Négy további nap, most szinte csak a verseny előkészületeiről lesz szó. Nem nagyon hiszem, hogy ez valakit érdekelhet, de elfér a neten, így kiteszem, hátha mégis. (A szombat esti operalátogatásról külön bejegyzés lesz holnap, kitérővel a helyi operakultúrára.)
XV. július 21., csütörtök - Próba-vizsga
Reggel most már vagy negyven kémiatanár gyűlt össze a hotel lobbijában, hogy az egyetemen kipróbálja a laborfeladatokat. Öt óra, három feladat, egy szünettel. Jó ez a módszer, ki lehet szűrni a hibákat. Az egész nap erről szólt, meeting előtte és utána – most éppen azon ülök, amikor a tapasztalatokat este héttől kilencig megbeszélik. Szupertitkos az, hogy kinek hogy sikerült, de az biztos, hogy az egyik feladatot csak egy magyar egyetemista (Bolgár Péter) tudta hibátlanul megoldani, aki három éve ezüstérmes volt és most Cambridge-ben tanul és mellesleg az angol csapat felkészítésében vett részt. Javítóként jött, segíteni az angol elméleti feladat szerzőjének, és azt hiszem, hogy ilyen gyors „olimpiai” karriert senki más nem futott be még. Most is éppen vitatkozik - többek között - azokkal a magyar kémiatanárokkal, akik néhány éve elindították. Nagyszerű, hogy egy „névtelen” vidéki magyar középiskolából valaki ilyen magasra juthatott. És a kiejtése is már szinte egészen olyan, mint egy „igazi” angolnak.
Az ezüstérmességgel kapcsolatban tovább szilárdult az elméletem: azt gondolom, hogy azok az emberek vannak igazán oda ezért az olimpiáért, akik egykor ezüstérmet szereztek a versenyen. Szinte minden mentor ilyen, valami hiányérzetük maradhatott nyilván és megragadta őket az a hangulat, ami ilyenkor kialakul.
A mai napom most már szinte egészen olyan volt, mint amilyenek a későbbiek is lesznek, meglehetősen vegyes társaságban mozogtam és éppen ebben áll az egész verseny vonzereje. Nem gyakran fordul elő az emberrel, hogy az ukrán helyzetet egy ukrán ÉS négy orosz társaságában vitatja meg, illetve volt egy másik beszélgetésem is egy amerikaival és egy angollal, amikor az amerikai elnökválasztás, az európai migránskérdés és a Brexit volt a téma. A török katonai puccs (és a 15 ezer tanár elküldése, a közalkalmazottak kiutazási tilalma Törökországból) állandóan szóba kerül, hiszen ezért nem jöhetett el a török és a montenegrói csapat sem. Azért nagyszerű, hogy itt a kémia a lényeges és a nemzeti hovatartozás, a szexuális beállítódás, az életkor vagy akár a társadalmi státusz (vannak egyetemisták és a legmagasabb rangú professzorok is a mentorok és a feladatkészítők között) sem számít. Szerencsés dolog, hogy láthatom ezt, amikor úgy tűnik, MINTHA a világ normális hely lenne. Ugyanakkor apróságok mindig előhozzák a nagypolitika problémáit, egészen nem felejtődnek el mégsem a különbségek és ha valaki netán vegetariánus, annak is több nehézséggel kell megbirkóznia.
Ami velem történt, szintén röviden összegezhető: délelőtt a Nemzeti Galériával ismerkedtem össze, és szerencsére nem egyedül. Az egyik orosz feladatszerző felesége szintén ráért, akit amúgy tíz éve ismerek legalább, így ketten mentünk. A galériát nagyobbnak képzeltem, de talán négy szoba volt összesen két szinten és összesen hat festő és egy szobrász művészetére korlátozódott. Egy óra alatt mindent megnéztünk, minden képnél megálltunk és jól éreztük magunkat. Most is hasonló összbenyomásom alakult ki, mint 2011-ben az ankarai nemzeti galériában: minden művész Párizsban tanult és a képeken csak az arcok karaktervonásai árulkodnak arról, hogy ide kötődnek, de a portrék beállítása, a festők technikája egészen olyan, mint a mi – szintén Párizsban tanult – művészeinké. Ezt a képtárat látva egyértelmű, hogy itt Európa van és kultúrélet.
Mivel már rutinosan buszozom, nem volt gond, 45 perc alatt metró és busz kombinációval ide jutottunk az egyetemre. Óriási reklámtáblák hirdették a versenyünket, nem volt rossz látni, bár nem tudom, hogy mennyire fogja a helyieket ez meghatni. Mi még mindig hálásan gondolunk rájuk, akik – ahogy ma megtudtam – nem is fél év alatt, hanem összesen hat hét intenzív munkával szervezték meg a versenyt. (A pénzügyi háttér megteremtése volt az igazán nagy kihívás, ki hinné….)
