Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Utolsó állomásához érkezett a Kamrában az Operabeavató sorozat, amelynek végigkövetése az idei évadom egyik nagy projektje volt. Ez volt a nyolcadik próba, amelyből az első kivételével mindre mehettem és mindről írtam is. A másik, a Gördülő Figaro idén hétszer ment, és most az este első részében elhangzó mellékesen odavetett Dinyés Dániel-mondat által ismét felidéződött.

A mai alkalom is az összes többihez hasonló koreográfia szerint alakult, az első részben a zene magyarázatát, elemzését hallgattuk, némi kitérővel más Mozart művekre, de szó volt érintőlegesen Beethovenről, Wagnerről és Lisztről is, majd a jóval rövidebb második részre maradt a finálé színre állítása Göttinger Pál rendező által.

Szembesültünk azzal is, hogy a június 17-től műsorra kerülő előadás rendesen meg lesz húzva, mindössze két órányi zenei anyag marad az eredetileg 3,5 órás operából. (Ebben a pillanatban már csak egy eladandó jegy vár gazdára, a hat előadás telt házas, jóval többen meg tudják majd nézni, mint ahányan részt vehettek ezeken az operamagyarázó szeánszokon.)

Az első félidőre visszatérve, Mozart fináléiról volt szó, köztük az elsőről, a Figaro házasságának utolsó 25 percéről, amelynek nagy újdonsága volt, hogy már nem tartalmazott recitatívókat. A Figaro számomra tíz éve rendkívüli fontossággal bíró opera, ezért is írtam eddig harminc bejegyzést a témában. Nem egyszer fejtegettem a végső katartikus befejezés esélyességét, tíz éve foglalkoztat, hogy mennyi valószínűsége van egy valódi újrakezdésnek a megismert szereplőket figyelembe véve. Éppen ezért, amikor egy laza kanyarral a zenei elemzés közepette Dinyés Dániel megjegyezte, hogy a lányok megbánása nem őszinte, és ezt az is jelzi, hogy a zene G-dúrban szól, ahogy pl. a Figaro végén is G-dúrban kér bocsánatot a Gróf, ez számomra olyan megvilágosító mondat volt, mint amilyenek csak Agatha Christie regényeiben fordulnak elő, amikor a detektív megkapja az utolsó adatot a rejtély megoldásához, de ő az egyetlen aki az adott közlés rendkívüliségét az adott helyzetben érzékeli. Rajtam kívül lehet, hogy a további 99 nézőre egyáltalán nem hatott különösképpen ez a megállapítás, ráadásul már rég tudnunk kellene amúgy is, hogy az őszinte szerelem az Á-dúrban szól és kész. (Nyilván érzékeli a határait, mert arra nem vállalkozott, hogy megtanítsa a jelenlévőket, hogy miről ismernénk fel ezeket a hangnemeket...lenne egy ilyen népnevelő vállalkozásnak is szépsége.)

Ezek után persze a maradék tíz percnyi zenei anyagot is végigvesézte, bemutatta a fő motívumokat és díszítő elemeket, megláttuk, hogy mi az, ami a szerző (és a klasszicista stílus) egyensúlyra törekvő szándéka miatt került bele a darabba, de nekem ez az előző mondat már önmagában is megérte, hogy ma este elmentem a Kamrába. Persze utólag érdekes ezen elgondolkodni, hogy a statisztikákat nézve is annyi ember olvasta ezeket a „boldog vég” esélyességét latolgató bejegyzéseimet, nem is beszélve arról, hogy hányszor említettem ezt meg mindenféle helyzetben, énekeseknek is, és soha senki nem vetette közbe, hogy Mozart a zenével, a hangnemmel nem ellenpontozza a szereplők személyiségét, hanem éppen finoman aláhúzza, megerősíti. Milyen kár, hogy a való életben nem ilyen egyszerűek a dolgok, az, hogy ki hogyan viszonyul hozzánk nem állapítható meg ilyen könnyedén. (Feltételezem, hogy egy zeneértőnek nem ördöngösség felismerni a hangnemeket.)

Ennek a Dinyés Dániel-féle zenei bevezetésnek megvan az a hatása, hogy ugyan stand up comedynek is felfogható, nagyszerűen szórakozunk tűzijátékszerű poénjain, ugyanakkor át is érezzük mezei nézői mivoltunkat – mondom a szintén képzetlen nézőtársakról hasonlóképpen feltételezve, hogy nekik is eszükbe jutott, hogy mennyivel közelebb juthatnánk a zenéhez, ha lenne rendes elméleti tudásunk is. Minél többet hallgatom az előadót, annál vacakabbul érzem magam, hogy ez ügyben év eleje óta nem tettem semmit, csak menetrend szerint havonta egyszer felismerem a hiányt.

Akinek más jellegű hiányai vannak és nem ismerte ezt a darabot eddig és nem gondolkodott el még soha a részletein, annak szintén okozhatott meglepetést a történet néhány részlete. Dinyés Dániel kiemeli, hogy talán ez az operája áll a legközelebb Mozart valódi élményeihez, nem véletlen, hogy Don Alfonsóval kimondatja, hogy „mindenen nevetni kell”, úgy lehet az életet elviselni, így talán ez a legszomorúbb operája is. Szereplői nem kétdimenziósak, hanem a való életből származnak, „nem hősök, hanem hétköznapi emberek.”

