Bizony, ez már az idei hatodik előadása Hábetler András invenciózus, mai környezetbe helyezett, Köteles Géza által áthangszerelt Figaro-rendezésének. Örömmel állapíthatom meg, hogy az előadás városmajori bejegyzéseimben vágyott „repertoárra kerülése” visszavonhatatlanul megtörtént, megállíthatatlanul gördül előre a Figaro 2.0. Lesz jövőre is néhány vidéki városban, amelyek idén kimaradtak, később pedig remélhetőleg Operakalanddá válik. Nekem ez a nyolcadik alkalom volt, de nem érzem, hogy az előadás vesztett volna vonzerejéből, nagyjából ugyanolyan izgatottan ültem be Miskolcon, mint amikor annak idején a premier másnapján dupláztam.
A jövő hétfőn, május 30-án hatkor Székesfehérváron ismét műsoron lesz, most lehet idén legutoljára megnézni. Már el van adva teljesen, hiszen ez az egyetlen olyan helyszín, ahonnan ha valaki strapálja magát, akár éjszakai vonattal is visszajöhet Pestre.
A hétfői miskolci előadás kapcsán ezúttal – szokás szerint – a városhoz kötődő személyes (átugorható) fejezet után szó lesz a közönségről, majd néhány szereplőről és egy különleges helyzetről.
Szükségképpen aránytalan lesz a bejegyzés, ezért már előre is elnézést kérek - a korábbiak (lsd: Figaro 2.0) kiegészítésének készült, feltételezi vagy azok, vagy az előadás ismeretét.
- Miskolc, Miskolc…
A jól bevált forgatókönyv szerint Miskolcon, a szülővárosomban is a városi könyvtárban töltöttem az előadásig hátralévő idő egy részét. Mivel ide 1978-ba iratkoztam be, és itt töltöttem a következő tíz év délutánjai közül sokat, még mindig maradt egy személyes ismerősöm a könyvtárosok között és hozzá tértem be beszélgetni. Hallottak az előadásról itt is, már csak azért is, mert a rendező, Hábetler András már tartott operabeavató programot a zenei részlegben, és a következővel (Operamesék címmel) éppen a héten, csütörtökön (máj. 26.) fog visszatérni, amelyre ha most valaki frissen olvassa és arra jár, el is vetődhet. Ingyenes és nyilvános a rendezvény.
Ezek után az Avasra mentem fel és innen közelítettem meg a színházat, új építésű övezetet találva az egykori szőlőhegyen, másfelől még a kilátó környékén módom volt a nyárias időben embermagasságú fűben gázolni teljesen egyedül, úgy érezhettem magam a város közepén, mintha a Bükkben lennék, majd az egészen lerobbant pincesoron sokadszor is elgondolkodni azon, hogy ezek az épületek miért ilyen elhagyatottak és miért nem lát bennük senki fantáziát, itt a város szívében, tíz percre a színháztól. A helyzet és a hangulat kicsit olyan volt, mint amikor az apámmal sétáltunk, aki már a hetvenes években kesergett a lakótelepek kialakításán és a város jellegének megváltoztatásán.
Miskolcra az utóbbi három évadban kizárólag előadások miatt és mindig ennyire rövid időre jöhettem csak, de mindig időutazásnak érzem, ezt az egy-egy órát jóval intenzívebben élem át, a múlt és a jelen egészen irreális módon olvad össze. De ezt nem részletezem, bár mindig átélem – Krúdy tudta ezt a hangulatot igazán leírni, aki képes volt az éppen formálódó jelent is már a nosztalgia fátylán át szemlélni. A délutáni sétám alatt szinte egészen különlegesen boldogító élménynek tűnt, hogy életem első színházépületében nézhettem meg a Figaro 2.0-át, ahol az utóbbi időben alig voltam, mindössze a Don Giovanni és Illatszertár az, amit fel tudtam idézni a közelmúltból.
Az időutazás elemet felerősítette, hogy egy 32 éve nem látott osztálytársnőmmel találkoztam az előadáson, aki aztán a negyedik felvonásban fel is jött velem táncolni a színpadra – egyedüli miskolci lakosként.
Summa summárum, az előadás nélkül is már egy óriási bónusz volt Miskolcra jönni, már emiatt megtérült az, hogy még maradt mára is az előadáshoz törvényszerűen kapcsolódó „másnaposságból”.
