Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Salamon király szorong a többféle álnéven is publikáló Émile Ajar (Romain Gary) 1979-ben kiadott regénye. Kicsit másként nézzük a történetet, ha tudjuk, hogy ebben az évben lett öngyilkos az író volt felesége, és egy évre rá a szerző is véget vetett életének. Ebből a nézőpontból a mű még inkább tündérmeseként tűnik fel, amelyben létezik ugyan depresszió, szorongás, sőt (az előadásból kihagyott) öngyilkossági kísérlet is, de kapunk hozzá egymással valóban törődő embereket, akik ráadásul nemcsak a Jó Barát S.O.S. önkéntes segítő szolgálatot működtetik, de egymásra tényleg odafigyelnek és bónuszként egy igazi rózsaszínű dupla happy endet is. Előfordulhat olyan helyzet, amikor leomlanak a falak két idegen ember között. Ezzel az illúzióval ajándékoz meg minket az előadás.

A háromszáz oldalas regényt most a Könyvhétre ismét kiadta a Park Könyvkiadó és ezt a Rózsavölgyi Szalon – éppen a Könyvhét első napjára időzített – bemutatója csak még inkább kiemelte.

A regény elolvasása és/vagy a nyolcvan perces előadás megnézése után a felvetett kínzó problémákkal (magány, megbocsájtásra való képtelenség, az élet céltalansága, stb) való szembesülés után kicsit jobb állapotba kerülünk. A könyvnek és az előadásnak is közös vonása, hogy a szerző magára erőltetett optimizmussal valóban szeretne minket (magát is) kicsit feltölteni, bizakodóbb állapotra hangolni. Ezen a szándékon persze átlátunk, érezzük, hogy a mű humanitárius célokat szolgál és éppen úgy általános jó szándékból született, nem pedig igazi belső meggyőződésből, így magunkat is oda kell tenni ahhoz, hogy igazán a főszereplőinkkel együtt képesek legyünk valóban reménykedni. Attól tartok, hogy egészen a befogadón múlik, hogy mennyire sikerül hinni abban, hogy a szereplőknek sikerül egymásra találniuk és később boldogan élni, amíg meg nem halnak. „Viccesben még ilyen szomorút nem láttam”, mondhatnánk a főszereplővel.

A csütörtöki előadás után azonnal elolvastam a regényt is, részben abból a célból, hogy még frissen lássam, hogy mely pontokon változtatott Góczán Judit és Dicső Dániel, akik elkészítették ezt a nyolcvan perces adaptációt.

Megállapítható, hogy ez a színpadi változat sértetlenül hagyja a regény eredeti mondanivalóját és figyelembe veszi a Rózsavölgyi Szalon adottságait. Kevesebb szó esik a főszereplő által állandóan beidézett lexikon szócikkekről, illetve a régi sanzonénekesekről is, akiknek a könyv mellékesen mégis csak emléket állít. Be kell látni, hogy róluk egy magyar néző pláne nem tud semmit és csak lassították volna az előadás tempóját. A vezetékes telefon és a lexikonok is már egy özönvíz előtti kultúrát idéznek, igyekeztek a mű és a mi korunk közötti (negyven évesnél is rövidebb) szakadékot tompítani. A bemutatott négy szereplőt körülvevő közeg azért lényeges lenne, a többi segítőkész ember (a segélyszolgálat munkatársai), ugyanígy a tőlük távolabb esők (kötözködő házmester), akik között jóval több az ellenséges, és akik miatt a regény közege jóval kevésbé tűnik romantikusan rózsaszínűnek. A további változtatásokkal is egyet érthetünk, jobban beilleszthető a Szalon közegébe Jean pincérként, mint taxisként (ráadásul lehet, hogy többekben még a nem is olyan régen játszott Nádas Péter-előadást is bevillantaná a taxis jelenet), néhány kulcsepizód lerövidítése, illetve kihagyása pedig szintén szükségszerű. Így elmondható, hogy amikor egy érdeklődő néző, akinek megtetszett az előadás nekiül a regénynek is, utólag fog kapni néhány olyan mozzanatot is, amely a szereplők karakterét tovább színesíti. (Azt hiszem, hogy ezúttal egyébként is ez a jó sorrend, először az előadás, aztán a könyv.)

