Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Majdnem négy oldalnyi szöveg következik a pécsi koncerthez kapcsolódva – sok személyes megjegyzéssel.

Az Oedipus Rex Stravinsky neoklasszikus korszakából származik (1927), Jean Cocteau írta a francia szövegkönyvet, amelyet a zeneszerző latinra fordíttatott. A librettó Szophoklész drámájának a "zanzásított" változata – ez a benyomásunk, ha csak a szöveget nézzük. Miután a játékidő fele annak, mint ami az egyébként is tömör és legtökéletesebb szerkezetűnek mondott görög dráma előadásához szükséges, narrátor pótolja a hiányokat. Aki elolvassa, az hozzám hasonlóan lehet, hogy sajnálni fogja, hogy Stravinsky nem dolgozta ki az egészet egy jól játszható operává. Ha Wagnert valami miatt ez a téma lekötötte volna, valószínűleg egy-egy párbeszédet legalább negyven percesre ír, és akkor nem lenne az az érzésünk, hogy kicsit leegyszerűsödtek a dolgok és egy sorstragédia helyett esetleg mindössze Creón puccsát látjuk, azért vádolja mindenki direkt módon és imponáló tömörséggel Oedipust, ahelyett, hogy valóban hosszan és körülményesen próbálná elkerülni a válaszadást. Most minden nagyon gyorsan történik, 53 percen belül.

Ez az oratórium – a közismert téma ellenére - ritkán kerülhet elő, nekem is ez volt az első élő előadásélményem. (Aki látta korábban, az akár kommentben hozzá is fűzhetné ehhez a bejegyzéshez.) Éppen azért, mert nem valószínűsíthető, hogy hamarosan ismét műsorra kerül, döntöttem úgy, hogy bevállalom ezt a csütörtök esti pécsi időpontot, bár tudtam előre, hogy ahogy minden vidéki előadásnézés után, még egy napig romos állapotban leszek. (Így lett, de megérte.)

A darab ritkán játszottságán kívül volt még néhány további döntő érv a Pécsre utazás mellett, amelyek közül maga a Kodály Központ és az esély, hogy másfél év után pécsi barátnőmmel, volt egyetemi szobatársammal is tölthetek négy-öt órát, dobogós helyen állt. (És egyébként is olyan ritkán nézhetek vidéki előadásokat az eredeti helyszínen….- mondom ezt épp akkor, amikor a Thália Vidéki Fesztiválja épp a közepénél tart és egy fantasztikusan jó tatabányai Tartuffe ment ezen az estén, amelyet éppen erre az ütközési helyzetre számítva és egyben reménykedve, hogy eljuthatok Pécsre, már júniusban előre megnéztem. )

Négy hónapja, miután az előadásról először értesültem Cser Krisztián honlapján, amelyre hébe-hóba rá szoktam kattintani, rákerestem a darabra a youtube-on is. Egy angol narrátoros szöveggel készült felvételt találtam és azóta ezzel készültem fel erre a pécsi estére. Mivel latin nyelvű az énekelt szöveg, a szerző a közönség anyanyelvén beszélő narrátor beiktatásával a megértést akarta támogatni, 1927-ben nem számított arra, hogy lehetőség lesz a fordítás kivetítésére, ahogy az most a Kodály központban is történt. Jelen esetben Stenczer Béla, a pécsi színház művésze magyarul mondta el az összekötő szövegeket.

Aki érettségizett, annak elvileg lennének olyan emlékképei, amelyeket előhívna a cím maga is, bár ahogy a szövegből kiderül, a közönség előzetes ismereteire a szerző mégsem mer építeni és a pár mondatos narráció valóban elég ahhoz, hogy a történetet követni tudjuk, éppen ezért én legalább három hónapig úgy hallgattam a művet, hogy fel sem merült bennem, hogy a librettóra is szükségem lehetne. Azt is beismerhetem, hogy az első néhány alkalommal egyáltalán nem tetszett az egész, nem hatott rám hasonlóan, mint pl. a Tavaszi áldozat. Nehezen adta magát, és nem vagyok biztos abban, hogy nagy ötlet úgy beülni rá, hogy valaki sosem hallotta. Miután új műveknél többször is megjártam, ha nem készültem rá rendesen, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha kiválaszt egy darabot, hallgasson legalább bele. Vannak szerzők, akiknél ez felesleges, talán egy Puccini befogadható úgy is, ha korábban az ember nem ismeri, de a kortárs (XX. sz.)  szerzőknél ez már nehezebb. Jelen esetben ez a sokszori meghallgatás bevált, sőt oda jutottam el, mint a tavalyi nyaramon „megtanult” Strauss egyfelvonásossal (A béke napja), amelyet az októberi előadás óta is rendszeresen hallgatni szoktam. (Aki közbeveti, hogy egy ötven perces koncert miatt túl nagy ez az időbefektetés, azoknak igaza van, ezt túl sok darabbal egy évadban amúgy sem lehet megcsinálni, a befogadásnak is vannak határai, az Operaház tavalyi 35 bemutatójának mindegyikére éppen ezért nem tudtam felkészülni. Viszont azoknak, akik netán belehallgatnak a felvételbe és szinte azonnal lekapcsolják, mert zavarja őket, csak azt mondhatom, hogy a 20+ meghallgatás után viszont már nagyon lehet szeretni és nem törlöm le a telefonomról csak azért, mert már megismertem.)

