Még három nap története, és ezzel le is zárom a Grúziáról, illetve a 48. Nemzetközi Kémiai Diákolimpiáról szóló bejegyzésemet. Nekem ez volt összességében – 1999 óta a kilencedik olyan olimpia, amelyiken ott voltam és az ötödik, amelyiket egészen végigcsináltam, de mindössze a második, amelyikről írtam is. (lsd. Vietnam 2014) Azt hiszem, hogy kellő biztonsággal állíthatom, hogy egyben az utolsó is, hacsak nem kerülünk megint szervezői pozícióba. (Rengeteg állami támogatás kellene, így szerintem ez a veszély nem fenyeget.)
XXIII. július 29 péntek, még mindig
A pénteki napot lezártam az előző bejegyzésben, már csak a zsűri vitatta meg, hogy elfogadható-e a feladatok pontozása, nem volt különösebben érdekes, főleg blog-témának, kívülállónak nem. A mentoroknak persze ez „vérre”, legalábbis medálra ment.
Úszni is voltam utána, ahogy a verseny vége előtt többször. Az első napokban úgy éreztem, hogy meg kell valakit győzni, egyedül nem volt kedvem, de a végére már nem foglalkoztam ezzel, nem erőlködtem, és csodák csodája, mindig jött más is, akivel lehetett kicsit beszélgetni is. (Utólag nagyon sajnáltam, hogy ezt a lehetőséget nem használtam ki, minden nap akár háromszor is lemehettem volna és üdüléssé változtathattam volna az utolsó hetet.)
XXIV. július 30, szombat
A szombati nap a papírforma szerint telt, az országok egyik fele délelőtt arbitrált és délután kirándult, a másik fele pedig fordítva. Ez a beosztás jól működött, különösen azért, mert előző nap kérték mindenkitől, hogy a megajánlott pontozólapon jelölje a kifogásait és így tudni lehetett, hogy melyik ország mely részfeladatokba köt bele és mire hivatkozva akar még több pontot szerezni. (Az arbitrálás ennyit jelent, mindenki megpróbálja a javítókat meggyőzni arról, hogy erre vagy arra még pontokat érdemel. Aki jól érvel, az sikerrel jár. Ezzel a tanítványaim egyrésze magától is próbálkozni szokott, ezen a versenyen ez lényeges - amennyiben vitatható a helyzet,)
Ez a folyamat jó esetben nem rossz élmény, csak az egyik szerző említette meg, hogy az ukránokkal némi kiabálásra is sor került, úgy látszik, hogy idén kevésbé eredményes volt a felkészítésük és mindenáron kellett nekik még a pont. (Néhány ország esetén az is csodának tűnik, hogy el tudnak jönni – Szíria ugyanúgy jelen van, mint régen, amikor egy turistabarát, biztonságos ország volt.)
A kirándulás Mtskhetába, a grúzok ősi fővárosába vezetett. Először a település feletti hegyen lévő templomot néztük meg, ahol harminc perc szabad időt kaptunk a nézelődésre. Mivel szombat volt, a templom előtt sorakoztak a házasulandók, és a pap nagyjából negyedórás szertartás keretében adta őket össze. Ugyan mindenhova ki van írva, hogyan kell öltözni, de ahogy körülnéztem, se a turisták, se az esküvői menetek tagjai nem tartották be ezeket a szabályokat. (Fedetlen vállal és fejjel nemigen lehetne belépni nőnek - a rövidnadrág pláne elképzelhetetlen, elvileg.)
A fél óra feltétlenül elég volt a kicsi templomban való tülekedésre és a panoráma szemlélésére is. Mivel mégis voltak olyanok, akik ezt nem így gondolták, további 25 percet ültünk a buszban a későn jövőkre várva. Ezeknek a tömegrendezvényeknek úgy látszik, hogy ez természetes velejárója, ezen a versenyen is ez volt az állandó program, a várakozás – bár mivel kisebbek a távolságok, nem volt annyira vészes és az ország kultúrájával is egyezik. Ahogy fejlődik a verseny, minél több ország vesz részt (jövőre nyolcvan körül lesz megint a létszám), annál nehezebb lesz megoldani a szállítást is, nemcsak a laborok egyforma előkészítését. Emiatt is nehéz szervező országot találni, szponzorok nélkül, csak állami támogatásból megoldhatatlan feladat.
Utána lementünk a városba is, ahol egy templomot és a körülötte lévő rengeteg szuvenír boltot lehetett megszemlélni, minderre volt egy egész óránk. Nagyon sok volt, de néhány ismerőssel valahogy elütöttük az időt.(A képen látszik egy tipikus bolt kínálata, az eredeti kézzel készített grúz termékekből.)
