Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy megfelelő állapotba tudjam magam hozni egy előadásra, bár az idei Ring esetén az idő felszabadításáért is küzdeni kellett. Egyedül Az istenek alkonyát tudtam biztosan betervezni előre, ehhez képest láttam egy Rajna és egy Walkür főpróbát és három teljes előadást (Rajna, Siegfried, Istenek) is. Ez a mérleg kevéssé adhat okot panaszra, még akkor sem, ha nyilván úgy szép a Ring, ha teljes.

Mivel ilyen sikeres fejleményekre valóban nem számítottam, a Rajna főpróbáról már előzetesen írtam, viszont ezekről a terven felüli előadásokról csak néhány benyomást osztok meg. Miután egy 9 éve futó sorozatról van szó, amelyről már kétszer én is beszámoltam, értelme sincs többre törekedni. (Olyan a rendezés, amilyen - megszoktuk.) Aki még nem látta, azoknak jó hír, hogy lesz jövőre is, a főbb szereplők nevei már ott is vannak a Müpa honlapján, jó dolgunk lesz, úgy tűnik. Nemcsak az énekesek, de a nézők nagy része is visszatérő, akik már mostanára megvették a jövő évi előadásokat bérletben, már most legalább hetven százalékos a telítettség. Ez is jelzi, hogy van rá igény.

Mivel éppen idén volt a fesztivál tizedik évfordulója, így akár hajlamos is lehet az ember ezt az időszakot egészben áttekinteni.

Személyes visszatekintés a Wagner-napokról (kitérő)

Én egy év csúszással, 2007-ben kapcsolódtam be, amikor mindössze a Ring első két része készült el. A rendezéssel nem voltam túl elégedett, de élveztem, hogy egy korábbi tanítványommal néztük együtt az előadásokat, és mivel olaszos egyetemista is voltam, nagyon egyszerű volt a bejutás, diákjeggyel. (Diákjegy most is van, húsz-harminc ember állhatta végig az előadásokat idén is mindössze ötszáz forintért. Vilma is végig állt az első kettőn, így is élvezte. A korábbi években gyakran előfordult, hogy az első sorokba szóló jegyekhez lehetett jutni, de idén már tele volt az egész földszint diákok nélkül is.)

2008 volt a legemlékezetesebb évünk, akkor a hét éves lányommal, akivel már korábban is operába jártam, végignéztük az akkor már teljes sorozatot. Ráadásul egy japán turistacsoport lemondása miatt  minden diák az első sorokba kapott jegyet. Valószínűleg Vilmának az operához való viszonyát elsősorban ez az első, nagyon pozitív élmény határozta meg. Annyira tetszett neki a Ring, hogy aztán még egy Parsifalt is bevállalt.

2009-ben szintén ketten jöttünk Vilmával, de mivel a fiam fél éves volt, meg kellett szoptatni, a férjem behozta három napon át a második szünetben mindig, így nézhettük végig az előadásokat.

2010-ben elutaztunk júniusban egy évre Amerikába, és figyelmetlenségből vasárnap reggelre vettem a jegyeket – azaz csak három részt tudtunk megnézni. Ez a kihagyott Istenek alkonya a teljes éven át nyomasztott, ráadásul 365 nap múlva hat órás késéssel érkeztünk vissza, így az aznap estére beütemezett Wagner-előadásról is lemaradtunk. 2011-ben nem volt Ring sem, erre jól emlékszem.

2012 júniusában már rég nem volt diákigazolványom és a bejutás csak Vilmának volt magától értetődő. Egy neves színházi ember gáláns módon ideadta a számára felesleges Rajna és Walkür jegyeit, nagyon értő módon elemezte a számára új rendezés hiányosságait (addigra már rég megszoktam), és ami izgalmas volt: a jelenlétünkben gratuláltak neki a szünetben egy olyan pályázat megnyeréséhez, amelyet még ki sem írtak.... Ez az epizód emlékezetes maradt.

2013 februárjától már írtam ezt a blogot, a további bejegyzések megtalálhatóak itt. A lányom tavaly éppen kiábrándult az operából, így az volt az első Ring, amelyiket nélküle láttam. Idén fordult a kocka, ő nézte az egészet, nekem pedig egy maradt ki.

Az, hogy megint kedve lett az operához is, nagymértékben köszönhető ennek az idei sorozatnak, amely valószínűleg annyira mély élmény számára, hogy újra felélénkítette. Leginkább a rendezésekkel van baja, ezt pedig már megszokta, nem kérdőjelezi meg az egyes megoldások indokoltságát.

