Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A bemutató 2016. január 29-én volt Miskolcon. Miután évtizedek óta Pesten élő miskolci vagyok, illetve Zsótér Sándor életpályáját 24 év óta szorosan követem, már az előző félévben is nagyon szerettem volna az előadást az eredeti helyszínen megtekinteni. Emlékszem több alkalomra, hogyan hiúsult ez meg, illetve hogyan nem mentem el a pécsi vendégjátékukra mégsem. Ez ugyan hihetetlenül érdekfeszítő téma, de mégsem részletezem tovább, pusztán azért írtam le mindezt, hogy ezzel is jelezzem, milyen nagyon-nagyon megörültem, hogy az Átrium meghívta a produkciót, ráadásul nem is csak erre az egy alkalomra. A lényeg: LESZ MÉG EGY október 30-án biztosan. (Van ismerősöm, aki már hetekkel ezelőtt vett rá jegyet, a színház honlapjáról elérhető.) Két és fél oldalnyi megjegyzés következik:

Az előadás előtt egy színházi ember kissé tamáskodva megkérdezte: „és Zsótérra megtelne az Átrium?” Mindenkinek, akiben hasonló gondolatok ébrednek: legalább 95%-ig megtelt karzatostul a nézőtér, az első sorokban volt csak elszórva 1-2 hely. Részben a rendező személye, részben az előadás jó híre lehet az ok, de nem kizárt, hogy az is, hogy - amennyiben a színházi adattárnak hinni lehet - összesen két pesti kőszínházi bemutató volt az elmúlt 46 évben, amióta a Nemzeti először műsorára tűzte az akkor még kortárs ifjú titánnak számító Albee friss (1967-ből származó, tehát akkor épp mindössze három éves!) darabját. A szerző most is él, 88 éves.

A ritkán játszott darabok általában nem hibátlanok, nem véletlen, hogy nincsenek folyton a repertoáron. Én is csak egyszer láttam korábban, mégpedig 1997. április 18-án Nyíregyházán, ahol a darab záró sorából lett a cím („Azt hiszem, megcsinálják”). Én pontosan emlékszem az egész napra, a nagyszínpadon előadás előtt Ács Zoltán, aki akkor is és most is a nyíregyházi színház fővilágosítójaként működött-működik, megmutatta a díszletet üresben, és mindenféle világítást rátett – és azonnal akkor és ott egy életre bevésődött, hogy mennyire lényeges része egy előadásnak éppen a világítás. (Nagyon keveset szoktak erről beszélni, de érdemes külön figyelni erre is.)

A darab már nem volt új számomra, 1986 körül olvastam először Elbert János fordítását a szerző gyűjteményes kötetében. Most Ungár Juli nemcsak dramaturgként, de fordítóként is közreműködött, az ő szövegét halljuk, benne Borsod megyére utaló helynevekkel, amely a darab aktualitását is nyomatékosítaná a megyeszékhely közönsége számára, másrészt poénként hatnak ezek a motívumok, hiszen közben marad az amerikai jelleg, a dollár szó is sokat szerepel. Mintha sikerült volna Borsodot mindenestül áthelyezni az amerikai kontinensre. (A még most is műsoron lévő Vágyvillamosban is van néhány ilyen magyaros utalás, de korántsem ennyi –  annak idején az a pár szó is nagy feltűnést keltett, most még három lapáttal tettek erre rá. – Most jó lenne a „Macska a forró bádogtetőn”-nel is összevetni, amely tavalyi kecskeméti Zsótér-bemutató, de arról eddig lemaradtam, bénaságból szintén.)

Már sokszor leírtam, de nem lehet elégszer megemlíteni: amikor Zsótér-rendezésről beszélünk, akkor ezzel mi voltaképp talán a magyar színházi élet legstabilabb alkotóközösségének a munkáját értékeljük, azaz ez a márkanév voltaképp magába foglalja Ungár Julit, Benedek Mari jelmeztervezőt és a kizárólag Zsótér számára dolgozó építész-díszlettervezőt, Ambrus Máriát, akikhez alkalmanként – így most is – Tallér Zsófia zeneszerző is csatlakozik. (Amikor azt látjuk, hogy körülöttünk mindenféle kapcsolatok szétesnek, színházak átalakulnak, kis biztatást jelent, hogy ők viszont továbbra is együtt tudnak működni, változó helyszínekhez és társulatokhoz alkalmazkodva.)

1997-ben még a nyíregyházi társulat munkáját is követni tudtam, kollégistaként gyakran mentünk vidékre is, mert mégis az az igazi, ha egy előadást ott nézünk meg, ahová készült, különösen akkor, ha a vendéglátó színház adottságai nagyon eltérőek.