Szinte ugyanezt a mondatot hallottam idén hétszer Hábetler Andrástól a Figaro 2.0 bevezetőjében, aki szerint a Figaro éppen ezért a szerző legjobb operája. A két előadás között – érzem – lesz több közös pont is, például egyik sem teljes zenekarral szól, mindkettő húzva lesz és zenés színházként fog hatni. (Jelen esetben a kórusok nem egészen maradtak ki, a fináléban az esküvőn a zongoránál ülő Dinyés Dániel és a rendező Göttinger Pál két személyben fogják a népet képviselni és beénekelnek néhány sort majd.)

A mai próba nagy újdonsága, hogy Don Alfonso szerepében a hat előadáson is fellépő Kálid Artúr debütált. Az előző próbarészletben én még hallhattam Kulka Jánost, de az ismétléskor már Mészáros Máté pótolta átmenetileg, a maradék időre most már viszont Kálid Artúré lett a szerep.

A színész ugyan feltehetőleg izgult – ezt előre be is jelentették, így akár ezt már ki is mutathatta ezek után -, de igazán hamar belezökkent a számára egészen új helyzetbe. Nem lehet egyszerű megszokni azt, amikor csak néhány másodpercre kell beénekelni egy részletet, és akármikor félbeszakítják a sor közepén is az éneklést.

Ami nagyszerű és tanulságos még ebben az Operabeavató programban – azon kívül, hogy ráébredhetünk a saját képzetlenségünkre, vagy ha nem arra, akkor arra, hogy nem rakjuk össze az ismereteinket, esetleg túl sematikusan képzelünk el egy színházi helyzetet - : láthatunk próba helyzetben színészeket gyorsan reagálni, akik képesek egy helyzetet akár kétféleképpen is megcsinálni. Ezek a legjobb pillanatok.

Többféle példa is hozható rá a maiból: nagyon szerettem nézni az esküvői jelenet első pillanatait, ahogy a négy szegény szerelmes áll egymás mellett és feszeng, miközben bögréket-csészéket szorongatnak. Egyikük, Kolonits Klára a bögréjét szájához is emeli többször, mintegy védekezésképpen. Néhány gesztusával ténylegesen fel tud bennünk idézni egy 16 éves lányt, olyan izgatott, majd később annyira zavart. És annyira szépen énekel, hogy nem csodálkozunk, hogy Ferrando nem tehet mást, odalép hozzá...(Ezek után nem tudom, hogy fogja magát kivenni a visszarendeződés, nehéz elképzelni, hogy lehetséges egyáltalán.)

Nagyon jó helyzet, amikor kétszer is láthattuk Kálid Artúr és a két lány hármasát. Először spontán módon reagált, de amikor a rendező elmondta, hogy milyennek képzeli és miért, egy szemvillanásnyi idő alatt átállt és azonnal egy gyökeresen más figura állt előttünk Don Alfonsóként. Egy hónapja foglalkozik a szereppel, kevés próbája lehetett, de nyilván néhány megbeszélés után ki fog alakulni ez a karakter is. Helyenként – ahogy pl. a csészékkel szerencsétlenkedő Guglielmo (Cseh Antal) helyzetét feloldotta -, látszott, hogy nagyon sok improvizációs tapasztalata van.

Despina jegyzőt játszik a fináléban. Az első finálé átöltözési jelenetére még visszaemlékezve egészen biztos voltam abban, hogy Pálmai Anna megint valami feltűnő dolgot fog hozni, még véletlenül sem lesz jegyzőnek öltözve. Kár, hogy nem fogadtam valakivel, mert ez a tippem bejött. A járókeretre végképp nem gondoltam volna…

Varga Donát most is nagy lendülettel adta a szerelmest, úgy közelítette meg Fiordiligit, ahogy egy operaházi tenortól el is várhatjuk, míg Cseh Antal a magában dühöngő, hiúságában is sértett fickót hozta. Ma talán a legkevesebb hangsúly  Szolnoki Apollónia Dorabellájára esett, de játékából már valószínűsíthetjük így is, hogy ő lesz az, aki leghamarabb fel fog épülni a sokkhatás következményeiből.

Kíváncsian várom az előadást, azt hiszem, hogy még messze nem fejtettek meg nekünk minden titkot a próbák során, lesznek meglepetések. Még van két hét a bemutatóig, amely szinte túl kevésnek is tűnik. Még csak most volt a sorozat kezdete és már el is érkeztünk a lezáráshoz. Lehet, hogy ez is túl gyorsan zajlott le, ahogy ennek a bemutatott őrült napnak a történései is?

Egy biztos, ez a sorozat az évadom kiemelt eseménye volt, amióta nézem sok mindent másként gondolok már, csak remélem, hogy Dinyés Dániel és társai jövőre is kitalálnak valami nagyszabásút, miközben a kész előadást repertoáron fogják tudni tartani még egy ideig.

Címkék: Opera Göttinger Pál Pálmai Anna Kálid Artúr Kamra Cseh Antal Kolonits Klára Dinyés Dániel Szolnoki Apollónia Cosí fan tutte Operabeavató Varga Donát

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr388782904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.