  1. Rajna kincse

Nekem egyértelműen ez volt a legerősebb előadás a látott háromból. Voltak szereplők, akik a főpróbán nyújtott formájukat felülmúlták, gondolok a Logét éneklő Christian Franzra, akit nyilván doppingol a közönség jelenléte, neki vannak humoros gesztusai, azoknál pláne számít, ha érzi, hogy érkezik rá visszajelzés is és másrészt jelentős változást – fejlődést vettem észre Bretz Gábornál is, aki már hétfőn is nagyon szépen szólaltatta meg a szerepet, sőt talán túlságosan szépen. Most az előadáson  viszont mintha a hangját próbálta volna kissé reszelősebben, érdesebben hallatni, nem voltak már annyira lekerekítettek a frázisai. A rendezés eleve hátrányos helyzetbe hozza: a frakkjában előnyös megjelenése még jobban kidomborodik, így egy félelmet keltő, robosztus óriás életre keltésére sok esélye nem is lehetett.

Az összes többi szereplőnél ennél kisebb különbséget vettem észre, hasonló volt a helyzet, mint a főpróbán, az előadás legmarkánsabb, legenergikusabb szereplője Kálmán Péter maradt. Azóta elmondhatom, hogy az egész sorozat egyik nagy ajándéka idén éppen ez az Alberich alakítás volt. (A jövő évben már három részben, azaz minden lehetséges alkalommal ő lesz a Nibelung, ennek előre lehet örülni.)

   2. A Walkür

A walkürt csak főpróbán láttam, és mivel az egész Ringből az abszolút kedvencem ennek az első felvonása, amelyikre úgysem érhettem volna oda, nem erőltettem a két utolsó megtekintését.

A főpróbán elsősorban Anja Kampe Sieglinde alakítása ragadott meg, akit láttam már ebben a szerepben és ismét egészen át tudott lényegülni a megalázott és hosszú idő után végre magára találó asszonnyá. Az előadás másik nagy ajándéka Schöck Atala Frickája volt, aki logikusan tovább építette a Rajnában már körvonalazott figurát. Láthattuk, hogy mennyire tragikus Wotan helyzete, aki úgy akar naggyá válni, hogy közben a saját felesége megfúrja a terveit. Walter Fink tökéletes Hunding volt a kezdetektől, megáll a színpadon és hat, érezzük a belőle áradó hidegséget, amely ellen muszáj Sieglindének mindenáron fellázadnia.

A walkür számos tanulsága közül az egyik: ne akarjuk mások helyett jobban tudni, hogy nekik mi a jó, ahogy Brünnhilde teszi, aki apja titkos gondolatainak akart megfelelni. Erre lehet a legjobban ráfázni. Sokkal egyszerűbb lett volna a helyzet, ha mindenki szépen betartja a szabályokat. Kezdjük ott, hogy akkor már a Walhalla sem épül meg egyáltalán, forráshiány miatt - egyáltalán el sem kezdődött volna a történet. 17 óra zene épült erre a nagy kavarásra....

  3. Siegfried

Talán az egész évemben nem volt még egy olyan nap, amelyikre hét kifejezetten versenyképes program-alternatívám volt. Miután A walkürről már januártól tudtam, hogy ki fog maradni, egészen az utolsó napig hezitáltam, hogy legyen-e Siegfried  vagy sem. Végül részben a lányom lelkesedése határozott, aki mindenképp ezt akarta nézni, másfelől be kellett látnom, hogy a rám legjellemzőbb döntés egy 14. Siegfried megtekintése.

Ahogy a Rajnát Alberich, ezt a másik Nibelung, Mime dominálta Gerhard Siegel alakításában. Nem először látjuk, de mintha idén még aprólékosabban kidolgozott lett volna ez a törpe. Látjuk Wotan, Siegfried és Alberich társaságában is, látjuk veszekedni, taktikázni. Félelmében szinte képes a színpadi emelvény nagyjából húsz centis pereme alá is bebújni. Fergeteges alakítás, nincs kétségünk, hogy az igazi Mimét látjuk. Wotanként Tomasz Konieczny most is tetszett, ahogy első látásra is évekkel ezelőtt. Ideális alkatilag és hangilag is, remekül szól.  Fafnerként Walter Fink ismét hajszálra olyan, mint 2007 óta mindig, egyetlen előadásból sem hiányzott, lassan más Fafnert el sem tudnék képzelni. Lenyűgöző ez az igazán mély basszus hang, Wagner hosszabb szólókat is írhatott volna neki. Gál Erika nagyszerű Erda, továbbra is az üveg mögött tartják. Kár. Celeng Mária igazi madárkát játszik, átszoktatott magához, bár Gál Gabi korábbi alakítását is szerettem. Kapcsolatot látunk közte és Siegfried között, ráadásul rendkívül bájos és vonzó jelenség.