2. Közönség
Ezen az előadáson csak nagyjából volt tele a ház és akik jöttek, főleg idősebbek. A rendező előadás eleji felméréséből kiderült, hogy járnak operába, de a Figarót sokan nem látták még korábban. Mindössze egy ember jelentkezett csak, aki egyáltalán nem látott korábban operát. Az előadás beavató céllal készült, de itt nem szerveztek diákcsoportokat, azt egyedül a győri színházban tapasztaltuk.
A közönség kicsit lanyhább volt, mint a szolnoki, amely nálam eddig a legjobban reagáló közönség díját vinné el. (Hábetler András operabeavatóin szokta elmondani, hogy verseny van a közönségek között. Nincs verseny persze, de minthogy a közönség fontos összetevője az előadásnak, maradjon erre is valami utalás.) A miskolci (16 perces) castingon nem volt konkurenciája a nézőtérre beültetett szereplőknek, korábban mindig színesítette a képet, hogy egy-egy néző is felment a színpadra. Sajnos többen elmentek szünetben, jó lenne tudni, hogy miért. Viszont voltak néhányan, akik az előadást már több helyszínen is látták és eljöttek ide is, annak ellenére, hogy a jövő héten Pesthez sokkal közelebbi helyszínen is megnézhetik majd. Biztos meg is nézik. Közülük ketten szintén felmentek a színpadra táncolni a rendező kérésére. Kocsár Balázs, az Operaház újdonsült főzeneigazgatója szintén nem használta ki, hogy a jövő héten elég lett volna csak Székesfehérvárig autózni. Szinte minden nap látom, ha nem vezényel, akkor nézi a munkatársait.
3.Szereplők
A rendező bevezetéséből kiderült, hogy Keszei Bori betegen, két injekció által megtámogatva vállalta a fellépést, mivel a szereposztás nincs lekettőzve. (Szolnokon Hábetler András beugrott a Gróf szerepébe, de Susannának mégsem alakulhatott át.) Amikor ezt meghallottam, akkor csak az jutott eszembe, hogy az a meglepő, hogy nem az összes művész robbant le, akik az elmúlt napokban maximális fordulatszámon dolgoztak. A miskolci nézők biztosan nem nézegetik a pesti Opera műsorát, ahogy én teszem naponta, így nem tudhatták, hogy Keszei Borinak négy nap alatt ez pontosan a negyedik fellépése volt. Én a Falstaffban láttam vasárnap délelőtt, de nem észleltem az előadásán, hogy gondjai lettek volna, de este még egyszer énekelt. Előadás közben nem hallatszott most sem betegnek, de mi pedig a bejelentés után óhatatlanul is másként néztünk rá. Keszei Bori Susannaként az előadás egyik motorja, nagy energiákat igényel a szerep, így óriási dolog volt ezt ilyen lendületesen végigjátszani. A hasonló esetekben mindig arra gondolok, hogy nehogy valami hosszú távú kihatása legyen ezeknek a vállalásoknak.
Keszei Bori Susannája és Kovács István Grófja mindig megdöbbent, mert az edző-sportoló szerepet igazán hitelesen játsszák. Eszembe is jutott, hogy egy ilyen sportladynek miért is nem kellett éppen ez az igazán kisportolt Gróf, miért választja Figarót, aki hozzá képest „normális” férfinak néz ki, nem tűnik úgy, hogy neki is a fittness körül forog az élete. (Cser Krisztián éneklés közben lenyomott 12 fekvőtámasza azért némi biztosítékot jelent, hogy ezen a téren is versenyképes, ha kell. Valószínűsíthetjük, hogy ő elsősorban mégsem a személyi edzőt látja a nőben.)
