Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Eötvös Péter célzottan Bartók Kékszakállújához írta Alessandro Baricco novellájára alapuló Senza sangue (Vértelenül) című egyfelvonásos operáját, amelyet a szerző vezényelt a Nemzeti Színházban, csakúgy mint magát a Kékszakállút is, amely az este második részében hangzott fel.

Az előadás, amely az avignoni operaház vendégjátéka volt az Armel Operafesztivál keretében, egészen tele lett, annak ellenére, hogy a Nemzeti Színház különösen magas bérleti díja miatt tízezer forintba kerültek a jegyek, bár aki még karácsony előtt megvette (sokan így tettek) tíz százalék kedvezményt kaptak. Előzetesen kétségeim voltak, hogy az idén Pesten nyolcszor is előadott Kékszakállúra egy kortárs operával együtt ennyiért lesz-e kereslet – volt. (Ősszel nem volt tele a Müpa, nem volt tele a Zeneakadémia és az Operaház pláne nem, bár jó énekeseket lehetett akkor is hallani.)

Nem kétséges, hogy az érdeklődés annak is szólhatott, hogy a Senza Sangue rendezője Alföldi Róbert volt, akinek 2013-ban volt utoljára látható saját rendezése a Nemzetiben. Ezen az estén nem lehetett nem visszagondolni az Alföldi-érára, és különösen a hihetetlen eleganciával végigcsinált utolsó félévre, amely az egyik fő oka volt, hogy a blogom írásába belekezdtem. Ma este megint jó volt ülni a Nemzeti kényelmes székében, érdemes volt várni egy éven keresztül ezt az előadást.

Az előadás résztvevőit egy éve, castingon választották ki és erről tudósítottam is. Miksch Adrienn lett Judit, és számomra éppen az ő szereplése volt az első számú indíték az előadás megtekintésére. (Valamiféle rejtélyes okból igazán keveset énekel az Operaházban, így meg kell ragadni minden lehetőséget, ha látni akarja valaki.)

SENZA SANGUE

Eötvös Péter két szereplőre írta darabját, akiknek a neve sem lényeges annyira, hogy a szereposztásban közöljék, marad „a férfi” és „a nő” megnevezés. A színpad mérete be van szűkítve, fekete falak között egyetlen asztal és két szék (illetve két kávéscsésze) felhasználásával lebonyolódik a nem túl sokrétű cselekmény. A műsorfüzet „szimbolikus pszicho-thrillernek” nevezi, miután nyolc sorban a cselekmény alaphelyzetét is összefoglalja. Alföldi rendezése letisztult, látványtervezőt nem adnak meg, mindkét énekes a lehető leghétköznapibb szürke és barna ruhában van és ugyan az előadás elején néhány ki és bevonulást végrehajtanak, végül mégis leülnek a színpad elejére helyezett asztalhoz és beszélgetni kezdenek. Talán egészen hasonlóan ahhoz, mint ahogy régen beszélgettek egymással az emberek, mielőtt még meg nem jelentek a mobilok. Azt hiszem, hogy egy 2016-ban játszódó történetet már nem lehetne úgy hitelesen előadni, hogy ketten társalognak negyven percen át bármiről és egyiküknek sem pityeg a telefonja, vagy nem ellenőrzik, hogy jött-e e-mail vagy sms. De ez egy régi történet, egy háborús helyzetet idéz fel, amelynek folyományaként katonák lelőtték a főszereplő lány családtagjait, és őt csak azért nem, mert ez a férfi, aki felfedezte rejtekhelyén, nem árulta el. A lány viszont rátalált évekkel később és most jöhetne a bosszú, amelyet viszont mégsem olyan könnyű végrehajtani.

Az opera nem árulja el, de sejteti, hogy mégsem olyan könnyű gyilkossá válni és Albane Carrére kezében valószínűleg később sem fog elsülni a fegyver. Romain Bockler volt az, aki versenyszereplőként a férfit énekelte, aki kellően sérült és bizonytalan volt, inkább emlékeztetett ő is egy áldozatra, mint gyilkosra.

A tavalyi hosszú castingnak meg lett az eredménye, mert benyomásaim szerint egy összeillő párt sikerült találni, akikről akár az is elhihető – ha valaki romantikus alkat -, hogy együtt tudnának maradni, és ápolgatják majd a megtörtént szörnyűség emlékét, közösen.