Elisabet Strid Brünnhildéjét egy felvonás alapján nem tudtam meg sem szokni. Ráadásul néha előfordul, hogy valakit nagyon megszeretek egy szerepben, és én magam is igazságtalannak érzem, hogy most például az zavar, hogy nem Irene Theorin. (Jövő évben az Operaházban fejlemény, hogy Sümegi Eszter és Rálik Szilvia is bemutatkozik walkürként, és így végre lesz magyar Brünnhilde is, azonnal kettő!) 

Az előadás Siegfriedje, Daniel Brenna pont úgy, ahogy honlapja is hirdeti, nagyon fiatal és alkatilag is nagyon meggyőző "jókedvű hős". Kevésbé jókedvű, mint Christian Franz, akit talán legtöbbször láthattunk a szerepben, viszont ahogy Mimével beszélget, egészen hitelesen hozza a kamaszok pimaszságát, egy egyszerű generációs történetet is beleláthatunk az egészbe. Ez a Siegfried egészen evidens módon leugatja az őt felnevelő Mimét, és kicsit sem szimpatikus. Rövid idő alatt két gyilkosságot követ el, de lehetne ebből akár három is, nincs sok híja. (Ha a világhatalmat jelentő gyűrűt kétszer, sőt háromszor is el lehet venni valakitől a történet folyamán, kicsavarni a kezéből, akkor talán lehet, hogy az sem igaz, hogy az örök istenek halhatatlanok. ) Daniel Brennának helyenként nem sikerült a zenekart áténekelnie, de összességében engem meggyőzött a Siegfriedségéről. Nagyon szerettem, ahogy a mellé kirendelt zenészekkel megtalálta az összhangot, különösen a neki Notungot kovácsoló Varga Zoltán Mihállyal, aki az egész felvonás alatt nagyon átélten figyelte a játékot, sőt a zakójával is elkezdte magát legyezgetni, amikor Loge megjelent és így hivatalból is melege lett. Az előadás stabil pontja ez a három zenekari művész, évről évre mindig őket láthatjuk.

Az előadásból mégis néhány Wotan által mondott szöveg maradt meg bennem a legjobban, amelyeken el lehet gondolkodni. Az egyik: nem tudod, hogy mi használ neked - nem arra kérdeztél rá, mondja Mimének Wotan. Ugyan szoktuk-e tudni, hogy valóban mi használ nekünk? Olyan egyszerű ez? (Nem csoda, ha a szerencsétlen törpe elbizonytalanodik, ha egy lándzsát szorongató isten akar mindenáron segíteni...)

A másik Wotan szöveg: minden megy a maga útján, nem lehet rajta változtatni. Mondja ezt valaki, aki évtizedek óta a legkifinomultabb tervet szövögeti azért, hogy a VÉGZETet megváltoztathassa, bár elejétől kezdve tudja, hogy esélytelenül.

Összességében jó szájízt hagyott ez az előadás is, nem volt kétséges, hogy visszaülünk az Istenekre is.

4. Az istenek alkonya

 Az istenek alkonyára sikerült egyedül nyugodt állapotban beülnöm a három előadás közül, de lehet, hogy túlságosan is, mivel az első felvonást kifejezetten lassúnak találtam, bár Gál Erika, Németh Judit és Wierdl Eszter szépen énekelt és végül csak a harmadik rész alatt éreztem, hogy pörögnek az események. Oskar Hillebrandt Alberichként sem a Siegfriedben, sem ebben nem volt megközelítőleg sem olyan erőteljes, mint az első részben Kálmán Péter.(Még egyszer leírom, mert igazán örülök neki: Kálmán Péter jövőre mindhárom Alberich-szerepre ki van írva, ahogy Irene Theorin mindhárom Brünnhildére. Nagyon ígéretes.) Oliver Zwarg őt váltotta Gunther szerepében, és a szerepfelfogása elég hasonló, Gunther a szokásos halvány figura lett, de ilyennek írta meg Wagner. Teljesen normális, hogy miután átverik Siegfriedet a bájitallal, rajta kérik számon az esküszegést. Tanulságos egyébként, hogy igazi barátság nem szerepel a négy estés műben felvázolt viszonyok között, helyette viszont van árulás, láthatjuk, hogy néhány nap alatt mi lesz Siegfriedből, ahogy a többi ember közé lép, hiába ereje, tudatlansága és tapasztalatlansága pillanatok alatt felőrli.