Sokan vettek a legtipikusabb grúz szuvenírből, a gyümölcszselével bevont diót-mogyorót tartalmazó rudakból. Ezen csodálkoztam, mert ahogy feltűnt, senkinek nem ízlett ez a tipikusan grúz édesség. Legalább öt ember azt a magyarázatot adta, hogy ugyan neki nem jön be, de más ötlete nincs és sokan vannak, akik ajándékot várnak tőle. Ez egy kicsit lelombozó volt, mert sajnos tényleg nemigen volt semmi extra, hozható – bort kevesen vettek, mert minden kóstolási alkalom csalódás volt a többségnek, és az még nehezen is szállítható. (A hegyeket lett volna legjobb elhozni, azt sajnálom kicsit, hogy nem mentem el egyedül néhány napra még, így visszanézve, biztos, hogy megoldható lett volna a verseny előtti héten.)Este volt a negyedik ülése a zsűrinek, azt hittem, hogy az végképp nem lesz érdekes. De nem így történt. Többek között ismét felmerült a gyakorlati feladatok értékelése. Egészen eddig nem készítettek grafikont arról, hogy feladatokra lebontva, hogy teljesítettek a diákok a laborok szerint. Ebből az új adatból egyértelműen kiderült, hogy egy viszonylag egyszerű mérést a 12 labor közül jellemzően háromban rontották el, és erre semmilyen jó magyarázatot nem találtak a szervezők. Éppen ezért, mivel annyira sok mindenkit érintett, javasolták, hogy ezt a részfeladatot ne pontozzák senkinek, legyen fair a verseny, ne büntessük azokat, akik ezekbe a laborokba kerültek.
A korábbi versenyeken is előfordult hasonló esemény, és nagyon ritkán fordult elő, amikor a szervezők elismerték a hibát. (Olyan is volt azért, amikor végül törölték a feladatot.)
A zsűri élénken vitatkozott, valóban szenvedélyesen foglaltak állást a mentorok a törlés-nem-törlés kérdésben, várhatóan az által is befolyásolva, hogy mennyire érintette őket a helyzet. (Jobb lett volna mindez egy nappal hamarabb, amikor még nem tudták a pontszámokat, akkor esetleg tudtak volna csak elvi alapon dönteni.) Végül nagyon erős többséggel a feladat megtartása mellett szavaztak.
Gábor ezt úgy értékelte, hogy mindenki csak a pontjait nézte, és így nem valósult meg a fair play, így az utolsó napra lemondott a tudományos bizottság elnöki pozíciójáról. Emiatt nem mondott beszédet a záró ünnepségen és nem is osztott medálokat. Sokan épp a nyilvános szereplést tekinthetik egy elnöki pozíció legjobb részének, vágynak a nyilvános ünneplésre, viszont ez esetben megint egy papírforma szerinti helyzet állt elő: nem azok beszéltek és nem azok osztották az érmeket (két kivétellel), mint akik a munkát végezték.
Ahogy figyeltem az ülés eseményeit, ennek kapcsán nagyon jól meg lehetett nézni kicsiben, hogy működik a demokrácia. Van egy érzésem, hogy a vita angol nyelvűsége miatt a résztvevők harmadának fogalma sem volt, hogy miről van szó (tőlem öten kérdezték meg, hogy mi történt, olyanok, akik szintén bent voltak a teremben), másrészt lehetnek sokan olyanok, akik a grafikont nem tekintették meggyőzőnek. (A véletlen is okozhatta, hogy pont ezekbe a laborokba kerültek az ügyetlenebb gyerekek, bár az a baj, hogy általános tapasztalat szerint 25 emberből 24 jól szokta ezt az egyszerű mérést elvégezni, nagyon meglepő, hogy rosszabb eredményük lett, mint a nehezebb, de hasonló típusú következő mérésnél). Olyanok is lehetnek, akik valamely ország beavatkozásának tulajdonították a javaslatot (az oroszoké volt a feladat, akik hagyományosan jól szoktak szerepelni, gondolhatta valaki, hogy nekik most érdekükben áll a feladat törlése azért, hogy több aranyérmük legyen). Engem nagyon érdekelt volna, hogyha mindenki leírja a szavazólap hátoldalára, név nélkül, hogy mi indokolta a döntését. Persze ez nem történt meg, ahogy a mezei szavazó sem szokott soha magyarázatot adni a döntésre….
A zsűri ülése a lehető legszenvedélyesebben zajlott le, és ugyan Gábor lemondott, de még hajlandó volt levezetni az ülést, és rengeteg tapsot kaptak a feladatok szerzői mind, annak ellenére, hogy a javaslatuk ellenére nem törölték a hibás feladatot.