Az előadásra előkészület nélkül érkeztem és még ezt az említett nyolc sornyi összefoglalót sem igyekeztem előre elolvasni, de így is lehetett követni a történetet, ráadásul a szereplők nagyon jól érthetően énekeltek olaszul, az előadásnak ez az összetevője is élvezetes volt. A zene néhány mozzanatában emlékeztetett Bartókéra – ez nyilván nem véletlen, ha egyszer a Kékszakállú elé készült a darab. Az elmúlt időszakban elkezdtem már a januári Eötvös Péter bemutatóra készülve hallgatni a szerző másik darabját (Szerelemről és más démonokról), nehezen szokom hozzá, ez az opera egy hallgatás után is közelebb áll hozzám.

És a probléma gyökere számomra épp itt rejlik: ez nem az a zene, amelyiket első találkozásra teljes mélységében át lehetne élni. Feltétlenül jobban kellene annál ismerni, és sok meghallgatás után lehetne arról is véleményt alkotni, hogy mennyire jól szólalt meg a Pannon Filharmonikusok előadásában. Miután a szerző vezényelt, akit láttam „szőrözni” a tavalyi castingon, valószínűleg úgy hangzott fel a mű, ahogy azt szerette volna – reménykedjünk abban, hogy autentikus előadásban hallhattuk a Senza Sangue-t.

KÉKSZAKÁLLÚ

Én az utóbbi években jellemzően elsősorban a Kékszakállúra koncentrálva indultam a darabot megnézni, és nem egyszer jártam úgy, hogy mégis "Judit pártján" kötöttem ki. Ehhez képest most elmondható, hogy Judit miatt mentem, de végül szinte egészen egyformán foglalkoztatott aztán mindkét szereplő helyzete, mindkettejük nézőpontjából tudtam szemlélni a történéseket.

Nadine Duffaut-nak a rendezését láthattuk, aki nemrég egy korábbi munkáját Debrecenben felújította és egy igazi és sok évre eltárolható Traviáta-élménnyel ajándékozott meg minket, különösen azért, mert a címszerepre Kolonits Klárát kérték fel.

Jelen esetben is egy nagyon kidolgozott rendezésről van szó, amelynél már jelentős szerepe volt a látványnak is (Díszlet: Emmanuelle Favre, jelmez: Daniele Barraud, fény: Philippe Grosperrin). Itt is leszűkített a tér, ugyanakkor az átvilágítható függöny hol rozsdaszínű, hol fekete és az ajtók kinyitásánál artisztikus képek vetülnek rá, amelyek valószínűleg Judit lelkiállapotára vagy reakcióira utalhatnak, míg a függöny mögött vagy egy – Kékszakállúra emlékeztető – férfi jelenik meg, vagy valamiféle tárgy, amely szintén hozzá kapcsolható és persze nem nélkülözhetjük az előírt asszonyokat sem, akik koronával-palásttal jelennek meg, ahogy az a leghagyományosabb előadásokban is szokásos. Ráadásul mindhárman a lehetőségig hasonlítanak Juditra és így egymásra is, jelezve, hogy a férfi egész életében az egyetlen igazit kereste és vélte feltalálni több alakban is.

Judit alapruházata mint a végén kiderül, egészen olyan, mint három elődjéé, a fehér és az arany a domináns színe, talán ezzel is utalva arra, hogy alapvetően a fény az, amelyiket képes lenne megtestesíteni és pótolni a Kékszakállú életében. Mintha ő lenne a főbb szereplő, első az egyenlők között ezúttal.

A legtöbb Kékszakállú előadásban az egyik fél mégis dominánsabb, itt - mivel Judit marad a végére a színen  - talán egy kicsit mégis a nő lesz a fontosabb, aki kezdeményez és aki több energiát tesz bele a kapcsolatba - az építésébe és a bontásába is egyaránt.

A Kékszakállú ruhájában is van valami kosztümszerűség, ezáltal is utalva arra, hogy ez egy "régi rege", nem most és közöttünk történik. Egy háborúból megtért erős, de lelkileg megtört, egyértelműen sérült embert látunk, aki jó alanya lehet egy nő megmentési törekvéseinek. Én ugyan ezen a blogon is, de korábban is vagy 28 éven keresztül el-elgondolkodtam a Kékszakállú történetén, apró kis rezdülésein, motivációin, hogy az egyes előadásokban mit miért tesz, de a korábbi előadások még nekem sosem mutattak be egy ilyen módon és ilyen mértékben sebzett embert, aki itt az előadás első perceiben a színpad alól feljött. Domináns volt ez a mozzanat, ahogy Szemerédy Károly először feltűnik.

