még vonzóbbnak tűnik a férfi számára. Így befolyásolhatóbbnak látszik. De csak látszik…)

Bereczki Zoltán szemei hasonlóképpen sokat fejeznek ki. Érezzük, hogy mélyen sebzett, a féltékenységet nem tudja magában elfojtani. Aki egy érzékeny férfit szeretne látni, az nézze meg az előadást.

A darabban van még egy pár, akiknek a párbeszédek felélénkítésén kívül az ellenpontozás szerepe jut. Richard egy nála legalább húsz évvel fiatalabb nőnek udvarol, aki nincs vele azonos szellemi szinten, érezzük a két ember között húzódó hatalmas szakadékot, kulturális különbséget is, amely jóval áthidalhatatlanabbnak tűnik, mint a főszereplők közötti. Ennek ellenére a közös jövőkép, az, hogy mindketten gyerekkel képzelik el a következő éveiket kellő alapot ad nekik, hogy ezt a különbséget áthidalják. Ugyan tudjuk, hogy didaktikus ez a mondanivaló, de így a két pár által ténylegesen látunk is kétféle bevált utat. A második pár tagjai, Seress Zoltán és Ágoston Katalin is optimális választás a szerepre, elhihető, hogy komolyan gondolják el együtt az életet, sőt még az is, hogy igazuk van és mindketten nyertesként élik meg a helyzetüket.

A néző pedig szabad választás elé kerül, kiválaszthatja, hogy mekkora az a kompromisszum adag, amely még vállalható számára, kinek a sorsába szeretne belehelyezkedni. Könnyen lehet persze, hogy úgy távozik a színházból, hogy egyikükkel sem cserélne, mert úgy érzi, hogy ezeknél még neki is jobb. És ha így van, az sem baj, sőt...

 

Címkék: Bereczki Zoltán Pokorny Lia Átrium Ágoston Katalin Horgas Ádám Seress Zoltán Horgas Péter Pillanatfelvétel

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8711729753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.