Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Őrült gyorsan megy az idő, egy hete még javában tombolt az Operaház Shakespeare-fesztiválja, végül tizenöt napon belül tíz ide kapcsolódó előadást tudtam megnézni (és öt másfélét). Soknak éreztem (ráadásul éppen Shakespeare-nél járunk az egyik osztályban, tehát nekik is az angol szerző darabjairól beszéltem, sőt beszélek még mindig), de mit tehet az ember, azt és akkor kell megnézni, amire lehetőséget ad a műsor.

A Szentivánéji ugyan a szerző egyik legismertebb vígjátéka, de én annyira nem szoktam hiányolni. Idén viszont láttam egy jól sikerült előadást belőle az Ódry Színpadon, sőt mivel egy hónapja az Operaház éjszakai vetélkedőjén éppen a Szentivánéji csoportba kerültem, ez az élmény egészen áthangolta a műhöz való viszonyomat.

Ez az előadás ráadásul az általam „megfigyelt” zeneakadémisták vizsgája volt, továbbá Szabó Máté rendezte, akinek egy héttel korábban láthattam egy különösen jól sikerült miskolci rendezését a Szkénében (Boldogtalanok), egyértelmű volt, hogy kihagyhatatlan, bár az előző két nap alatt megnézett négy program miatt nem vágytam annyira színházba. Éppen a jóllakottsággal kevert végkimerültség állapota miatt azt is tudtam, hogyha netán ezt az ennedik Shakespeare előadást elkezdtem volna unni menet közben, egészen biztos, hogy lelépek. De nagyon nem így történt. Kifejezetten szerettem ezt az előadást, úgy ahogy volt és a bejegyzés csúszása semmi másnak nem tulajdonítható, mint az év végi dolgozat-hullámnak, amely néhány napra teljesen maga alá temetett.

Benjamin Britten Szentivánéji álom című operáját korábban egyetlen egyszer láttam mindössze, mégpedig Zsótér Sándor szegedi rendezésének pécsi vendégjátékán 2001-ben, amelyet rendszerint a „biciklis szentivánéjiként” szoktak azóta is emlegetni. Ez nagyszerű volt, és valami miatt azt reméltem, hogy esetleg – ahogy más szegedi rendezésekkel is megtörtént – majd az Operaház megvásárolja és műsoron tartja. Ez nem történt meg, ugyanakkor közben lett egy Britten- Lukrécia-sorozat is (tavaly), és így ennek köszönhetően a szerzőhöz valamivel közelebb kerültem. (A POSZT-ra azóta se jutottam vissza.)

Legyen szó most már csak az előadásról:

Az előadásnak alapeleme Khell Csörsz rendkívül ötletes díszlete, egy mozgatható falak által határolt doboz, amelynek minden oldalát műfű takarja. A rendező ennek segítségével könnyedén el tud választani helyszíneket, szereplőket egymástól, a nagy zöldfelület érzékelteti azt is, hogy erdőben vagyunk (de valami nagyon nem stimmel ezzel az erdővel, mintha valaki mindent manipulálna). Füzér Anni jelmezei hatékonyan érzékeltetik a különbséget a hétköznapi ruhába öltöztetett szerelmesek, a köztisztasági dolgozók narancssárgájába bújtatott mesteremberek és a saját gyermekkori arcképüket a pólójukon viselő tündérek szférái között. A rengeteg váltás így zavarmentesen bonyolódik, a díszlet perdül-fordul és máris átkerültünk egy másik világba és a szereplők ruhájára nézve biztosan nem keverjük őket össze.

Most is, mint minden Szentivánéjiben kivétel nélkül, a mesteremberek jeleneteit szeretem a legjobban, mint feltételezésem szerint a legtöbb mezei néző. Hálás rendezői feladat, valószínűleg maguk a szereplők is lelkesen hajlanak az improvizálásra a próbákon és ezeket az ötleteket véglegesíteni is lehet. Gaál Csaba Tompor, takács szerepében a legkiemeltebb feladatot kapja, ő lesz Titánia szerelmese is. A rendező Nádasdy Ádám műfordítását használja a feliratokra és a színlapon is az ő magyarításában szerepelnek a nevek és kétségtelen, hogy a „Bottom” névhez mindenképp jobban passzol a Tompor fordítás, mint a Zuboly. (Az előadást angolul éneklik, a prózai szövegek viszont magyarul hangzanak el)

Gaál Csaba minden szerepet magához ragadni vágyó amatőr színésze, akiből a varázslat hatására meglehetősen ordenáré és gusztustalan külsejű tahó lesz (de nem szamár, a "bottom - ass" szójátékból következhetne persze), dominálja a csoportot és óriási lendülettel hajtja előre a jeleneteket. Ahogy Tompor a magáét, ő is imádja ezt a főszerepet és mi is élvezettel nézzük felszabadult játékát. Hasonlóképpen centrális helyzetű az előadásban, mint két éve Almási-Tóth András Varázsfuvolájában Papagénóként. (Aki ez utóbbit nem látta, bármikor megnézheti, fent van a Zeneakadémia honlapján.)