Ha már az énekesek igénybevételénél tartottunk (erről eddig nem volt szó egyáltalán), akkor érdekességként (vagy azért, hogy a fellépők nagyszerűségét és hősiességét még jobban kiemeljem) még megemlítem, hogy a többiek sem lazultak az elmúlt napokban, leginkább a nemrég befejeződött Operakalandnak, illetve a Shakespeare-fesztiválnak köszönhetően. Fodor Beatrix, Megyesi Zoltán, Hábetler András szintén négyet játszott az elmúlt 4-5 nap alatt. Kovács István pénteken és vasárnap Milánóban énekelt, próba nélkül játszott, ráadásul úgy, hogy Kaposváron volt utoljára Gróf. Több mint 3 hónap után nyoma nincs annak, hogy gondjai lettek volna a szereppel, úgy látszik, hogy nagyon erősen rögzítette be, hiszen ő is a kezdő csapat tagja volt. Farkasréti Mária és Szvétek László nemrég még ezerrel Varázsfuvolázott, utóbbi Hamlet atyjának szelleme is volt Szokolay operájában csütörtökön, és fellép nemsokára a Rómeó és Júliában is szombaton, amelyben partnere lesz Kun Ágnes Anna is. Cser Krisztián a Fischer Iván által rendezett Varázsfuvola turnéja közben ugrott el Miskolcra, London, Brugge és Amszterdam után, Berlin előtt. Pataki Bencének pedig napokkal ezelőtt Bach koncertje volt, egy biztos. Bucsi Annamária az egyetlen, akiről nem tudom, hogy miféle programja volt, de lehet, hogy ő is a mókuskerék foglya, és persze az említett személyeknek is lehetett más további fellépése is, én ezeket az adatokat mind a nyilvános műsorokból-honlapokról tudom, nem az érintettektől. Majdnem mindenki próbálni ment másnap reggel, a zenészek is, a műszak is, akiknek a leterheltsége kevésbé látványos, de nem kisebb. (Ennél az előadásnál reggel 6-kor van az indulás Pestről és másnap hajnali 2-re ér vissza a műszak.)
Felmerülhet a kérdés: érdekes-e ez a közönségnek? – Benyomásaim szerint ez is fontos, ha valaki ezt tudja, még inkább felértékelődnek az énekesi teljesítmények, a hibák még annyit se számítanak, hiszen az egész előadás élvezhetőségét egyébként sem zavarják meg, de kétségtelenül magyarázatot adnak arra, ha halljuk, hogy valaki téveszt. (Az is benne van persze, hogy februárban ment utoljára az előadás és a Shakespeare-fesztivál dömpingjében esélytelen lett volna ezt még többet próbálni.)
Miután mindenkit rengeteget méltattam már, így most pusztán még négy helyzetet, vagy szereplőt emelek ki részletesebben, akikhez valamilyen újdonságot tudok kapcsolni. (Ez most kicsit olyan helyzet, mint az év végi bizonyítvány, amelyben, ha valaki 1-2 tárgyból jó, ezek fel vannak sorolva egyenként, de ha mindenből, akkor kiszúrják a szemét egy „általános dicsérettel”. Sajnos a most részletesen nem kiemelt szereplőkkel is ez történik, nekik most így együtt nagyon gratulálok. Amennyiben a következő alkalommal ők is megbetegszenek, szétmegy a ruhájuk, vagy valami extrém dolgot kitalálnak, ami eltér a szokásostól, netán át mernének hágni valami rendezői utasítást, akkor majd igyekszem az ő akciójukat is nyomatékosan méltatni. Nagyon szerettem az előadásban mindenkit, elégedett vagyok az egész szereposztással így, ahogy van.)
Kun Ágnes Anna számára Győr után ez mindössze a második előadás, de az ő esetében nem vettem észre problémákat, sőt fickósabb, vidámabb, egészen laza, sőt mintha többet flörtölne, mint korábban. Játéka sokat oldódott, bár a győri előadásban is nagyon rendben volt. Lehet, hogy bulvár ízű mozzanat, de a facebookon nyilvános bejegyzése a művésznek, hogy a kutyája pénteken halt meg, mégpedig együtt töltött hét év után. Ezt még tekintetbe véve szinte hihetetlen ez az erő, dinamizmus, amellyel ezt a január óta nem énekelt szerepét játssza.
Farkasréti Máriáról jegyezném meg, hogy a castingon egészen indokolatlan Hábetler András megjegyzése, hogy nem illik bele a negyvenes kategóriába. De, beleillik, egyértelműen játszhatná – valami más érvet kellene kitalálnia. Még az is jobb lenne, hogy nem ilyen hajat képzel a Grófnénak. (Ez mindig eszembe jutott a , de most, amikor fentről néztem a jelenetet az erkély első sorából, különösen üde benyomást tett rám a művésznő, teljesen alaptalannak tűnt az érvelés.) Ha még hozzáveszem azt is, hogy Fodor Beatrix meg mennyivel fiatalabbnak néz ki negyvennél, akkor megállapítható, hogy jobb lenne valóban kicsit variálni azon a bevezető szövegen…(Már csak azért is, hogy ezt a következő előadás után meg tudjam említeni.)