Ezek az események alaposan rányomták a bélyeget mindenre, ami még a továbbiakban történt – de ez már csak két napot érintett. Hiába mentek alapvetően jól a dolgok, a felhőtlen boldogság élménye elmaradt, én is ráébredtem, hogy mégsem volt akkora ötlet ebbe beletenni a nyári szabad időm felét.
XXV. július 31, vasárnap
A délelőttöt elméletileg a pakolásra szántam. Ehhez képest a reggelinél megkeresett az egyik amerikai feladatszerző, aki részt vett már az operás programomon is, és elhívott magával egy képtárba. Elmentünk, de a honlap információval ellentétben vasárnap is zárva volt ez a magángyűjtemény. Így – ha már bent voltunk a belvárosban – mégis bementünk egy hatalmas szupermarketbe, ahol amerikai és német csokik, olasz tészták és minden más elérhető volt és a néhány grúz termék közül ezt-azt vásároltunk. Ennyit a kultúrprogramról.
Délután a záró ceremónia következett, két és fél órában. Amíg a nyitóra elmondható, hogy a szokásosnál jobban sikerült, most úgy néz ki, hogy elbízták magukat és minden létező hibát elkövettek, amit egy gálán el lehet. Amerikai stílusúra akarták formálni, a Tbiliszi Big Band jazzt játszott, helyi grúz énekesek szintén angolul nótáztak, az egészből hiányzott az egyéni jelleg, talán egy grúz dal, ha volt. Sajnos, ha visszagondolok az összesen kilenc záróra, amelyeken részt vehettem, elmondható, hogy a szervezők nem fogják fel, hogy a jelenlévők nem kíváncsiak sem további zeneszámokra, sem hosszú beszédekre, mindössze az érmek átadása izgalmas és azt kellene méltó módon megcsinálni.
A hosszú énekszámok némelyike még hamis is volt, egyik követte a másikat, miközben magát az érmek átadását elkapkodták, a neveket sem írták ki, ahogy néha ki szokták, és ahogy átadták tíz embernek, már hívták is a következő turnust. Nem találták meg először sem azt, akinek át kell adni az érmeket, sem az érmeket nem hozták a színpadra, eltévesztették a titulusát több embernek is és így tovább. Erre már nem maradt energia.
Ami jó volt – valamennyire – a női műsorvezető elég jól énekelt és érezhetően érdekes személyiség volt, bár a vegyészettel kapcsolatos poénok nem álltak jól nekik. Valami kis színt így is belevittek ebbe a hihetetlenül unalmas műsorba.
Ami számított: a miniszterelnök és az oktatási miniszter is eljött, utóbbi végig is ülte az egészet, a miniszterelnök mindössze 28 percet volt jelen, de beszédet is mondott. Emiatt a műsor elején vagy hat-hét kamera rá fókuszált, őt közvetítették a nézőtéren ülve. Ahogy elment, a tévések is eltűntek. (Mögöttük ültem egyből, nem rakták őket külön egy páholyba, bár egy biztonsági ellenőrzést azért miatta beiktattak, de nem vette őket körül senki más, nem voltak hermetikusan elzárva a tömegtől. Beültették őket a 11. sor közepére, ahonnan jól is lehet látni, de könnyen a színpadra is lehetett menni.
A biztonsági ellenőrzés annyira alapos volt, hogy a táskámban felejtett zsebkést nem fedezték fel. Nekem viszont feltűnt, és másnap már szépen betettem a feladandó hátizsákomba. Ez valószínűleg szerencsés volt, másnap összesen hét ilyen ellenőrzésen estem át, csak elvették volna valamelyiken. bár egy nálam maradt vizes üveg ezeken mind átment.)
Az érmek átadásánál külön figyeltem a korábban kórházban meglátogatott gyerekekre. Szinte mind kaptak valamit, szerencsés, hogy nem kellett a versenyzésből kimaradnia 15 gyereknek, hanem biztosították a későbbi kezdéssel nekik is a részvételt. Nagyjából a papírforma szerint alakultak a dolgok, minden kínai arannyal távozott és a tavalyi győztes román diák ismét a legelső helyen végzett. Hamarosan a Harvardon folytatja a tanulmányait.
A ceremóniának nemigen akart vége szakadni, de aztán mégis abbahagyták. Addigra, már a résztvevők tíz százaléka kiszállingózott az előcsarnokba és fényképezkedtek vég nélkül. Aztán jött a szokásos buszra szállási program - a színháznál ez problémás volt, nem tudott egyszerre csak két busz megállni - és a város szélén lévő étterembe mentünk, ahol elég zsúfoltan, de mindenki le tudott ülni. Ráadásul most először a mindenféle nemzetiségű feladatszerzőket is a saját országukhoz tették, így most először ültünk le a gyerekekkel.