Nagyon jó partnerei vannak és a rendező néhány jól elhelyezett poénja is ül. Tetőfi, ács – Tóth Pál Mátyás – a produkció rendezője Brook Üres tér című könyvét olvassa, miközben ezt a dilettánsnak is alig nevezhető jelenetsort összetákolja. Kristofori Ferenc, aki Gaál Csaba szerelmese, Thisbe szerepében ellenállhatatlan, tiszta szívből tudunk nevetni rajta. Egészen beleéli magát ez a „fújtatójavító” a női szerepbe, bár amikor megkapta, nagyon nem örült a nagy lehetőségnek. Kórász, a szabó szerepében kisebb tér jut Cser Ágostonnak (aki a betét-darabban a Hold lesz és teleaggatják izzókkal), mintha szkeptikusan szemlélné a dolgok alakulását és minden próba alatt szendvicset eszik. Ő még elsőéves, de már egyszer majdnem láttam egy Máté passióban, amire ki volt írva, de aztán lecserélték. Farkas András Lavór, bádogosként a fal szerepét kapja. Ő a legfélénkebb mesterember, aki alig várja, hogy túl legyen a jelenetén. Pataki Bence asztalos, akié az oroszlán sztárszerepe. Helyenként elementáris hatást kelt, amint áll a színpadon egy sörös dobozzal, prémes kabátban és merev részegen, de közben mégis aggódik, nehogy a hölgyek megijedjenek tőle. (A színlapról nem világos, hogy kik azok, akik vendégek és kik azok, akiknek ez vizsga, de Pataki Bence biztosan az előbbiek közé tartozik, végzett operaénekes. Másnap a Figaróban is fellépett.)

Az említett mesteremberek egyénileg és csapatban is hatnak, nincsenek összemosva, érezhetően mindegyikük másként érzi magát a próbafolyamat során, ezt a rendezés szépen kibontja.

Nincsenek összemosva a szerelmesek sem, nem pusztán a magasságuk tér el, de egészen más karakterű Havár-Ferenczy Anna Vivien és Zuzana Kohoutová. (Az ő szerepüket a pénteki bemutatón más énekelte, és éppen ezért kicsit fájó szívvel gondoltam arra, hogy miért kellett ennek a bemutatónak egybeesni a Sly premierjével, érdemes lett volna mindkét előadást legalább még egyszer látni. Túl tömörre lett szervezve a fesztivál.) A darabban nem egyszer tapasztaltam, hogy a négy szerelmes egyaránt jellegtelen és szinte gondolhatnánk arra is, hogy teljesen mindegy, ki kinek a párja lesz. Ebben az előadásban ez nem így van, valódinak érezzük mindkét lány fájdalmát, amikor éppen átérzik, hogy szerelmük nem talál viszonzásra. Helena esetén különösen tragikus a helyzet, ő ugyanis már a vágyott szerelmes közeledésével sem tud mit kezdeni, annyira bevésődött az elutasítás, hogy nem képes a feloldódásra sem.

A fiúk karaktere is egészen eltérő, nem mondható, ha valaki ránéz Zuo You-ra és Erdős Attilára, hogy egészen mindegy, hogy melyikkel tervezne egy életet leélni. Mindketten elhitetik velünk a megváltozásukat is, a rivalizálásuk is él.

A varázslat hatására mi is átéljük, hogy milyen könnyen átbillen a „szeretlek” „nem szeretlek”-be, érezhetően Shakespeare keserű tapasztalatai is benne vannak ebben a játékban. Nyilván az a szerencsés, ha valaki ezt természetes folyamatnak képes felfogni, de valóban tekinthető varázslatnak is, hiszen nem mindig megmagyarázható a változás oka. Mindenki ki van szolgáltatva, nincs mit tenni, Puck beavatkozik és oda-vissza rángat mindenkit. A darabból kiderül, hogy Shakespeare szerint természetfeletti erő közbelépése nélkül nem jöhet létre harmonikus állapot az emberek (de a tündérek között sem) semmiképp. Ennek annyira nem lehet örülni, bár a felszínen vígjáték ez a mű és valószínűleg a legtöbb néző Shakespeare színházából feldobva távozott, miután jót szórakozott. Britten zenéjével a mű keserűbb színei is sokkal érzékelhetőbbé váltak.