Láttunk egy meggyötört férfit, akiben nem túl sok lelkierő van ahhoz, hogy bármit is akarjon, hagyja magát sodortatni az eseményekkel. Judit az erősebb, ő a kezdeményező, aki valamit megláthatott a férfi értékeiből még ebben „a romos” állapotában is. Ha nem a szépségét látta, akkor a feladatot, lehetőséget a megmentésére, amely sikerrel kecsegtetett. Mert könnyű elképzelni, hogy kis beavatkozással valakit ki lehet a gödörből húzni, de úgy tűnik, hogy a folyamat közben könnyen bele lehet fáradni, különösen akkor, ha az illető tényleg sebzett és ripsz-ropsz nem gyógyul az istennek sem. Nincs mit tenni, ez a férfi bizalmatlanul néz a világba, éppen úgy, mint az Eötvös opera szereplői és ez nemigen fog változni, akármi történik.

Néztem a kibontakozó beszélgetést, amely ezúttal a hatodik ajtónál is még menthető helyzetet mutatott, és talán a korábbi 34 megtekintésnél is inkább átéreztem azt, hogy hihetetlenül gyorsan történik ez a megismerési-nyomozási folyamat, mintha már Bartók is azt nehezményezte volna száz évvel ezelőtt, hogy mindent olyan gyorsan szeretnénk megkapni, elérni és éppen ez a kapkodás az, amelyik sehogy nem hozhat jó eredményt, az emberek közötti kapcsolatteremtést nem segíti elő.

Nadine Duffaut rendezése szintén énekes-központú, az említett látványeszközök nem zavarnak meg minket abban, hogy az egészen kitűnően éneklő Miksch Adriennre és Szemerédy Károlyra összpontosítsunk. Egyetlen trónszékre (és engem guillotine-re is) emlékeztető ülőalkalmatosság van a színen, annak is jelentősége van, hogy éppen ki foglal rajta helyet, és ez is jelzi, hogy nem otthonos a helyszín, igazán kényelmes, belakható sohasem lehet ez az ablaktalan vár.

Érezni lehetett, hogy a két szereplő minden mozdulata ki van találva, terv szerint mozognak, és indokoltnak is éreztem ezeket a gesztusokat, és legszívesebben azonnal újra megnéztem volna elölről, hogy még jobban bevéssem, hogy mi miért történik. (Az előadást rögzítették, megnézhető ezen a linken.)

Jó este volt, az énekesek beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet, pontosabban: Miksch Adrienn hasonlóképpen egészen csodálatos Judit volt, mint amilyen Grófnénak megismertem két éve, Szemerédy Károly pedig, akit most mindössze másodszor láttam, a Triptichon premier hatására egyértelműen esélyesnek tartva, hogy érvényes Kékszakállú lesz, még talán az előzetes várakozásaimat is felül tudta múlni. Még annál is jobban egyben volt ez a különleges hadviselt-megtépázott férfi, mint ahogy eredetileg számítottam rá. (A rendező komolyan utalt a prológra, amely ezúttal franciául szólalt meg („ez világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele”), és a francia színész is katonaruhában beszélt.) Most nem azt éreztem, hogy ez a Kékszakállú kiépített egy védekező rendszert a világgal szemben és nem akar senkit közel engedni magához, mert túl sok sebet kapott, hanem azt, hogy ez a Kékszakállú nem képes arra, hogy másként viselkedjen, mert annyira sérült, ösztönből tesz így.

A tavalyi évad után, amikor csak három Kékszakállút láttam, bár köztük volt az eddigi legizzóbb is, idén a kívánságaim, úgy néz ki, hogy meghallgatásra találtak, és összesen nyolcszor nézhettem meg az egyik kedvenc operámat. Jövőre jó szereposztásban (Bretz Gábor – Szántó Andrea), október 7-én a Müpában koncertszerűen ismét  lesz. Ezt tudom megtekintésre javasolni azoknak, akik erről a mai estéről lemaradtak, de a darabot magát kedvelik. Ezt lehet várni.

Címkék: Nemzeti Opera Kékszakállú Eötvös Péter Armel Operafesztivál Miksch Adrienn Szemerédy Károly Nadine Duffaut Senza sangue

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr368850934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.