Ahogy később kiderült, a vacsora első órájában csak az ennivaló negyedét hozták ki, de az is bőven sok volt. Nem igazán szerencsések ezek az alkalmak, talán Pesten működött még a legjobban - a Vasúttörténeti Parkban -, ahol volt bőven tér, ki lehetett menni beszélgetni. Valószínűleg jobban jött volna ki egy kevésbé formális esemény az egyetemen. Elég sokan azt érezték, hogy nem sokra tudnak jutni a helyzettel, ráadásul a legtöbben másnap korán indultak haza, így este nyolckor már a buszokat sürgették. Én is ezen az első visszainduló buszon mentem haza, nem volt akkora hangulat, talán az előző zsűri ülés miatt sem. A magyar ifjak jól viselték azt, hogy kevés hiányzott az aranyhoz, nem jajgattak, nem hisztiztek. Mindenki ezüstöt kapott, ez viszont ennyiben szerencsés is volt, hogy köztük nem keletkezett feszültség emiatt.
Én még beiktattam egy úszást, és megint sajnáltam, hogy korábban nem használtam ki a szállodának ezt az előnyét, de nem ez volt persze az egyetlen lehetőség, amelyik elment mellettem. Két magyar feladatszerző is hamarosan utolért és így kiderült, hogy a többiek is csak talán egy fél órával és néhány fogásnyival maradtak tovább. Ezek után még jött néhány óra alvás, reggel negyed négykor keltünk is fel.
XXVI. augusztus 1., hétfő
Együtt mentünk haza mind, tizennégyen, nyolc óra isztambuli várakozás beiktatásával. Lett volna korábban is járat, elég lett volna két és felet nyúvadni a reptéren, de így volt a legolcsóbb, így jött ki a szponzorok pénzéből a feladatszerzők jegye mind.(Nehéz elhinni, de az oroszok semmi pénzt nem tudtak erre szerezni, nekik a grúzok adták az összes pénzt erre. Jobban állnánk mi?) Emiatt a fennmaradó idő miatt viszont tizenketten bementünk a városba, ahol volt tisztán két és fél óránk. (Ketten maradtak a reptéren.)
A legegyszerűbb bejutni a városba, metró és villamos kombinációja. A török belpolitikai helyzet hatása nagyon jól látszik a turizmuson, elvétve lézengett néhány ember a Hagia Sophiában, ahova sikerült bemenni. Azt megnéztük rendesen, majd elrohantunk a bazárig, ahol volt még negyedóra.
Csak azért írom le, hátha esetleg van valaki aki nem járt Isztambulba (most alkalmas célpont, nem zsúfolt) és nincs törökországi tapasztalata. A bazárban masszívan kellene alkudni (mi ezt kihagytuk), de azon kívül nem árt megnézni azt, hogy valóban azt kapja-e az ember, amit venni akart. Ha valaki siet, azt átverik könnyen. Grúziában megszoktuk, hogy nem akar senki becsapni, így csak utólag vettem észre, hogy a négy csomag édesség közül csak egy olyan, amilyet kértünk. Most már tudom, hogy a nejlonszatyrokat ezért tukmálta ránk olyan előzékenyen az eladó. Az egyik diák nálunk ügyesebb volt, de ő az, aki jövőre a harmadik olimpiára készül, így nem lehet csodálkozni ezen.
Kellemes időben jutottunk haza és csak egy bőrönd maradt le a gépről, amelyet remélhetőleg azóta már ki is szállítottak Debrecenbe.(Tizennégyen voltunk, tizenhárom csomag hiánytalanul megjött. Jó arány?) Hazatérve a ház tetőcseréje úgy tűnt, mintha 25 nap alatt semmit nem haladt volna, és másnap reggel a bontási munkálatok kellően meggyőztek arról, hogy semmi értelme hosszan maradni a lakásban. Négy mosás után, a megérkezésünk után kb. húsz órával már ismét meg voltak a zsákjaink pakolva és elhúztuk a csíkot.
A színházi szezon - nekem - valószínűleg az Örkény kertben indul, szeptember 3-án. Addig még aug. 24. táján jön a szeptemberi ajánló is.
Ha tehetném, akkor most az Ördögkatlan felé venném az irányt (Cosí fan tutte), aztán meg augusztus 13-án szörnyű dilemmába esnék, hogy Megyesi Zoltánt nézzek Fertődön, Kolonits Klára Bel canto estjét Szentendrén, vagy netán Sárospatakon Meláth Andrea és Kálmán Péter kettősét a Kékszakállúban. (Két éve őket így ketten már hallottam, érdekelne, hogy most milyen ez a második alkalom. A papírforma szerint ezekből semmi sem lesz, de van egy érzésem, hogy aki ezen események bármelyikére odatéved - mert arra üdül egyébként is -, az nem fog rosszul járni.