Néha a jelmezek is rendetlenkednek, keményen beleszólnak az előadásba. Ezúttal is így történt, de a produkció előnyére vált a végeredmény.
Van az előadásban egy izgalmas helyzet a végén, a finálé előtt közvetlenül. Mint a korábbi bejegyzésekben már leírtam, Hábetler Andrásnál esti jelmezbál van a parkban, a nők – csinos – férfi, a férfiak jellemzően sokkal előnytelenebb női ruhában vannak.A Grófné nem véletlenül kapja Napoleon ruháját, ő a fő mozgató már a cselekménynek ezen a pontján. (A kertészek valami miatt kimaradnak ebből, ugyan miért is nincs rajtuk is valami egészen borzalmas csiricsáré női ruha? Lehet ezen meditálni, ha valaki ráér, én ezt már az első városmajori jegyzetemben is hánytorgattam, de azóta se kaptam választ erre az égető kérdésre.)
A címszereplőre, Cser Krisztiánra sikerült egy olyan fehér krinolinos ruhát tervezni, amelyet kevés férfi venne fel, esetleg akkor, ha életveszélyesen megfenyegetnék, főleg ha a piros zoknit és a magas sarkú cipőt is hozzá vesszük, illetve azt, hogy szükségszerűen láttatni engedi viselője fekete alsónadrágját is. Ez a legextrémebb jelmez, és az összhatása a jelenetnek olyan, mintha a rendező már eleve a Shakespeare-fesztiválban gondolkodott volna, hiszen a nagy angol szerette egy előadásban a végleteket egymás mellé helyezni, finom szomorúságot és trágár tréfákat, Mozart talán ennél óvatosabb duhaj volt, nem biztos, hogy kedvelt Figarójára ilyen kosztümöt szívesen ráadott volna.
Ez a ruha nem véletlenül ilyen, fontos dramaturgiai szerepe, (ezért is jegyzem meg ezt Szeged és Kaposvár után most már harmadszor), az a cél, hogy a féltékeny férj elkeseredett áriáját, amelyben a női hűtlenség miatt kesereg, a lehető legjobban ellenpontozza. A rendező ezt a Figarót és a szerelme után kémkedő férfi alakját mindenképp nevetségessé és kiszolgáltatottá akarja tenni, a lehető legnagyobb mértékben.
A miskolci előadásban ezt a már érvényesülő hatást egy váratlan fejlemény a végletekig fokozta. Ilyen jó megoldásról a rendező még csak nem is álmodhatott.
A pánt meglazult és az énekes a teljes jeleneten keresztül küzdött azzal, hogy visszategye a nyakába, de időnként feladta és felsőteste így néha szabadon maradt. Mivel a jelmezbál a férfi és női szerepekkel játszik és Figaro ez esetben nőnek van maszkírozva, ráadásul menyasszonyi ruhában (bár szakállal), így lemeztelenedése átértékelődött. Mindenkinek világos volt, hogy egy férfi számára semmi rendkívül nincs abban, ha félmeztelen, bár operaelőadásokban kevesen vetkőztetnek énekeseket, ugyanakkor ez a kettősség mégis érdekesebbé tette a helyzetet, megnövelte a feszültséget is, még inkább átéreztük a kémkedő Figaro tragikomikus helyzetét. Ha a balesetből mindenhogyan koncepciót akarnánk gyártani, felfogható lenne úgy is ez a történés, mintha Figaróról a nem testhez álló "féltékeny férj szerep" mégis lefoszlana, akár ez a nem neki való jelmez.
A jelenet hatása fokozódott, feltétlenül felélénkítette a közönséget azáltal is, hogy ahogy ez ilyen helyzetekben lenni szokott, megjelent ennek egy civil vonatkozása, érezhető módon mindenki drukkolt a szereplőnek, hogy sikerüljön a pántot megkötni és kimászni a számára semmiképp sem ideális helyzetből. Cser Krisztián jól vette az akadályt, sőt a záró jelenetben, amikor elvileg aki tud, megszabadul öltözéke néhány darabjától, most nem éri be paróka-dobálással, mint eddig mindig, hanem önként meg is szabadult a pánttól.