Ebéd után megkezdődött 18 diák (biológusok és vegyészek) részvételével a diákoknak és a mentoroknak szánt táskák megtöltése. Mechanikus munka. Korábbi olimpiákon csináltam már ilyet, van tapasztalatom, hogy lehet leggyorsabban ötszáz hátizsákot bepakolni. Most nem egészen így történt, kissé túl lett bonyolítva az egész, mert a névtáblákat is rá akarták tenni . Engem némileg zavart a kialakított szisztéma, amit követni kellett, ugyanakkor elfogadtam, hogy ez van és három órát töltöttem az ömlesztve bedobozolt ötféle méretű és hatféle színű pólók szelektálásával, a hátizsákok nejlonborításának leszedésével, amely munkálatokra minden körülmények között szükség volt. Ez nem túl érdekes téma, tehát nem is ragozom és mindössze egy további nyugtalanító élményem volt: a diákok közül messze nem tudott mindenki angolul, miközben elvileg ők jönnek a tanárok kísérőiként a programokra. (De végül nem ők jöttek, és akik jöttek, azokkal remekül beszélgetek azóta, most például a magyar és a grúz iskolarendszerről. Itt max. 25 fős osztályok vannak, nem 34-36-38 fősek...Hát igen.)
XVI. július 22., péntek
Tegnap majdnem negyven perccel hosszabb lett a feladatsor vitája, fél tíz után indultunk vissza a hotelba. Este fél 11-től reggel 7-ig mindenkinek volt szabad ideje, például bepakolni, mert ma este már a Holiday Innben alszunk. Én mindig meglepődöm magamon, amikor a héten már sokadszor hiszek el olyan kijelentéseket, hogy „este hétre visszaérünk”, illetve „pontosan negyed kilenckor megy a busz”. Összességében nézve itt minden sima, a csúszások sose haladták meg az egy órát, és Grúziában semmiképpen nem okoz stresszhelyzetet egy félórás várakozás. És ez nagyon jó, régen voltam ilyen nyugalomban. Másfelől az is jó, hogy két év után újra találkozva a legtöbb résztvevővel úgy néz ki, hogy folytatódik minden ott, ahol abbahagytuk, így is működhetnek kapcsolatok, sőt az idő mélyíti is őket némileg, bár a legtöbb esetben mégis "mindössze" annyiról van szó, hogy örömmel vesszük tudomásul, hogy a másik is itt van. Ez se semmi azért, sőt lehetséges, hogy ennél többre nem is érdemes törekedni általában sem. Különösen, hogy eleve is lehetetlen lenne több mint százhetven résztvevővel valóban beszélgetni. (Jól esik, hogy nem maradtak otthon a szlovénok, horvátok, hollandok, angolok, amerikaiak és az olaszok, akikkel leggyakrabban szót váltok. És persze most egészen más a hangulat, hogy sok a magyar, a feladatkészítők fele is magyar, sőt még az izlandi csapatban is van egy magyar lány...)
A mai nap programja a legszimplább: a verseny feladatszerzőit összeterelték egy szobába, ahol az elméletet írják. Öt óra egyben, szünet nélkül. Nyolc feladat, 25 oldal. Kaptak hozzá egy másik harminc oldalas füzetet, abba kell külön írni a megoldásokat. A fénymásolásba hiba csúszott, így három oldalt késve és külön kaptak meg, nem mondható zavartalannak az öt óra. Ez a kétszázhetven gyerekkel már nem fordulhat elő. A szerzők közül csak talán minden ötödik gondolt arra, hogy víz jól jöhet a feladatok írásához, így ez is külön projekt volt, hogy szerezzek nekik. Szép nyugisan dolgoznak. Mivel mindenkinek mostanára már kialakult a saját kutatási területe, elmondható, hogy az egyetemisták érik el a legjobb eredményt, a tanárok közül sokan arról panaszkodnak, hogy nem tudnak bele se kezdeni bizonyos típusú feladatokba.
Felvetődhet bárkiben, hogy minek ez az egész cirkusz a próba-vizsgával. Igazából nagyon jó, Gábor vezette be Pesten 2008-ban, mivel így egész más vitatkozni a pontozásról és az időszükségletről, ha harminc ember a saját bőrén megtapasztalta milyen végigírni. A nap további részében a feladatok megbeszélése folyt késő estig.