A Kodály Központban kifejezetten jelentős közönségsikere volt az előadásnak, bár van egy érzésem, hogy míg az első részben elhangzó Csodálatos mandarint sokan jól ismerték, a legtöbb nézőnek ez a legelső találkozás volt a művel és nem készültek fel különösebben. A Pannon Filharmonikusok ráadásul beavató programot is szervezett, be lehetett jelentkezni a délelőtti zenekari próbára és délután hattól magát a Bartók darabot is elemezték, motívumról motívumra. (És nem a ritkán játszott Stravinskyt! – ezt kevésbé értettem, de mivel Csodálatos mandarint október 7-én is nézek a Müpában, beültem beavatódni is.)

Érdekes lenne tudni, hogy a mezei koncertlátogatók számára mi volt a vonzóbb, melyik darab, de az sem kizárt, hogy a saját zenekaruk minden programját rendszeresen látogatja a jelenlévők többsége és így nekik a varázsszó a Pannon Filharmonikusok volt. (Bérletben is meg lehetett venni, sőt lehet, hogy a többség így is tett.)

A Csodálatos mandarint korábban mindössze négyszer láttam, különféle koreográfiákkal, mindig balettelőadásban. Jelenleg a mű kivonata hangzott el, szvit formájában. A zenekar, amelyet Bogányi Tibor vezényelt, a helyzet magaslatán volt, és bár nem ezért utaztam Pécsre, de közben megörültem neki. De éppen az ismerőssége miatt alkalmanként még visszakalandoztam a délutánomhoz, amikor is Pécsett egy iskolában egy olyan magyarórán ültem ( a már említett barátnőm tartotta), amelyen csak halmozottan hátrányos helyzetű, (esetenként még képességhiánnyal és tanulási zavarokkal is küzdő) diák volt, mindannyian a tanköteles korhatáron túl, akik egyáltalán nem is gondolnak arra, hogy egy ilyen koncertre, vagy bármilyen színházba eljussanak. Ültem a Kodály Központ 13. sorában a pécsi elit közönséggel (akik éppen úgy, ahogy legutóbb a János passión is, kifogástalanul viselkedtek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva), hallgattam a Pannon Filharmonikusok kifogástalan Mandarinját  amely darabban szintén a társadalom alsóbb rétegei jelennek meg, és az a hihetetlen szakadék jutott eszembe, amely nemcsak a pécsi, de az egész magyar társadalmat is kettéosztja. Vagyunk mi, akik eljuthatunk színházba-koncertre-moziba, és van legalább négymilló ember, aki a mindennapi megélhetéséért küzd mindössze. Muszáj értékelni ezt a kivételezett helyzetet, vissza kellene venni a panaszkodásból. Ez a legkevesebb.

Az Oedipus Rex a szünet után következett. A zenekar mögött helyezkedett el a Honvéd Férfikar 42 tagja, akik az eredeti Szophoklész műhöz hasonlóan a nép gondolatait, érzéseit tolmácsolják, alkalmanként megszólítják a szereplőket. Mind a felvétel hallgatásakor, mind az élő koncerten úgy tűnt, hogy ez a főszerep, végig kísérhetjük általuk a nép változó viszonyát uralkodójukhoz. Először az istenített király segítségét kérik, majd amikor kiderül, hogy ki is ez az ember, elátkozzák, majd végül megszánják őt, mindvégig kötődnek hozzá, ez a lényeges.

A Férfikar nagyon hatásosan és erőteljesen szólt most is, és ez nem meglepő, ha azt vesszük tekintetbe, hogy ebben a kórusban többen is vannak, akik nemcsak a kar nagyon változatos repertoárját éneklik (erről idén a Nőnapi koncertjükön meggyőződhetett bárki, a Lear királytól egészen a jazzig és operettekig is elkalandoznak), de  gyakran fellépnek szólistaként is. (Én többször láttam Decsi Andrást, Dékán Jenőt, Gaál Csabát és Hajdu Andrást, Kovács Pétert különböző előadásokban, sőt mindannyiukról jóval később derült ki számomra, hogy a Honvéd énekesei is egyben.)