Dicső Dániel aki a Szalon törzsrendezőjének számít már, a tér közepére helyezte a játékteret (díszlettervező: Enyvvári Péter, jelmezek: Sántha Borcsa), és mind a négy szereplőjének külön saját közeget biztosított. Pontosabban: külön világa van a segélyszervezet fő szponzorának, a 84 éves egykori „nadrágkirály”-milliomosnak, Salamon királynak (Jordán Tamás), volt szerelmének, jelenlegi pártfogoltjának, az ex-dívának és sanzonénekesnőnek (Hernádi Judit) és a könyvesbolti eladólánynak (Sipos Vera) is, akik háromszögben fogják körül a közöttük ingázó Jeant (Mohai Tamás), aki minden jelenet szereplőjeként a történések kommentálója, narrátora is egyben. Elsősorban az utóbbi útkeresését látjuk, de nem kizárólag – mind a négy szereplő sorsa elég erőteljesen kibomlik előttünk, egyikük sem kevésbé lényeges a másiknál.

Talán a legkevesebbet mégis a Sipos Vera által játszott Aline-ról tudunk meg, aki igazi oázis főhősünk számára, mert rajta azt érzi, hogy nem szorul segítségre és "még arra sincs szüksége, hogy rá szüksége legyen valakinek" - ahogy ez szinte mindenkire érvényes (a szerző szerint). Vele kapcsolatban nem indul be Jean „megváltási kényszere”, emiatt válik különlegessé a hozzá fűződő viszonya. Sipos Vera néha a közönség között ül és onnan figyeli az események alakulását, máskor pedig a könyvesboltjában beszélget, pontosabban az azt jelképező két létrából és két polcból összeállított állványzaton, a könyveket pakolgatva. Rejtélyes, szűkszavú és határozott, mindenben az ellenpontja a többi szereplőnek. (Ennél sokkal több nem derül ki róla a könyvben sem, lehet, hogy a szerző eleve valószínűtlennek is érezte ezt a figurát, amelyik olyan könnyen elfogadja, hogy szerelme más nővel is viszonyt folytat, még akkor is, ha belátja, hogy ennek is a kényszeres jótékonyság az oka.)

A színpadi adaptáció készítői nagyon sok kulcsmondatot benne hagytak az előadásban, amely mind a mű központi gondolatára utalnak: a szerzőt és főszereplőjét is az érdekli, hogy akik másokon akarnak segíteni, miért teszik ezt, milyen belső motiváció vezérli őket és milyen eredményessége van annak, ha valaki pusztán általános emberbaráti jóindulatból törődik egy másik emberrel, mit ér az ilyen figyelem, ha nincs mögötte igazi szeretet.(A történetet követve úgy tűnik, hogy ez mégis kialakul, nem lehet valakivel "általánosságban" foglalkozni anélkül, hogy végül ne legyen közünk hozzá.)

A mű felfogható úgy is, mint erre a kérdésre adott hosszadalmas és sokszorosan ugyanazt ismétlő válasznak, amelyet akár tömören is össze lehetne foglalni: aki másokra figyel, másoknak segít, annak saját magának is szüksége van erre a tevékenységre, addig sem foglalkozik a saját élethelyzetével, saját magányával, a szeretet nélküli közeggel, amelyben él, sőt akár erőt is meríthet abból, hogy mások nála is nyomorultabb helyzetben vannak.