Én még tartottam egy rövid előadást a holnapi regisztráción résztvevő segítőknek. 18 ember lesz jelen, rengetegen, igyekeztem őket rábeszélni arra, hogy próbáljanak beszélgetni az érkezőkkel, oldani a várakozás unalmát és elirányítani őket a városba, hogy foglalják le magukat városnézéssel.
Miután minden helyi segítő, összesen kb. száz ember vett részt a két előadásomon, így mindenki meg is ismert futólag. Kellemes élmény volt, hogy sokan külön odajöttek beszélgetni, és megköszönték. Egyértelmű, hogy csodabogárként néznek rám, de mintha ez esetben nem lenne ez annyira negatív és megállapítottam megint, hogy viszonylag jól át tudom hidalni a korkülönbséget és ezekkel a húsz évesekkel együtt tudok működni zavarmentesen. Érdeklődéssel hallgatták, amit az elmúlt 18 év olimpiáival kapcsolatban meséltem, Gábor szerint azért, mert nem beszélnek jól angolul és nehezükre esett követni. Mindenesetre ilyen jól akkor éreztem magam, amikor 35 évesen nappalin végeztem az olaszt és ugyanezzel a korosztállyal voltam együtt, ugyanúgy partneri helyzetben, mint most és nem alá-fölérendelt viszonyban. Közben eltelt tíz év és úgy tűnik, még mindig megy ez.
Én most már a holnapi operalátogatásra is gondolok. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy hány olyan résztvevő van, aki átlátja, hogy nagy lehetőség a helyi operaházban, nagyon olcsón (600-6000 Ft közötti a helyár) megnézni a grúzok nemzeti operáját, ráadásul sok más lehetőség nem lesz a helyi viszonyok megismerésére, a tíz nap alatt mindössze két kirándulás és egy helyi városnéző séta van tervezve, a többi mind munka (feladatfordítás, ülésezés vég nélkül). Ugyanakkor be kell látni, hogy kevés ember van, aki egy vacsorát feladna egy színházi előadásért, főleg akkor, ha nincs különösebb háttérismerete, garanciája meg pláne nincs a minőségre nézve.
XVII. július 23, szombat
Regisztráció. Aki ezt a szöveget még mindig olvassa, ezek szerint talán érdeklődik a kémiai olimpia lebonyolítása iránt. Hát igen, lehetett volna simább és lehetett volna még lassúbb. Rengeteg embert mozgósítottak a helyiek, itt volt legalább 25 diák hogy segítsen, miközben néhány művelet (a részvételi díjak befizetése és a versenyzők elektronikai cuccainak leadása a csalás elkerülése miatt) mindenképp szűrő tényező volt, nem lehet hatszáz embert ennél lényegesen gyorsabban elintézni, különösen azért, mert a repülőtéri buszokkal egyszerre legalább ötven ember jött és már tízkor, a kezdésnél vagy százan azonnal túl akartak lenni ezen. Utólag a szervezők elismerték, hogy igazunk volt és a diákokat a saját hoteljükben külön kellett volna regisztrálni. De mindegy már, így is lement.
Az egész nap ez folyt, én igyekeztem a résztvevőket terelgetni és nyugtatgatni őket, hogy sorra kerülnek, és ne aggódjanak. A nap folyamán vagy hat helyi diákkal is jól összebarátkoztam és a végén már eljutottunk az Odüsszeia problematikájáig is a vegyészhallgatókkal.
A regisztráció közben gyűltek a jelentkezők az esti operalátogatásra. Hét országból több mint harmincan jöttek el. Kihagytuk a szállodai vacsorát, a többiek ezt persze este 11-kor pótolták azért. Azoknak akiket az opera nem érdekel és nem fogják a részletes bejegyzést elolvasni, annyit megjegyzek, hogy egy eszméletlenül gyönyörű épületben az otthon általam megszokottnál jóval alacsonyabb minőségű előadást láttam, ami a rendezést és a szólistákat illeti (a balett rendben volt itt is). Mindenki más így is odáig volt érte, akiket odavittem (a hatalmas énekkar és szép kosztümök és a zene dallamossága így is hat). Hiába, minél kevesebb összehasonlítási alapja van valakinek, annál jobb neki és többre értékel egy előadást. Én hihetetlenül jó énekesekhez vagyok szokva, akik után fájdalmas volt a tenor és bariton főszereplő hallgatása.