A Creónt éneklő Giorgio Surian hangja nekem kevéssé tetszett, viszont a felvételen szólóé sem, így nem kizárt, hogy éppen ilyen az ideális hang erre a szerepre, hogy a legellenszenvesebb szereplő még véletlenül se legyen szimpatikus. (A beavatón hosszú perceken át hallhattuk, hogy nem kell, hogy szórakoztató és kellemes legyen a zene, szükség van a disszonanciára is.) Az Oedipusként a legtöbbször színre lépő Marko Fortunato esetén kisebb mértékben, de hasonló problémáim voltak. Erre a feladatra egy jóval nagyobb volumenű hangot képzelnék el, ugyanakkor a szereplőválasztás egyben művészi koncepciót is kifejez - amennyiben nem egy kényszerhelyzet eredménye. (A rijekai opera három művészének meghívását indokolhatta akár a két intézmény közötti jó kapcsolat, illetve akár az is, hogy a szerepeket ezek a művészek már egy korábbi előadásra betanulták.)

Akármiért is esett erre az énekesre a választás, de ezzel az Oedipusszal a főszerepben én kevésbé érzékeltem, hogy egy nagyformátumú, különleges ember bukását látjuk, de ez voltaképp nem is baj, sőt. Így sokkal életközelibbé vált a kép, hiszen jelen esetben azt nézhettük meg, hogy egy átlagos ember, aki egészen véletlenül került Théba trónjára, hiszen jókor volt jó helyen (megoldotta a Szfinx – kevéssé komplikált – rejtélyét), hogyan válik semmivé, miként omlik össze az élete néhány jól időzített bejelentés hatására. Eleinte még a hübrisz, az önteltség átsüt a mondatokon ("csodálatos Oedipus"-nak nevezi magát, büszkélkedik érdemeivel), és csak a mű végén ébred rá, hogy ő az, aki a nép romlását okozta, ő maga az apja gyilkosa, "a szegény Oedipus".

Odedipus viselkedése, az, ahogy a világot és benne magát látja, különösen fontos lehet nekünk is. Valószínűtlen, hogy Stravinsky konkrétan aktuálpolitikai célzattal írta volna a művet, de Oedipusban, ha akarjuk többet is láthatunk a jóslatok áldozatánál, megláthatjuk benne azt az ostoba vezetőt is, aki túlzottan is bízik abban, hogy ő irányítja az országot helyesen, miközben ezekkel a döntésekkel teszi igazán tönkre. Creónban pedig az igazi politikust, aki a háttérből irányít és csak a játszma végén ül be a pozícióba, amelyik megszerzésére törekedett. Stravinsky a további eseményekkel már nem foglalkozott, de ha mi Creón sorsára gondolunk, akkor eszünkbe jut, hogy ő is fog a királyi trónért fizetni – összesítve mindössze két fia és felesége életébe kerül mindez. (lsd. Antigoné, de azt tényleg mindenki szokta ismerni…)

Stravinsky művéből szerencsésen kimarad az utalás a mitológiai történetben szereplő négy gyermekre is, így most nem tudhatjuk, hogy mennyi idő is telt el Laios halála óta, akinek a gyilkosát sürgősen meg kell találni. Így azt valószínűsítenénk, hogy csak néhány hónap, azt semmiképp, hogy 15, de akár 20 év is, és ez esetben még inkább gyanakodhatunk, hogy Creon egészen végig tudott mindent és kis kitérővel ő akarta a trónt megszerezni.

A darab harmadik kulcsszereplője Iokaszté, akit Ivana Srbljan mezzoszoprán énekelt, szintén Rijekából. Rajta látszott, hogy jobban szeretné színpadon eljátszani a művet, és így is el tudtam képzelni királynénak. Nőies, könnyen elhihető, hogy a nála legalább húsz évvel fiatalabb Oedipus vonzódott is hozzá. (Nem mintha a darabban a szerelem akármilyen összefüggésben is szóba kerülne, a házaspár között létrejött valamiféle szövetség az bizonyos – akár boldognak is képzelhetjük ezt a kapcsolatot. Ha Creón nem Iokaszté testvére, ezt a nőt látva az is eszünkbe juthatna, hogy miatta akarják Oedipust eltakarítani Thébából.) Kifejezetten tetszett az énekes hangja, ugyanakkor mintha volumenében itt-ott (az Oedipussal énekelt kettős néhány pontján) kevésnek bizonyult volna, alkalmanként úgy éreztem, hogy vagy ő kevés, vagy a zenekar sok. Összességében feltétlenül jó választásnak tűnt a szerepre és valószínűleg, ha lett volna mód még egy előadásra, a legtöbb apró probléma helyrejött volna, szívesen megnézném valamelyik másik színpadi szerepében is.