Jó párost alkot Li Meili és Horti Lilla a tündérkirály és neje szerepében, ugyanakkor egy hét után is érzem, hogy Szolnoki Apollóniára fogok továbbra is visszaemlékezni ebben a szerepben, akit leginkább megjegyeztem a Zsótér-rendezésből, aki karakteresebb volt. A jelmeztervező nagyszerű megoldása, hogy zöld kabátokban folytatódik a díszlet, mintha az is lenne a cél, hogy ezek a természetfeletti lények minél jobban beolvadjanak a háttérbe. A királyi pár egy gyermeken vitatkozik, kinek a kíséretéhez is tartozzon. Ennek a perpatvarnak a banális mivoltát húzza alá, hogy a gyermek egy óriás-tojásként jelenik meg, amelyre – plusz poénként – rá van festve még a Magyarországon elvárt vonalkód is.

A tündéreket sem Shakespeare, sem Britten és így Szabó Máté sem tudja különösebben egyéníteni, a neveik térnek el mindössze és az énekesek kicsit tudják őket saját egyéniségükkel színezni, de ennél többet nem tehetnek. Imai Ayane, Békefi Edina, Yoshida Makiko, Utasi Melani, Dani Zsuzsanna, Sipos Katalin helyesek, jól áll nekik a két szarvacskaszerű copf és kellően egységes csapatot alkotnak.

Az említettekhez képest jóval kisebb jelentőségű szerepe van a az athéni hercegnek és párjának, Szűcs Attilának és Fürjes Annának, hiszen a cselekmény rendszerint a tündérek, a szerelmesek és a mesteremberek közegét variálja.

Nem hagyható említés nélkül Puck, aki a szerzőnek köszönhetően prózai szereplő, de egyszer azért ő is dalra fakad. Paizs Miklóst sokszor nem láthattam, de azt tudom, hogy a Don Giovannit ujjbáb operaként egyedül játssza ÉS énekli, és én minden hónapban a kitűzött egy előadás megtekintését megfontolom, de valami ütközés miatt mindig halasztom. Hátha most már sokáig nem kell. Erre a Don Giovannira mondják, hogy olyan, hogy aki nem látta, az is emlékszik rá. Ahogy néztem Paizs Miklós kicsit lestrapált, az életből már kiábrándult, semmin meg nem lepődő és a szerelmesek problémáit nagyon felülről-kívülről néző Puckját, akin a mindent tudás is érződik, érteni véltem ezt a mondatot. Szabó Máté részéről – amennyiben ő kérhette fel a színészt a feladatra – ez nagyon markáns döntés, többek között ez is az oka, hogy az énekesek színészi jelenléte kevésbé lesz nyomatékos, Paizs Miklós mellett mindenki más tejfeles szájú suhancnak tűnik, aki még csak épp most kóstol bele az életbe.

Ez a Szentivánéji álom feltétlenül újranézős előadás lett volna, amelyikre ráadásul – ha ez szóba jöhetett volna egyáltalán – előre hónapokon át kellett volna rendszeresen hallgatni a zenét, akkor még jobban élvezni tudtam volna magát az előadást, amelyről így felületes első nézésre is látható, hogy a darab szellemében született. De majd most utólag foglalkozom még vele, sőt mostantól csak igazán - a telefonomra már letöltöttem a zenét. Januárban jártam így a szintén a Szentivánéji álom által inspirált Tündérkirálynővel, felkészületlenül mentem egy koncertre, de a június közepén induló sorozatra viszont egészen fel vagyok vértezve. Akár így, akár úgy nézzük a dolgokat, még mindig nincs veszve semmi.

Címkék: Opera Szabó Máté Szűcs Attila Zeneakadémia Szentivánéji álom Farkas András Pataki Bence Gaál Csaba Imai Ayane Yoshida Makiko Erdős Attila Horti Lilla Paizs Miklós Kristofori Ferenc Füzér Anni Khell Csörsz Sipos Katalin Li Meili Fürjes Anna Zuo You Havár-Ferenczy Anna Vivien Zuzana Kohutová Tóth Pál Mátyás Cser Ágoston Békefi Edina Utasi Melani Dani Zsuzsanna

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr768787614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.