Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A múlt héten szombaton már a második miskolci vendégjátékot nézhettük Pesten. (Az első, a Mindent a kertbe! – az Átriumban műsoron lesz még október végén is!) Mindkettő amerikai dráma, és ez egy vidéki színház műsorán önmagában is figyelemre méltó, mert szokatlan jelenség.

Majdnem egészen telt ház volt a Tháliában, ahogy a hét folyamán mind a kilenc előadáson– ez talán a legjobb hír a fesztivállal kapcsolatban.  

Narrátoros megoldást alkalmazott Arthur Miller is, akárcsak később Albee és olyan nagyon ennek most sem tudtunk örvendezni, bár Szegedi Dezsőt mindig jó látni, akivel együtt követhettük végig az eseményeket.

Miután már kedden meg is volt a Fesztivál eredményhirdetése, elmondható, hogy a szakmai zsűri a két főszereplő játékát értékelte legjobban: Varga Zoltán és Ullmann Mónika házaspárként a legjobb férfi és női alakítás díját elvihette. Életszerűek is voltak, mindkettejükkel azonosulni is tudtunk, és hatottak így is, annak ellenére, hogy a teljes szereposztás mégsem volt ideálisnak mondható és ennek következtében maga az előadás sem volt olyan feszült, amilyen egy Pillantás lenni szokott, ha minden összetevője stimmel. (Nekem ilyen etalon-előadás volt az Örkényé, amely még mindig nézhető, repertoáron van sok éve már.)

Talán egy Pillantás valóban azon múlik elsődlegesen, hogy minden szerepre van-e alkalmas ember, és ha ez adott, akkor a rendező már olyan nagyon nem tudja elszúrni, mert a színészek közötti kapcsolatok működtetik a drámát.

Jelen esetben muszáj elhinnünk, hogy Varga Zoltán Eddieje egy olyan tisztes szegénységben élő melós, akinek az életét kizárólag éppen nevelt lánya iránt érzett elfojtott - de mindenki számára világosan létező - szerelme teszi élhetővé, és ha tehetné, megállítaná az időt, hogy maradjon minden úgy, ahogy van. A lány viszont már felnőtt nővé érett, saját életet élne, így borítékolható, hogy szinte mindegy, hogy ki szeretne belé, azt a férfit a mostohaapa sosem fogadná el.

Magányossá válik mellette a feleség, aki átérzi az öregedés fájdalmát és saját tehetetlenségét is. És amiről nincs szó: nincs közös gyerek, ennek a hiánya is érezhető. Mindent Catherine pótolna, aki a lehetőségekhez képest kárpótlást jelent mindenért a párnak, hiszen valóban szereti mindkettőjüket. Prohászka Fanni szintén nagyon jól illik a szerephez, és még azt is elhisszük, hogy mindössze 17 éves.

Ennek a hármasnak az életét egy jelenetben is elég kifejezően rajzolja meg a szerző, látjuk, hogy a lány munkába állása, önállósulásának az esélye milyen szenvedélyeket kelt Eddie-ben, és ez még csak a kezdet.

Jönnek a bevándorló rokonok Olaszországból.

Természetesen egy-két éve még ez a szó, hogy bevándorló semmilyen hatással nem volt a nézőkre, az egész történetet nagyon távolinak éreztük. Az eseménysor az aktuálpolitikai háttér megváltozásától, a folyamatos migránsozástól nem lett mássá most sem, de azért minduntalan felkapjuk a fejünket, bár továbbra sem érezzük a saját problémánknak a bevándorlási kérdést. Kevesen vannak, akik találkozni szoktak olyanokkal, akik éppen Magyarországot szemelnék ki új otthonuknak, másrészt akiknek a családjában van külfödre költöző, azok korántsem a létbizonytalanságot és az éhezést hagyják itthon, mindössze egy jobb egzisztenciára, biztonságosabb anyagi helyzetre vágynak.

Zoltán Áron, "a papírbaba", a lány éneklő-táncoló-varró könnyelmű szerelme pontosan olyan, amilyennek képzelhetjük a mű alapján. És még szőke is! Semmi biztosíték nincs, hogy amíg az ásó és a kapa nem választja el őket ez a pár együtt lesz, mindkettejüknek első szerelme a másik, akár ki is ábrándulhatnak, amint jobban összeismerkednek, de akár együtt is maradhatnak. Nekünk is szimpatikus a fiú, nem hisszük, hogy csak az állampolgárságért lebzsel Catherine körül, minket meggyőz érzelmei valódiságáról. Mellette is állunk.

A szereposztásban a lyuk a Marcót játszó színésznél van. Pásztor Pál azt elhiteti, hogy családjáért dolgozik folyton, de alkatából a robosztusság hiányzik, illetve nincs olyan tekintélye, nem jelenik meg a színpadon akkora súllyal, amely meggyőzni minket arról, hogyha ő leírta Eddie-t, akkor az visszavonhatatlanul elveszítette a becsületét és erkölcsi hulla lett.Mivel ez a darab egyik fő pillére, nagyon megérezzük egy igazi Marco hiányát.

Így, ezzel a hiányérzettel sem rossz az esténk, mert a többi színész, akik alkatuknak megfelelő szerepet kaptak Lukáts Andor rendezésében elszórakoztatnak minket, sőt legtöbbjükkel még azonosulni is tudunk. De a hiányérzetünk megmarad, és nemcsak azért, mert átéreztük az előttünk felvázolt dokkmunkás-élet nyomorúságát és kilátástalanságát. Pedig majdnem összejött, sok nem kellett volna hozzá...

 

Címkék: Miskolc Varga Zoltán Thália Lukáts Andor Pillantás a hídról Vidéki Színházak Fesztiválja Ullmann Mónika Szegedi Dezső Zoltán Áron Pásztor Pál Prohászka Fanni

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8511706585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.