A Mindent a kertbe! a miskolci Kamaraszínházba készült. Azoknak, akik sosem látták az épületet, elmondanám, hogy a Nagyszínház mögött van, a Déryné utcában és a homlokzatán lévő oszlopok klasszicizáló jellegűek. A tervező, Ambrus Mária ezt a képet folytatja a díszletben, a színpadkép oszlopai szintén erre a görögös vonalra utalnak, pontosabban ezt torzítják el a rikító színekkel. Én ebben utalást láttam a történet tragikus végkifejletére, másrészt magam elé képzelve az eredeti helyszínt, mintha ez külön aláhúzná, hogy rólunk szól a darab, vendégként léptünk be a házba. A darab maga is erősíti ezt a vonalat, a narrátorként is viselkedő Pásztor Pál direktben hozzánk beszél és a színészek sokszor az első sorokban ülő nézők szemébe néznek, mintha közük lenne hozzájuk. Ha valakinek ez még kevés lenne, a színlap is ugyanebbe az irányba hat, lényegében önmagában arról is világos, hogy ezt a tanmese szerű darabot a rendező (vagy a művészeti vezető, aki kiválasztotta) hangsúlyozottan a mondanivalója miatt szemelte ki számunkra.

Az a baj, hogy nagyon közhelyes a tanulság, és az még nagyobb baj, hogy egészen igaz. Nem azért, mintha a potenciális miskolci (ez esetben pesti) színházlátogatók százai foglalkoznának azzal a gondolattal, hogy prostitúcióból szerezzenek kiegészítő jövedelmet a továbbiakban és ennek a veszélyeire kellene sürgősen a figyelmet felhívni, hanem azért mert az elkurvulás sokkal többrétűen is értelmezhető. Kevesen mondhatják el, hogy soha nem vállaltak el még olyan munkát, amelyiktől idegenkedtek, de szükségük volt az érte járó pénzre. A tragikus csak az, hogy előbb-utóbb a megalkuvásból lesz a több, az első után jön a következő helyzet, amelyikben egy hasonló döntés meghozatala már egyszerűbb és így tovább.

A darab és az előadás is egyaránt arról szól, hogy milyen nagy áldozatokat hozunk meg végül pénzért, pontosabban a pénzen megszerezhető tárgyakért, státusz-szimbólumokért. Annak idején a nyíregyházi előadás rendezője, Verebes István drasztikusan húzott, kiszedte a darabból a három hasonló helyzetű házaspárt, és ezzel sokat tömörített, kimaradt a rengeteg felszínes csevegés, ugyanakkor azt sem éreztük át, hogy itt tipikus döntést láttunk, nem egyedi esetet. Zsótér Sándor meghagyja ezeket a részeket és így nemcsak feladatot ad hat színésznek (Salat Lehel, Seres Ildikó, Cservenák Vilmos, Szabó Irén, Jancsó Dóra, Márton. B. András játssza a baráti párokat), az ő előadása érzékelhetően a már említett szövegváltoztatásokkal is kiemeli, hogy egymást kényszerítjük bele ebbe a játszmába, egyikünk sem különb a másiknál, miközben mind egy feltételezett elvárásnak akarunk megfelelni, nagy hatékonysággal tesszük tönkre az életünket. Ebben a közegben, a prostituáltak szájából még durvábban hatott a zsidózás. Körülöttük ott van már az új generáció is - Dénes Viktor egy elvileg 14 éves helyes srácot játszik, jót tesz az előadásnak jelenléte. A fiatalok már ebbe az értékrendbe szoknak majd bele, egészen zökkenőmentesen. (Nekik már kicsit sem kell majd küzdeni a pénzért és ki tudja, hogy akkor mit fognak értékelni - ez is eszünkbe juthat.)

A bemutató ugyan Miskolcon volt, ugyanakkor elég sok pesti ismerősöm beszámolt róla még azon melegében. Az, amit mindenki még a beszélgetés elején szóba hozott, Voith Ági alakítása volt Mrs. Tooth, a bordélyház üzemeltetőjének szerepében. Voith Ágit elsősorban vígjátéki színésznőnek, másodsorban zenés darabok szereplőjeként tartják nyilván, de az is lehet, hogy a "Jamaicai trombitás" jut róla azonnal eszünkbe. (Nekem az, a rajongásig szerettem gyerekként azt hallgatni, ahogy Bodrogi Gyulával énekelte.)