Ilyen „megváltás-mániában” szenved Salamon király, aki megteheti, hogy segít másokon, sőt nemcsak pénzét, hanem saját idejét is ennek a célnak szenteli. Jordán Tamás alig mozdul el a neki kijelölt székből, de így is elhisszük neki, hogy valóban ő a nadrágkirály. Elhisszük, még akkor is, ha korábban harminc éven keresztül rengeteg előadásban, filmben már láttuk ugyanilyen természetesen létezni. Nem egyszerű karnyújtásnyira létezni a közönségtől, de éppen az, hogy sok párhuzamosan futó előadása is van a Szalonban (lsd. Széllel szemben, Az utolsó óra, romance.com, Tisztelt Hazudozó!) és ezek mind hosszú szériában, évek óta mennek, jelzi, hogy Jordán Tamás különféle szerepeiben mind eltalálja a közönség ízlését, természetes színészi jelenlétével, kisugárzásával éri el, hogy tartósan kíváncsiak legyünk rá újra meg újra. (Miután a Rózsavölgyi Szalon magánszínház, kénytelen alkalmazkodnia a közönség elvárásaihoz és vettek már le jó előadásokat pusztán azért, mert nem volt rá igény. Jordán Tamásra van.)

Jordán Tamás Salamonja talpig úriember, a régi vágásúak közül való. Látjuk rajta a magánytól és az öregedéstől való szorongást és az önzetlen segítőkészséget is. Kedves, szeretnivaló ember, akivel mi is szívesen megismerkednénk, ha mellénk kerülne a Rózsavölgyiben. Alakításával még ezt a lehetőséget is képes elhitetni.

Az előadásban rajta kívül még egy „húzónév” szerepel. Hernádi Judit – ha nem tévedek, éppen ezen az estén debütált a Szalonban. Szabadúszó, így látható a Játékszínben és országszerte az Orlai Produkció több előadásában is, de rendszerint nagyszínpadon lép fel és feltételezem, hogy ez a szalon közeg most még számára is szokatlan, hiszen a nézők legközelebbike ténylegesen egy méteren belül ül tőle.

Hernádi Judit idén mintha különösen szerencsés helyzetben lenne, a szokásosnál többször kapott olyan feladatot, amelyik mintha rá lenne kitalálva. (Az önálló estjén kívül ott van a Mindent Éváról is, az is igazán neki való előadás.) Jelenleg egy elfeledett és kiöregedett dívát játszhat, aki sehogy sem tudja megemészteni, hogy nőként és sanzonettként is leírták, nem emlékeznek rá és visszavonhatatlanul megöregedett. Ez a szerep is kiválóan alkalmas számára, hogy feldolgozza az idő múlásával óhatatlanul felmerülő kérdéseket, bár a szereplővel való párhuzam több okból sem teljes: már csak azért sem, mert a színésznő karrierje elejétől kezdve folyamatosan reflektorfényben állt, sosem szakadt meg pályája, és ahogy az énekelt sanzonrészletből megállapíthatjuk, „a hangja nem változott”, ugyanaz maradt és még szívesen vettük volna, ha énekel, bár az előadás feszes dramaturgiája valóban nem tette lehetővé, hogy csak úgy még több számot beiktassanak öncélúan. (Ennek dacára nem csodálkoznék, ha többekben hiányérzet maradt volna és szerették volna még énekelni hallani. Nekik viszont ott van a Hernádi. Pont., az önálló est, még az is évekig műsoron lesz.)

Bár egyes gesztusaiból arra következtethetnénk, hogy még nem kalibrálta át magát a színész a stúdiószínpadinál is intimebb közegre, ezeket a megoldásait nyugodtan vehetjük a szerepértelmezés részének is, hiszen egy, a színpadtól évtizedek óta elszakadt, de a szakításba belenyugodni képtelen ex-dívát játszik.

A Rózsavölgyi Szalon műsorpolitikájában nemcsak az az izgalmas, hogy sokszor bevállalnak kifejezetten kockázatos darabokat, de az is kifejezetten megnyerő, hogy a bejáratott nagy nevek mellett (akiknek a mai színházi viszonyok mellett ugyanúgy kell a testre szabott feladat és a megmutatkozási lehetőség) hajlamosak behozni és előtérbe állítani olyan fiatalokat, akiket a média semmilyen szinten nem kapott fel. (Egy korábbi előadásban itt vettem észre Domokos Zsoltot például, akit azóta a K2 produkcióiban rendszeresen figyelek, de további példákat is lehetne sorolni.) Jelen esetben az igazi főszerep mégis Mohai Tamásé, aki a veszélyeztetett fajok iránti aggodalmától fűtött Jean szerepében megpróbál mindenkinek kedvezni és segíteni, és ha nem akarta volna az író mindenáron a happy endet, akkor erre minden bizonnyal rá is fázna. Felmerülhet némi vita, hogy melyik szereplő a legvalószínűtlenebb a négyből, bár az egyszerűség kedvéért mondhatnánk azt is, hogy mindegyik az, mégis talán éppen ez a Jean a legálomszerűbb, egy igazi szőke herceg, aki valóban óriási energiákkal törekszik arra, hogy a körülötte lévő – eleinte idegen - embereket boldoggá tegye.