Christian Franz és az előző nap látott Daniel Brenna közti hatalmas különbséget érzékeljük. Most ez a Siegfried másként magabiztos, bár naivitása megmaradt, ez már nem kamasz, hanem felnőtt. Ez a Siegfried hajlik az élet élvezetére is, tetszenek neki a sellők és ahogy a Gutrunét játszó Pasztircsák Polinára nézünk, akár azt is gondolhatjuk, hogy a bájital nem is kellett az elcsábulásához. Az énekesnő nagyon jó a sellők összeforrott csapatában, az előadás erősségei ők hárman (Fodor Gabriellával és Kálnay Zsófiával), nagyon jó nekünk, amikor megjelennek, de ezzel, hogy ezt a nem hosszú, viszont színészileg jelentős szerepet megkapja, az előadás egyik domináns résztvevőjévé válik. Nagyon jól átélhető volt reménykedése, szerelemre ébredése és végül fájdalma Siegfried halála után. Sajnos, sokkal közelebb éreztem ezt a Gutrunét, mint Brünnhildét, pedig eddig azt szoktam meg, hogy Brünnhilde a hős igazi társa és ő az, akivel együtt érzünk. Jelenleg rám Evelyn Herlitzius játéka és éneklési stílusa is kevésbé hatott. Waltraud Meier sem győzött meg igazán. Lehet, hogy neki is magasan van a mércéje, mert nem jött ki a tapsrendre.

Hagen szerepében Rúni Brattaberget láttuk, aki három éve A hallgatag asszonyban énekelte a főszerepet. Ahogy a korábbi írásomból is kiderül, eléggé szerettem azt a Morosus kapitány alakítást, és kíváncsian vártam, hogy most milyen lesz. Ez a Hágen meglehetősen lassan indított, elmondható, hogy egészen jóindulatúnak mutatkozik az elején, nem érezzük, hogy túl intenzíven akarná a testvéreit meggyőzni. Nyilván tudja, hogy felesleges a nagy erőlködés, mert így is hallgatnak rá. Később fokozatosan belemelegszik és magával is elhiteti, hogy Siegfried az áruló, aki hamis esküt tett. Visszafogott és nyugodt ez a Hágen, nem tűnik befolyásolhatónak, úgy érezzük, hogy saját belső késztetésére ragaszkodik a gyűrűhöz, nem pedig azért, mert apja akarta így.

Az előadás végén megint úgy álltunk fel a helyünkről, hogy jövőre muszáj lesz visszatérni, mert a Wagner napok használ nekünk, az életünk stabil pontja. Várjuk a szereposztás kiegészülését, várjuk, hogy megint június 15 legyen.

 

 

 

Címkék: Opera A Rajna kincse Kálmán Péter Az istenek alkonya Bretz Gábor Fodor Gabriella Müpa Nyári Zoltán Tomasz Konieczny Schöck Atala Szabóki Tünde Christian Franz Ring Gál Erika Wierdl Eszter Evelyn Herlitzius Gerhard Siegel Pasztircsák Polina Kálnay Zsófia Haja Zsolt Németh Judit Walter Fink Anja Kampe Celeng Mária A walkür Siegfried Oskar Hillebrandt Waltraud Meier Elisabet Strid Johann Reuter Johan Botha Daniel Brenna Oliver Zwarg Rúni Brattaberg

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr538823928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sipi81 · http://www.egalizer.hu 2016.06.21. 16:54:26

Érdekes volt a beszámolód, én viszont valahogy most kevésbé voltam elfogadó, ráadásul egy szembetegség utóhatása és fáradtság is nehezítette az élvezetet.

Gerhard Siegel nekem is tetszett, tavalyelőtt láttam először, tavaly más volt, de ahogy Walter Fink Fafner-Hunding esetén, nála sem tudnék jobb Mimét elképzelni jelenleg. Óriási az alakítása, hangilag is profi. És ez pont elég kontrasztban volt Daniel Brennával, akit néha úgy éreztem, simán leénekel a színpadról. Ráadásul már az első felvonás végén úgy tűnt, Brenna teljesen kifáradt, szerencsére maradt még benne tartalék a másik kettőre is, de hát ennél például szerintem Jay Hunter Morris jobb volt. Karakterben viszont nekem tetszett az alakítása, azzal nem volt bajom.