Ez az egész ittlétünk nyilván arra is jó, hogy még inkább nyomatékosítja azt, hogy mi az ami igazán értékes az életünkben, és talán kicsit segít is abban, hogy ezeket fokozottabban megbecsüljük. Persze az nagyszerű, hogy nem kell mosogatni, bevásárolni és főzni, vannak beszélgetőpartnerek, Gábor ráadásul valóban nélkülözhetetlen és azt is érezheti, hogy ez az egész verseny nélküle nem lenne ilyen gördülékeny, de másfelől ezek a pluszok mindent nem pótolnak – a gyerekeket pláne nem. Nekik egyébként ez lenne az ideális üdülés, van szálloda, étterem, kinti medence és semmi gyaloglás, plusz gyors internet az épület teljes területén.
XVIII. július 24. vasárnap
Nyitó ünnepség – a laborok ellenőrzése – zsűri meeting
A felsorolt három program köré épült a nap, természetesen három étkezéssel és buszozással. Kétszáz embert öt busszal egyszerre szállítani, csak akkor indulni, amikor az utolsó ember is felszállt, a legjobb esetben is fárasztó és sok időpazarlással jár együtt. A várakozás unalmát némileg oldani tudja, ha az ember jól áll hozzá és elkezd beszélgetni a körülötte lévőkkel. Ez a megoldás, és lényegében ez itt a feladatom, illetve én úgy tekintem, hogy azért vagyok itt, hogy a többiek komfortérzetét emeljem, amikor épp valami miatt erre szükség van, amikor meg nincs, akkor eltűnök a háttérben. Ezen a napon adódott azért legalább egy olyan helyzet, amikor éreztem, hogy jól jött a jelenlétem.
A nyitó ünnepség talán a kémiai olimpiák leggyengébb pontja szokott lenni, két óra beszédekkel és folklórműsorral. Az idei várakozáson felül jól sikerült, mindössze másfél óra volt egy igazán gyönyörű színházban, ahol a 66 ország résztvevői jól elfértek és a helyi szervezők elfogadták Gábor javaslatát: eltekintettek a grúz fordítástól, csak angolul folyt le az egész ceremónia. Először fordult elő, hogy nem unatkoztam és igazán tetszett a híres tánccsoport, illetve a kórus programja. Utóbbi hangszeres kíséret nélkül énekelt sok szólamban, és végre döntően basszus hangokat lehetett hallani benne, ráadásul ez esetben nem kiöregedett énekeseket, hanem egy olyan énekkart, amelynek hallhatóan minden tagja jó formában van. A beszédek sem voltak hosszúak, senki nem olvasta, Gáboré pedig különösen jól volt megszerkesztve. Megköszönte a pakisztániak munkáját is, akik januárig valószínűleg többet dolgoztak a saját olimpiájuk előkészítésén, mint a grúzok, de a terror-támadás végképp megakadályozta őket a verseny megrendezésében, jó ha húsz csapat lett volna hajlandó oda elutazni.
A nyitó után fényképezkedett mindenki, majd kisebb káosz után elvonultak a diákok a szálláshelyükre, ahol korábban mi laktunk, a tanárokat pedig átvitték ebédelni az egyetemre és aztán ellenőrizték az előkészített felszerelést.
És akkor jött a nagy pillanatom: egy olyan buszra kerültem, amelyiken sem a busz sofőrje, sem a grúz kísérő nem tudta, hogy hol az egyetem és nekem kellett valahogy elirányítani a buszt. Most jól jött, hogy többször is voltam az egyetemen. A helyzet izgalmas volt, egy kis kaland-ízt vitt a napba. Vagy egy negyedórán keresztül átélhették a mentorok, hogy csak úgy várost nézünk Tbilisziben, és mindenki sokkal elégedettebben szállt le, mint a többi busz utasai.
Délután akadt egy fél óra, amikor lementünk a medencéhez, és ez jó volt, bár fújt a szél és az esti zsűri-meetingre kellett készülni, így hosszabbra nemigen nyúlhatott ez.
Este a vacsora egy kevéssé alkalmas térbe volt szervezve, mindenki nem fért el az étteremben, így a bárban ettünk, állva egy asztalnál és ez kevéssé volt kényelmes, illetve elfogytak a dolgok idő előtt. De ez nem számított, a szlovénok csapatvezetőjével mindig jól érzem magam, megnyugtató személyisége van, ácsorogtunk és eszegettünk.
Nyolckor kezdődött és még most 11-kor is folyik a gyűlésezés, a feladatok megbeszélése. Kevesen lógtak el, szépen ül mindenki a szobában és szavazgatnak a változtatásokról.
Holnap egész napos fordítás, jó esetben annyi teendő adódhat, hogy szólni kell a kávé, tea utánpótlása miatt a szálloda személyzetének. Éppen jó lesz arra, hogy az operáról szóló bejegyzésemet is tető alá hozzam, és a ráérő emberek közül néhánnyal lejussunk a medencéhez is.