Mohai Tamás vonzó és szimpatikus fiatalember, aki kellő módon alájátszik partnereinek, optimális választás a feladatra. Egyet tudunk érteni Cora mondataival: hiánycikk, épp ilyen férfitípusra van szükség. Ehhez a szerephez valóban nagyon szerencsés, hogy nem egy általános ismert, szinte celeb színészt kértek fel, Jordán Tamás és Hernádi Judit markáns egyénisége fokozottabban kiemelődhet általa is, ő alázatosan rájuk irányítja a reflektorfényt.

Mohai Tamás kirobbanó energiáival és üde naivitásával valóban beilleszti ezt az előadást a Rózsavölgyi „romantikus tündérmese mai közegben” tematikájú előadásai közé. Amíg a néző a való életben azt tapasztalja, hogy ismerősei a legkisebb mértékben sem érnek rá három percnél hosszabb beszélgetésre, mindenki dolgozik és jó esetben a szűk családjával tud érdemben foglalkozni, baráti kapcsolatok ápolására (pláne létesítésére) nincs lehetőség, jó beülnie a kellemes szalon környezetbe, itt előadás előtt és után (szünet nincs most!) a helyzetből adódóan mégis csak elbeszélgethet azokkal, akikkel érkezett (néha én szoktam olyanokkal is, akik mellé sodor a véletlen, ez is megeshet ezen a helyen), és ezen kívül átélhet egy olyan történetet is, amelyben egy igazi Mikulás-típusú ember (sőt kettő is) próbálja a világ igazságtalanságait helyretolni, kárpótolni embertársait a magányukért, öregségükért, életük korábbi kudarcaiért. Már önmagában az, hogy a mű feltételezi ilyen önzetlenül segítőkész és másokra valóban figyelni kész emberek létét, megéri a ráfordítást. (Mellékszál: tényleg vannak ilyen típusú emberek, egyet én is ismerek, aki megteheti és meg is teszi, hogy sokaknak segítsen.)

Igen,  van a dolgoknak jó oldala is, akármi történik velünk, meg lehet találni benne azt, aminek örülhetünk – ez az, amit nemcsak a könyv fülszövegén kiemelt idézet sugall (némi szkepticizmussal azért), de az előadás is (valamivel erőteljesebben).

Kellenek ezek a tündérmesék, jól érezzük magunkat tőlük, így a tartós közönségsiker a Salamon király esetén is borítékolható, a darab mondanivalóján kívül a színészeknek köszönhetően is. Idén még van jó néhány előadás, a következő június 17-én, de június végén és július elején is. Az utolsó két időpontra (július 5-6) mintha még lennének jegyek is.

ps. Ugyanakkor van egy igazi baj: a Szalonban van ingyenes wifi, és persze van térerő és ahogy vége az előadásnak, túl nagy a csábítás, megnézi valaki az üzeneteit és esetleg oda a nyolcvan perc alatt megszerzett derű és nyugalom. Én így jártam az előadás után közvetlenül, csak javasolni tudom, hogy a szalonkultúrához nem tartozó elektronikai eszközöket itt tényleg felejtsük el, nagyon ráér visszakapcsolódni a való világba később is.

Címkék: Sipos Vera Hernádi Judit Rózsavölgyi Szalon Jordán Tamás Góczán Judit Mohai Tamás Dicső Dániel Sántha Borcsa Enyvvári Péter

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr38800356

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.