Tomasz Konieczny viszont meggyőzött, hihetetlen erős hangja van, simán túlénekelte a zenekart is (bár én pont szemben ültem vele), akárcsak Theorin. Jelenléte is erőteljes, meg sem lepődtem volna, ha Siegfried-et nem engedi tovább, ahogy a hegy alatt rámordult a dárdájával, abból nem úgy tűnt, hogy csak úgy lemond arról, amit eltervezett. Apró bosszúság, hogy a második felvonás végén a technikai embereknek sem sikerült eltalálni az utolsó akkordot és már előtte lekapcsolták a fényeket...
Christian Franz nekem Siegfriedként valahogy nem az igazi, bár lehet, hogy ebben kisebbségben vagyok. A táncikálása is fura és nem tudom igazán hősként elképzelni. Pláne ha még Theorint is mellé képzelném. A harmadik felvonásra ő is kifáradt, ahogy Herlitzius is, bár elismerem, hogy tényleg embert próbáló szólamok ezek.
A többi szereplővel nem volt problémám, Pasztircsák Polina valóban elbűvölő Gutrune, nekem nagyon tetszik külsőre is és a játéka is meg tudott győzni.

A zenekar is gyengébbnek tűnt, mint tavaly; darabosabbnak és kevésbé tudták valahogy áthozni most számomra a zene finomságait, bár a fortisszimókban szerencsére most sem fukarkodtak, azt különösen kedvelem, hogy Fischer Ádám az üstdobot is jól szabadjára engedi. Ha választani kellene, még a hátrányok ellenére is a tavalyi ringet választanám, összességében nekem az volt a három általam látott közül a legnagyobb élmény. De a jövő évi ígéretesnek tűnik.

MakkZs 2016.06.21. 17:18:37

Köszi! :-))
Én egyre inkább meg vagyok győződve, hogy a nézői állapot keményen beleszól és például Kálmán Péter nagyságáról azért is meg vagyok győződve, mert iszonyatos hangulati mélyponton néztem a Rajnát és így is átjött.
Én sokakat ismerek, akiknek Christian Franz csak Logeként tetszik. Igazad van, én is azt hiszem, hogy nem Siegfried karakter, de szimpatizálni lehet vele. Daniel B. sokkal inkább az. Egy a bökkenő, hogy olyat nem láttam, hogy egy ideális Siegfried és Brünnhilde találkozzon, bár ezeket az össze nem illő párokat is lehet értelmezni, Brünnhilde látatlanban szerelmes a "hősbe", nem a személyiségébe, Siegfried pedig az élete első nőjével találkozik és az így megnyerő, főleg ha Miméhez viszonyít.
Szerintem sok más esélyünk nincs, várjuk ki, hogy fog az operaházi Walkür és Siegfried működni, aztán meg jön június, az egészen ideálisnak kinéző szereposztással.
Én tényleg annak örültem, amit írtam is: a lányom két éve már nagyon nyavalyog az operaházi rendezéseket látva, folyton a kapcsolatokat hiányolja az énekesek között, és most még állva is elégedett volt.

Sipi81 · http://www.egalizer.hu 2016.06.21. 20:09:47

@MakkZs: Teljes mértékben egyetértek, a nézői állapot nagyon befolyásolja az ítéletet. Egyébként nekem még az volt nagyon bosszantó, hogy pont a Rajna Wagner által gyönyörűen felépített, csöndből induló bevezetőjét szétköhögték egyesek. :-(

Persze, lehet Christian Franzcal szimpatizálni, az is tetszik nekem, hogy hűségesen mindig eljön, tavaly még betegen is elénekelte a Siegfried-et. Egyébként is egy ekkora monumentális produkció esetén, mint a Ring, szinte lehetetlen, hogy minden tökéletesen passzoljon.

Megmondom őszintén, az Operaház annyira nem érdekel, egyszer voltam egy Bolygó Hollandin ott, de az is ajándék jegy volt. Nekem az operahallgatás is tökéletesen megfelel CD-ről, az a néhány opera meg, amire egyelőre kíváncsi vagyok élőben, megvan a müpában vagy a ZAK-on. Az operaház zenekarát pedig a Bolygó hollandin kívül az Erkelben is hallottam és hát nem mondhatnám, hogy tetszett, amit hallottam. (Mondjuk az Erkel- meg Kodály CD-ken egész jók.)

Mondjuk azért is érdekesek ezek, amiket írsz, mert a szereplőkkel és a közöttük fennálló kapcsolatokkal sokat foglalkozik és nekem ezek mindig nagy rácsodálkozások, mert én ilyeneket nem veszek észre, de ezekben általában a nők egyébként is sokkal inkább otthon vannak. :-) Én inkább a technikai, szerkezeti dolgokat figyelem, talán azért is lehet, hogy a hangszeres zene jobban foglalkoztat.