Ha valaki megnézi a port.hu-n az utóbbi évtizedben játszott szerepeit, egyetlen „komolyat” nem fog találni, és éppen ezért revelációként hatott, hogy Zsótér Sándor a hetvenen túli művészt egészen új oldaláról mutatta meg. Az első jelenete olyan erősen hatott az Átriumban is, hogy önkéntelenül is nyílt színi tapsba tört ki a közönség. Feltehetőleg ez Miskolcon is így lehetett, az előadásnak számomra is éppen az volt a legerősebb jelenete, amikor megjelent és Ullmann Mónika beszervezésén dolgozott. Voith Ági kemény és illúziókat nem tápláló üzletasszony, aki tisztában van a pénz hatalmával, azzal, hogy mindenki megvásárolható, ráadásul ha a színlapra nézünk és látjuk, hogy elvileg ötven körüli, akkor el is hisszük neki még ezt is. Nem veszítette el nőies kisugárzását sem. Szuggesztív egyéniség és meggyőz róla, hogy képes volt mindenkivel elfogadtatni saját életszemléletét.

A főszereplő házaspár női tagja, Ullmann Mónika talán a legszimpatikusabb számunkra. A szerző az első jelenetben jól megerősíti a helyzetét, látunk egy olyan nőt, aki a családi otthon és a kert felvirágoztatásáért mindent megtenne, elmenne dolgozni is, ha a férje engedné. Elhisszük neki a vívódást, el az őszinte felháborodást, amikor az ajánlatot megkapja és visszautasítja, majd később még azt is elhiteti, hogy maradéktalanul átvette munkaadója gondolkodásmódját, és nem maradt benne bűntudat. Úgy jár be a bordélyházba, mintha egy akármilyen hivatalba menne és egészen hermetikusan el tudja zárni magánéletétől. Jobb lesz-e a házaspárnak, ha lesz új autója és üvegháza? Mi nem vagyunk ebben olyan biztosak nézőként, de úgy tűnik, hogy neki nincsenek kétségei. (A nézőben jó esetben az is átfut, hogy ő milyen kompromisszumokat köt egy új autóért, egy nyaralóért vagy valami hasonlóért.)

Ez a teljes átalakulás némileg riasztó is számunkra, de ha egyszer a szerző így képzeli el  Dzsennifert, akkor ilyen figurát kapunk. A férj, Rusznák András még nehezen tudja megemészteni, hogy felesége egy helyzetével ráadásul elégedett prostituált lett, és többet keres, mint ő, kutató vegyészként, de ezen nincs mit csodálkozni, mert a második felvonás eseményei egybeesnek a színpadi idővel, és minderre egy óra kevés, egészen össze van zavarodva. Azt, hogy még gyilkolna is (a többiekkel együtt) azért, hogy ne derüljön ki, hogy miből élnek már nem hittem el,  ez a fordulat már inkább a mű tanmesei jellegét erősítette, de a szerző rovására írtam, semmiképp nem az alkotókéra. Azt hiszem, hogy amit a darabból ki lehetett hozni, azt kihozták és még a nehezebb pályán, a jóval nagyobb vendéglátó színházban is átjött az előadás.

Mellékes közbevetés: az elején a nézőtér közepén, a nyolcadik sorban ültem, de mivel láttam egy üres széket az első sor közepén, átültem a második felvonásban. Itt ugyan felfelé kell kicsit nézni, és egy-egy bútor kitakarja előlünk a színpad egy részét, ugyanakkor rendkívül érdekes volt átélni, amikor a színészek egy-egy konkrét néző szemébe néztek, egészen személyesnek érződött a játék. Érdemes minél közelebb ülni, most erre az október 30-i előadásra még vannak elől is elérhető jegyek.

Tallér Zsófia zenéje erősen hat, amikor ritkán megszólalt, és a beszélgetések során beiktatott néhány másodperces szünetek szintén felkeltik a figyelmünket, mintha Zsótér szándékosan meg-megállítaná a szereplőit, hogy kizökkenjünk és elgondolkodjunk. Az lenne a cél, hogy annak ellenére, hogy azt halljuk a színpadról, hogy „minden oké”, mi mégis úgy menjünk haza, hogy alapvetően semmi nem oké, még akkor is, ha közben azért volt egy jó színházi esténk, ami önmagában is érték.

A miskolci színház következő pesti vendégjátéka éppen ma, szept. 10-én szombaton lesz a Tháliában, a Pillantás a hídról. Beszámoló következik, remélhetőleg azt nem fogom négy napon keresztül írni és nem csúszik ennyit majd...

Címkék: Miskolc Zsótér Sándor Ungár Júlia Átrium Verebes István Ambrus Mária Voith Ági Ullmann Mónika Rusznák András Benedek Mari Ács Zoltán Szabó Irén Seres Ildikó Dénes Viktor Tallér Zsófia Cservenák Vilmos Jancsó Dóra Salat Lehel Pásztor Pál Mindent a kertbe! Márton B. András

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr3711687421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.