Megállapítottam még általánosságban a pesti főpróbán, amikor a szerepet Palerdi András játszotta, (Cser Krisztián szerepfelfogását még nem ismerve), hogy egy „igazi Figaro” élvezi a jelmezbált, a ruhaváltást, annak ellenére, hogy előnytelen a neki szánt jelmez, ez nem feszélyezi. Cser Krisztián azt hiszem, hogy ezen az estén, talán épp e baleset hatására is a leg(f)elszabadultabb Figaróvá vált, aki biztos abban, hogy a Gróf nem nyomhatja semmiképp le. Nem csodálkoznék, hogy ezek után ez a mozzanat rögzülne, mert még jobban felerősíti a jelenet mögött kirajzolódó rendezői szándékot.
Az imént leírt véletlen, illetve a finálé előtti udvarló jelenet komikuma, amikor a szöveg által előírt letérdelés helyett az énekes kénytelen végigfeküdni a krinolinos ruhában a földön, és persze a teljes előadáson át kitartó intenzív játék együttesen hozott számára ezúttal a szokásosnál is nagyobb sikert, bár nem kizárt, hogy ez a meleg fénnyel felénk áradó hatalmas basszus hang is hozzájárulhat a hatáshoz. Ne tekintsünk el attól sem, hogy a rendező – ha előnyös ruhát nem is – de bravúr-jeleneteket adott neki, az említett fekvőtámaszokon túl a rántotta-sütés is beragadhat valakinek az emlékezetébe, hiszen nem gyakran látni ilyesmit operaszínpadon.
Nem hátrány, ha a Figaro házassága előtérbe állítja a címszereplőt, bár a legelső alkalomtól világos, hogy azért ez mégis a Grófnéra rendezett előadás, leginkább az ő helyzete kerül reflektorfénybe.
Ha valaki végignézi az előző bejegyzéseimet, a Grófné két áriája mindben említődik, hiszen mindig hat is Fodor Beatrix, aki hitelesen közvetíti számunkra a depressziót, a reménytelenséget, amelyet egy csapásra megszüntet azzal, hogy elővesz egy óriási doboz Mercit és látható élvezettel válogat a megmaradt csokoládék között, ahogy mi is tennénk. Susanna elveszi tőle ezt is és a konyakmeggyet is, a mi szívünk is összeszorul ennyi kegyetlenség láttán, de biztosak lehetünk, hogy az edzőnek van igaza, nem ez a kivezető út számára.
Az előadás, akár az önsegítő irodalom, a változást támogatja, nem a problémák szőnyeg alá seprését és tüneti kezelését. A második áriánál látjuk, hogyan születik a nagy elhatározás és a Grófnéval együtt tanúi leszünk a happy endnek is. Olyanná válik ez a Figaro, mint egy tündérmese, a Grófné visszahódítja a férjét, akire – valami miatt – annyira vágyik. Vége van a szép időknek, énekli Figaro az apródnak, és ezt énekelte – más szöveggel és melankolikusan– a Grófné is, sőt ha gondolkodunk, akkor Susanna és Figaro házassága a Grófban is valószínűleg hasonló hangulatot kelt. Ennek ellenére az utolsó jelenetben a szereplők felszabadultsága mégis azt fejezi ki, hogy ez nem baj, vagy ha baj, akkor nem akkora, vagy ha akkora, akkor is mindegy. Bármi van, jó képet kell hozzá vágni, érezzük jól magunkat, ez a fontos. Szükségünk van a jó végre, muszáj, hogy megkapjuk mégis.
Ami a legjobb, hogy ez messze nem a vége a sorozatnak, sőt most nem kell egy évszak eltelését megvárni, mint ahogy a szolnoki előadás után. Most már öt napnál is kevesebb van hátra a székesfehérvári állomásig. Én most így ezt le is zárom, és mivel öt oldalt már írtam és az is sok, nem feszítem a húrt tovább, a betervezett hangszerelésről szóló részt elhalasztom, hogy végszükség esetén, ha minden váratlan fordulat nélküli papírformaszerű előadásban lesz részem hétfőn, akkor még maradjon valami, amibe bele tudok kapaszkodni.