A darab további három szólistája esetén kisebb súlya van az illető saját egyéniségének, sokkal fontosabb a dramaturgiai szerepük. A Hírnök és a Pásztor adják meg számunkra azokat az információ-töredékeket, amelyekből végül összeáll a képünk és megtudjuk, hogy Oedipus a jóslatok áldozata. Balásy Szabolcs énekelte a Pásztort, aki ahogy a koncerthez kiadott tájékoztatóból kiderül a pécsi zenei életben énekesként, karnagyként és tanárként is fontos szerepet tölt be. A Hírnök szerepébe Gaál Csaba került, ráadásul a koncert előestéjén kapta a felkérést, tehát beugrott. Gaál Csaba a Honvéd Férfikar tagjaként a kórus részeit tanulta be eredetileg, de mivel jelentős szóló szerepei is voltak (én Papagénóként szerettem meg, illetve júniusban a Szentivánéji álom egyik főszerepében bizonyította, hogy nagyon alkalmas vígoperai énekes), most is meg tudott felelni ennek a kihívásnak, mégpedig úgy, hogy aki nem nézte meg a korábbi szereposztást, annak fogalma sem lehetett, hogy rendkívüli esemény tanúja. Nem túl rövid a szerep, sőt ha a sorok számát nézzük, csak a címszereplőnek volt több énekelni valója, mint neki.

A karmester nem a szokásos módon, egy vonalban a zenekar elé helyezte az énekeseket, hanem a zenészek közé, egymástól távol. A királyt és királynét kicsit előbbre, a hírnököt és a pásztort egymás mellé hátra, Creónt külön a bal oldalra. A zenekar jobb oldalán egyedül Teiresziász állt, aki jósként Apollón istent képviseli és rendkívüli súlya van megszólalásainak. Az, hogy ő az, aki először nyilvánítja ki Oedipus bűnösségét megmaradt az eredetiből, viszont azt, hogy egy öreg és vak emberről van szó, nem kell eljátszani, így lényegében az egyetlen dolog, ami fontos: isteni kinyilatkoztatást hallunk, és ennek mindenki más szólójánál erőteljesebben és hatásosabban kell elhangoznia. Ráadásul, míg az eredeti műben egy pergő párbeszéd zajlik a király és a jós között, amelyben a király kezdettől fogva átkozódik, a jós pedig eleinte védekezik, majd végül nehezen, de megadja magát és elmondja az igazságot, most a jós 26 megszólalásából mindössze kettő maradt meg. Ebben a librettóban már a második felszólításra megvádolja a királyt. Ez azért mégis lényeges különbség. Annak a két szólónak ütnie kell, egyébként nem indokolt, hogy miért változzon meg utána valakinek az élete.

Erre a feladatra nagyszerű gondolat volt felkérni Cser Krisztiánt, aki erőfeszítés nélkül át tud énekelni egy szimfonikus zenekart, és pusztán a hangjával is meggyőz minket, hogy neki van igaza és nem Oedipusnak. Ha erre a szempontra gondolunk, hogy ennek így kell lennie, akkor igazat adhatunk annak, aki a szereplőket válogatta, mert dramaturgiai szempontból sokkal jobb ez így, hogy az szól leghatásosabban, aki Apollónt képviseli és nem a sorsüldözött király, bár őt hallgatjuk legtöbbet. (Teiresisas két szólóját meghallgatva kicsit sajnálkozhatunk, hogy a szerző ennyire tömörített és nem volt kedve inkább Szophoklész művét megzenésíteni úgy, ahogy van.)

Összességében nagyszerű estém, sőt tökéletes napom volt szeptember 8-án Pécsett. Ezek után csak abban reménykedem, hogy ha már így „betanultam” a darabot, lesz esetleg a következő alkalom is a meghallgatására.

Címkék: Pécs Opera Kodály Központ A csodálatos mandarin Pannon Filharmonikusok Cser Krisztián Gaál Csaba Bogányi Tibor Honvéd Férfikar Stenczer Béla Oedipus Rex Marko Fortunato Ivana Srbljan Giorgio Surian Balásy Szabolcs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5911693049

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.